Jordi Leila
A Persepolis szemünk láttára felnövekvő hősnője, Marjani éppúgy az identitását keresi, mint a századvégi iráni társadalom.
Perszepolisz, Marjane Satrapi francia-iráni
írónő életrajzi ihletésű képregényének a címeként szolgáló, az első és eredeti,
óperzsa főváros, amelynek romjai mára a világörökség részévé váltak. Az Iráni
Iszlám Köztársaság történelmén végigfutva többeknek juthat eszébe a kaotikus és
abszurd jelző, valamint az identitáskeresés fogalma. A 20. század elején török
mintára igyekeztek modernizálni az országot, majd a második világháború során
brit és szovjet megszállás vette kezdetét, megbuktatták a németbarát sahot, majd
később a miniszterelnököt is, Mohamed Reza Pahlavit téve a hatalom élére, aki
élvezve a nyugati befolyást tejhatalommal rendelkezett, és az iráni polgárok
alapvető emberi jogaival visszaélve vezette az országot. Az egyre erősödő
elégedetlenség vezetett az 1979-es iráni forradalom kitöréséhez, amely Satrapi
képregényének a kiindulópontjaként szolgál. A mű rendkívül személyes látleletét
adja a korszaknak, hiszen az írónő nem kevesebbre vállalkozik, mint saját
emlékeinek rendszerezésére, az ok-okozati kapcsolatok feltárására, és a velük
való – néhol kegyetlennek tűnő – szembenézésre.
Az olvasónak elsőre egy
könnyed, kedves, és abszurd humorral bővelkedő visszaemlékezésnek tűnhet a
2000-2003 között folytatásokban megjelent Persepolis
(magyarul először a Nyitott Könyvműhely adta ki, 2003-ban, Rády Krisztina
fordításában – A szerk.) az írónő
őszintesége, a karakterek esendősége által azonban mégis szívbe markoló és
tragikusan fájdalmas történet kerekedik ki a könyv végére. A főszereplő,
Satrapi, akit a könyvben a családja csak Marjinak szólít, a történet kezdetén
még csak tíz éves, rendkívül naiv, idealista és ártatlan, de olyannyira makacs
és önfejű, hogy a család tiltakozásának ellenére is kioson, hogy titokban részt
vegyen a tüntetéseken. A képregény a kislány felnőtté válásnak történetét
meséli végig, aki a viszontagságos iráni történelem kellős közepén kénytelen
valamiféle identitást kialakítani magának, mindezt csak azért, hogy a végére
rájöjjön, minden végig ott volt vele, benne, a családjában, egy erős és
megtörhetetlen alapként, túlélve bármit, a romos ókori perzsa fővároshoz,
Perszepoliszhoz hasonlóan.
A mű egyik legfontosabb
kérdése az identitás kialakulása, formálódása, valamint hogy létezik-e ez
egyáltalán, vagy mindig a körülöttünk lévő világhoz képest tudjuk csak
meghatározni magunkat. Éppen ezért válik olyannyira érdekessé, hogy Satrapi nem
kitalált, általa megformált szereplőkkel dolgozik, hanem a saját családjának,
és önmagának a történetét szerkeszti össze egy az olvasó számára is értelmezhető
és átélhető egésszé. Jelen van tehát a megszerkesztettség, ez mégis valós és
megtörtént alapokon nyugszik, így sokszor van olyan érzésünk, mintha egy
kiskamasz naplóját lapoznánk végig, akinek a gondolatai a szemünk láttára
változnak, formálódnak: Satrapi szemén keresztül nézünk bele egy tükörbe,
amelyben látni véljük a 20. századi iráni történelmet, és a politikai érdekek
által vezérelt, tömérdek emberi sorsot.
A képregény egyik legfőbb
sajátossága, hogy nem klasszikus felépítésű elbeszélés, hanem elbeszéléssé
alakított életrajz, megtörtént eseményekkel és valós szereplőkkel, a főhős
szemén keresztül elmesélve, aki nem más, mint a gyermeki világba
visszahelyezett szerző. A Persepolis erősen
szubjektív, mégis rendszerbe szedett, egyes szám első személyben prezentált
visszaemlékezés. A rendszer pedig nem más, mint a főszereplő Marji felnőtté
válásának három korszaka, amelyeket a kislány kora, valamint földrajzi
elhelyezkedése is elhatárol egymástól.
