Alföldi Nóra
A francia animáció új tehetségének bizarr elsőfilmje.
Jérémy
Clapin szerencsés alkotónak mondhatja magát: francia létére egyszerű, angol
anyanyelvű számára könnyen kimondható neve van, így rögtön magára ismer majd,
amikor a túlkoffeinezett vendég-prezentőr némi akcentussal elrebegi a nevét az Oscar-jelöltek
bejelentésekor. Természetesen Clapin nem csak emiatt szerencsés, hanem azért is,
mert egy igazi animációs auteur-zseni, aki három rövidfilmjével állandó vendég
lett Annecy-ban, és mert első egészestés, Keresem
a testem című darabjával úgy fürdik a fesztivál-jelölésekben és díjakban,
mint Dagobert-bácsi az aranyban. Clapin ez utóbbi művéhez Jeanne-Pierre Jeunet
házi írója, Guillaume Laurant Happy Hand
című könyvét vette alapanyagul, hogy könnyen emészthető realista rajz-stílusban
komoly szerzői ambíciókat villantson meg. Mindennek tetejébe a filmet a
művészet-pártoló Netflix rögtön be is kebelezte, annak érdekében, hogy némileg
fellazítsa külvárosi videótéka illatú készletét, és ezzel a Keresem a testem olyan ritka
hozzáférhetőségi előnyre tett szert, amely nem adatik meg egy Disney/Pixar
univerzumon kívüli animációs filmnek. A sikeres produceri menedzsmentet azonban
nem osztják ingyen, a mű, még ha nem is minden másodpercéért, de feltétlenül
megérdemli a neki szentelt figyelmet, főleg, mert egy igen bizarr
alaptörténettel rendelkezik. Címét ugyanis szó szerint kell értelmezni: a Keresem a testem egy történet egy
elveszett kézfejről, amely a gazdáját keresi.
A nyitányban a kéz egy laboratóriumban ébred és miután
kiszabadítja magát nylon-burkából, megszökik és elindul megkeresni a hozzá
tartozó embert, akire lírai flashbackekben kezd visszaemlékezni. Látjuk, ahogy
kisgyerekhez tartozva tengerpart meleg homokját simogatja, játszik, zongorázik,
felnő, motorozik, érez és részt vesz. Ezek a hangulatképek váltakozva jelennek
meg a hazaút odüsszeiája és azon események között, amelyek ahhoz vezettek, hogy
a kéz elvesztette gazdáját, Naoufelt, aki fiatal fiúként múltbéli
veszteségeinek hálójában – még két kézzel – vesződve, pizzafutárként téblábolva
keresi saját magát a világban. A történet ezen síkján szomorú és fájdalmas az
élet, az egyetlen reménysugár egy apránként kibontakozó meghittnek ígérkező
románc. Clapin ügyesen fonja a szálakat, a monokróm színvilágú, lírai képek
közepette egyszerre sikerül fenntartania a balszerencsés eseménysor
feszültségét, és képes tartalommal feltölteni a bizarr képletet, amely szerint
a kéznek hiányzik a gazdája, nem pedig a gazdának a kéz. A testrész mindeközben
igen változatos kalandokba bocsátkozik útja során, patkányokkal harcol a
metróban, egyszer egy kutya viszi haza prédaként, máskor egy éjszaka felsíró kisbabát
nyugtat meg, egy emlékezetes akció szekvenciában pedig esernyővel ejtőernyőzik.
A Keresem a testem
realista animációs formát követ, amely Clapin részéről egyszerre volt magától
értetődő és okosan végiggondolt választás. Ez a sztori élőszereplős filmként
nem tudna létezni, ebben a formában ugyanis az alkotó és a kép között nagyjából
150-300 ember áll, az alkotó stáb interpretálja a díszletet, az operatőr a
képeket és a fényeket. Természetesen ott a színész is, aki közvetít és a
jelenlétével és gesztikulációjával szab határt, a koncepció és a végeredmény
közé ékelődve mondja el a szöveget, hogy a történet folyjon. Egy animációs
filmben csak a szerző fantáziája szabja meg a határokat, ő álmodja, rajzolja
meg a saját ötletét és történetét és olyan színnel és effektekkel, amihez kedve
van. Clapin bölcsen egyszerű vonalvezetést választott, hiszen ezzel tudja a
leginkább berántani a nézőt ebbe a bizarr, absztrakt horrort súroló történetbe.
Ezzel a formával kell ugyanis legkevésbé dolgoznia a befogadói agynak, így esik
meg az, hogy egy lemetszett kézfej érzelemvilága hiteles tud lenni, még úgy is,
hogy az őt övező történet roskadásig van pakolva szimbólumokkal, aprócska
összekötő motívumokkal. A Keresem a
testem egyedül a túlgondoltságában hibázik: alkalmanként túl csendes a
melankólia, túlságosan terheltek a főhősök, az eseményeket aláfestő zeneként
kísérő angyalkórus néhol már nem tud magasabban énekelni. Clapin filmje nem
könnyű darab, de rendkívül sokrétű és komplex mű a veszteségeken túli életről.
KERESEM A TESTEM (J’ai perdu mon corps) – francia, 2019. Rendezte: Jérémy Clapin.
Írta: Guillaume Laurant. Zene: Dan Levy. Gyártó: Xilam / Indéfilms 7 /
SofiTVciné 6. Forgalmazó: Netflix. Feliratos.
81 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 51-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14432 |
