Kovács Patrik
Marco Bellocchio kimérten, visszafogott eszközökkel meséli el a Cosa Nostra pokolraszállását: Az első áruló impozáns történelemlecke.
Tommaso Buscetta, a „két világ főnökeként” ismert olasz maffiavezér a nyolcvanas évek derekán kiteregette a Cosa Nostra legféltettebb titkait a hatóságoknak, s ezáltal hozzájárult a morálisan már régóta hanyatló szervezet lefejezéséhez. Vallomásai révén az itáliai rendőrség – hosszú évtizedek után – végre alaposan feltérképezhette a maffia működését és belső viszonyait. Bár később sok más besúgó is csatlakozott hozzá, mégis Buscetta vált a „tiszteletreméltó férfiak” elleni kereszteshadjárat jelképértékű figurájává. Marco Bellocchio nemzetközileg is jegyzett, számos díjjal elhalmozott munkája, Az első áruló egyrészt Buscetta pátoszmentes életrajza, másfelől izgalmas időutazás, a Cosa Nostra legviharosabb húsz esztendejének lenyűgöző freskója.
Nehezíti a befogadást, hogy Bellocchio kockázatos narratív technikát választ: Az első áruló öreguras tempóban, szaggatottan, hűvös tárgyilagossággal beszéli el a nyolcvanas évek maffiaháborújának főbb epizódjait. A forgatókönyvírók kulcsfontosságú adatokkal – személy- és helységnevek, történelmi események -, továbbá rejtett, mélyebb összefüggésekkel is zsonglőrködnek, és ha nem vagyunk tisztában a korszak olasz történelmének körvonalaival, könnyedén elveszhetünk a részletekben. Kezdetben a főhős (Pierfrancesco Favino) karaktere is alárendelődik a szinte jegyzőkönyvi pontosságú történelemleckének, a második félidőben viszont fordul a kocka. A hírhedt maffiaellenes csúcsper képsorai már pattogó feszültségtől terhesek. Buscetta és a Cosa Nostra vezérkarának izzó szócsatáiban végre minden egyes megszólalás ólomsúllyal bír (a szekvencia értékét pedig csak emeli, hogy a stáb ugyanabban a neonfényes betonbunkerben forgatott, amelyet a per céljára építettek egybe a palermói Ucciardone börtönnel). Az első áruló innentől csak felfelé ível: kár, hogy Buscetta az egyetlen éles kontúrokkal megrajzolt, rétegzettebb figura (még a legendás vizsgálóbíróval, Giovanni Falconéval való „bajtársi kapcsolata” is kifejtetlen marad, ami óriási kihagyott ziccer az írók részéről), de az utolsó bő egy órában legalább az ő egyéni drámája kicsúcsosodhat. Bellocchio ugyanis a Maxi-per bravúrosan megkomponált jeleneteit követően nézőpontot vált: a perspektíva személyessé szűkül, s a történelem forgatagából előlép egy érző szívű mészáros, hogy végre betöltse a vásznat.
Innentől kezdve pedig valósággal szárnyal Az első áruló: a kényszerűségből Amerikába emigrált, megtört gengszter portréja akkor is elsőrangú, ha Bellocchio továbbra sem mond le a mozaikszerű építkezésről, s a nagyívű időugrások olykor gátolják az érzelmi azonosulást. Buscetta tragédiája, hogy valójában nem kívánná a maffia vesztét, a korábbi fegyvertársaival való kapcsolatát is csak azért viszi kenyértörésre, mert úgy érzi, amazok elárulták a Cosa Nostra eredeti szellemiségét. Többszörös – lelki és fizikai – határhelyzetét lehengerlő momentumok érzékeltetik: a népszerű olasz sláger, a Lasciatemi Cantare epekeserűvé hangszerelt változata éppúgy szíven üt, mint Buscetta és Totò Riina velős tárgyalótermi párbeszéde. Hősünk kozmikus magánya a zárójelenet párhuzamos montázsában teljesedik ki: az idős, rákbeteg Buscetta még floridai otthonában is a vérbosszútól retteg, s gépkarabélyt markolva tud csak elszenderedni, hogy még álmában is hajdanvolt bűneinek hagymázas képei kísértsék. Bellocchio érdeme, hogy nem burkolja aranyfüstbe a kétes múltú informátort, és pálfordulását sem tételezi magasztos áldozatként. Tudatosan kerüli el, hogy munkája közhelyes tételfilmmé váljon. Az első áruló inkább Martin Scorsese friss műremekére, Az írre hajaz: mindkét moziban hasadt pályaívű gengszterhősökkel találkozhatunk, akik veretes erkölcsi normákat taposnak sárba, de ezért nem vérrel fizetnek, hanem – és ez jóval súlyosabb büntetés – identitásuk porlad hamuvá. „Ágyban szeretnék meghalni. Azt hiszem, az lenne számomra az igazi győzelem” – mondja Falcone bírónak a vallomástételre készülő Buscetta. Vágyát végül teljesítette a sors. Ha ez valóban győzelem, akkor éjsötét – akárcsak a kihűlt tetemek bőrén száradó alvadt vér.
Az első áruló (Il traditore) – brazil-francia-német-olasz, 2019. Rendezte: Marco Bellocchio. Írta: Marco Bellocchio, Valia Santella, Ludovica Rampoldi. Kép: Vladan Radovic. Zene: Nicola Piovani. Szereplők: Pierfrancesco Favino (Tommaso Buscetta), Fausto Russo Alesi (Giovanni Falcone), Fabrizo Ferracane (Pippo Calò), Maria Fernanda Cândido (Cristina). Gyártó: IBC Movie – Kavac Film – Rai Cinema. Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 145 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/03 23-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14439 |