Az emlékezés aktusa
távolságot teremt, már csak az emlékek rendszerezése miatt is. A mű minimalista
vizuális világa összefüggésbe hozható ezzel az elkerülhetetlen távolsággal, a
megértés vágyával, vagyis a Persepolis
fekete-fehér rajzainak egyszerűségével, hiszen az emlékek is valahogy így
sorakoznak a fejünkben, tisztán és egyszerűen, annak ellenére, vagy inkább épp
annak köszönhetően, hogy már kialakult az időbeli távolság, vagyis az emlék a
múlt része lett. A képregényben visszatérő elem a halál, a halott vagy
megkínzott testek ábrázolása, melyeknek az az érdekessége, hogy ezek általában
a kislány elképzelt „emlékei”, neki a halottakról csak mesélnek a szülei, az ő
fejében megszülető képeket látják az olvasók.
Az első korszak elején
megismerjük a tíz éves Marjit, aki felső középosztálybeli családjával él egy
modernizálódó, de nyugati befolyás alatt álló országban. A kislány vallásos,
hisz abban, hogy az uralkodót Isten tette az ország élére, így kezdetben a
forradalommal sem ért egyet. Szülei rövid időn belül megosztanak vele egy
családi történetet, ami megváltoztatja eddigi nézeteit, ettől kezdve már ő is a
forradalmat támogatja. Ezen ponton érdemes visszacsatolni az identitás keresés
kérdéskörére, hiszen a könyvben többször idéz elő konfliktushelyzetet. A
főszereplő karakter gondol valamit, hisz valamiben, sokszor makacsul és bután,
végül konfliktusba keveredik az őt körülvevő emberekkel és világgal, ebből a
konfliktusból pedig megszületik valami új, egy új gondolat, új hit – Marji
identitása folyamatosan formálódik, változik.
Az első korszak végét nem
csak Marji tízedik életéve jelzi, de ekkor tör ki, és zajlik le az iráni
forradalom is. Párhuzam vonható az emberi sorsok és a történelem alakulása
között, hiszen a forradalom az ország identitáskereséseként is értelmezhető:
Marjihoz hasonlóan az iráni emberek is egy jobb és függetlenebb jövőben hittek,
amikor megdönteni igyekeztek a királyságot. A kommunista, nyugatellenes
forradalom mégis a visszájára sült el, hiszen egyik diktatúrát váltotta a
másik, az eredeti lázadókat pedig bebörtönözték és kivégezték. A nyugati
befolyást egy még keményebbnek bizonyuló hatalom váltja föl, a mindent
irányítani akaró vallási vezetés. A kialakult helyzet több mint abszurd, hiszen
az országuk identitását a forradalom által befolyásolni vágyó embereket a
győzelem után eltávolították, és kialakítottak egy olyan hatalmi rendszert,
mely pont az ellenkezőjét csinálja, mint amire vágytak.
Ebben a rendszerben nem az
emberek alakítják a világukat, hanem a világ alakítja és nyomja el őket,
fentről érkező szabályokra hivatkozva. Marji az átalakuló iráni hétköznapok
közepette válik kiskamasszá, egyre több konfliktusba keveredik, nehezen
illeszkedik be az újonnan kialakult, cseppet sem őszinte iráni politikai
rendszerbe. A szókimondó és bátor kislányt végül tizennégy éves korában szülei
Bécsbe küldik tanulni, ám a szerencsésnek tűnő döntés félelemből születik meg,
miután belátják, hogy öntudatos és önállóan gondolkodó, jó kritikai
képességekkel megáldott lányuknak nincs helye az Iszlám Köztársaságban, így
kénytelenek áldozatot hozni gyermekük biztonsága érdekében. Marji identitása
ellentmond az országénak, amiben boldogulnia kellene.
A történet második része
Bécsben folytatódik, ahol a kislány először egy iráni családnál találja magát,
ahol viszonylag gyorsan kiderül, hogy nem látják szívesen, majd egy egyházi
középiskola kollégiumába költözik. A kislány itt is folyton konfliktusokba
keveredik, nem megy neki könnyen a beilleszkedés, mintha se itt, se otthon nem
tudna azonosulni az éppen fennálló rendszerrel. A nyugaton nevelkedő iráni
család lánya egyidős Marjival, mégsem találnak semmilyen kapcsolódási pontot,
az egyházi iskolában a tanárok lenézik az irániakat, egyedül az odajáró
nihilista punk diákokkal barátkozik össze, de velük is csak azért, mert
számukra rendkívül érdekes és izgalmas a háborút megjárt iráni „menekült” lány
története. Marji Bécsben már nem beszélget Istennel, a kezdeti elveszettség
után teljes metamorfózison megy keresztül, megváltozik a teste, egyre nőiesebb
lesz, amit a lányok többségéhez hasonlóan katasztrófaként él meg, végül
levágatja a haját, elkezdi magát sminkelni, dohányzik, füvezik, és kezdetét
veszi életében a serdülőkori dekadencia. Egyszer még édesanyja is meglátogatja,
ami a könyv egyik legérzelmesebb része, hiszen Satrapi olyan emlékekbe avatja
be az olvasót, amik segítik átélni az érzést, amelyet egy otthonról száműzött
gyerek érezhet, amikor pár napra újra beszivárog az életébe az otthon melege és
a hovatartozás nyugalma. Marji bécsi korszakát a szerelmével való szakítás
zárja, ami újabb metamorfózist idéz elő a lány életében. A lány a
tizennyolcadik születésnapját az utcán tölti, majd utána még jó néhányat,
hajléktalanként tengődve, míg végül be nem kerül a korházba egy hideg téli
estén. Ekkor hozza meg a döntést, hogy hazatér Iránba.
A történet harmadik
szakaszában Marji újra otthon van a családjával, a forradalom és az iraki
háború lecsengett, az iráni helyzet normalizálódni látszott. Az emberek
hozzászoktak a szabályokhoz, megtanultak lázadni ellenük a maguk módján, amely
annyit jelentett, hogy a társadalmi és a privát szféra két részre szakadt.
Létezett egy iráni társadalom, amit mindenki látott, és létezett egy másik, ami
a hatalom elől eldugottan, zárt ajtók mögött zajlott. Ebbe a társadalomba
csöppent bele a nyugati eszmékből is kiábrándult Marji. A lány kezdetben nem
akar találkozni senkivel, depressziós, pszichológushoz jár, és még az
öngyilkosságot is megkísérli, ami egy újabb újjászületéshez vezet, ekkor
határozza el, hogy egyetemre megy. Kezdetben megrémíti a prűdnek tűnő iráni
társadalom, ám végül látszólag megtalálja magának a társaságot, még férjhez is
megy, persze csak azért, hogy később rájöjjön, nem illenek össze az iráni
férfival.
Marji életében több
meghatározó figura vesz részt, több összetűzés és konfliktus is formálja. Sokat
tanul a nagymamájától, a szüleitől, nagy hatással van rá a kommunista
nagybácsi, Anoosh, akit végül kivégeznek, de több olyan emberrel is találkozik,
akikkel nem ért egyet, ám mindegyik találkozásban közös: nem fél
konfliktushelyzetekbe keveredni, így egyre több és több dolgot tanul meg a
világról, ami körül veszi, és mindezt képes úgy véghezvinni, hogy nem veszíti
el önmagát. Marji végül megtalálja a nyugalmát, az identitását, hiszen ez végig
ott volt vele, és elfogadja, hogy talán ez az oka annak, hogy igazán nem
tartozik már sehová, de ez így van rendjén.
A Persepolis rendkívül megható, ugyanakkor humoros utazás a múltba, traumafeldolgozás, amelynek során az olvasó olyan mindig és mindenhol aktuális kérdésekkel szembesülhet, mint az identitás, a test, a nőiség kérdése, valamint az, hogy mennyire elkerülhetetlen módon folynak össze ezek a dolgok a politika és a történelem eseményeivel.
Libri Könyvkiadó, 2019.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14431 |
