Varga Zoltán
Richard Williams klasszikusokat követő és új utakat megalapozó életműve nélkül elképzelhetetlen az animációs film története.
Jankovics Marcell és Rofusz Ferenc az egyik
legkiválóbb animátorként szokta emlegetni a 86 esztendősen elhunyt Richard
Williamst, s méltatóit még sokáig sorolni lehetne. Williams az animációs film
legendáinak egyike volt – annak ellenére is, illetve részben éppen azért, mert
életműve középpontjában egy torzóban maradt, soha be nem fejezett opus magnum áll. Richard Williams
munkásságát néhány rövidfilm, számos animált főcím, többezer (!) reklámfilm,
valamint három egészestés film írta be az animáció történetébe.
A Torontóban született
alkotó már ötévesen az animáció hatása alá került, Walt Disney rajzfilmje, a Hófehérke és a hét törpe a gyermekként
is sokat rajzoló Williamst egy életre megbűvölte, évekig arra készült utána,
hogy a Disney stúdió munkatársa lehessen – az 1950-es évekre azonban,
képzőművészeti tanulmányai után s egy Rembrandt-kiállítás hatására a festészet
mellett kötelezte el magát, székhelyét pedig Kanadából Ibizába tette át. A
festés mellett jazz-zenekar tagjaként töltött el éveket (az animáció mellett a
jazz volt a szenvedélye). Amikor újraéledtek benne az animációsfilmes ambíciók,
csatlakozott Londonban az ugyancsak Kanadából érkezett (később a Sárga tengeralattjárót megrendező) George
Dunning stúdiójához, s miközben megélhetését a televíziós munkák, mindenekelőtt
a hirdetések biztosították, három éven át dolgozott saját animációján, az
1958-ban (Bob Godfrey technikai segítségével) befejezett The Little Islanden (A kis
sziget). A méreteit (több mint félórás produkcióról van szó) és
intellektuális ambícióit tekintve egyaránt merész bemutatkozást rövidfilmek
követték, s Williams megalapította saját londoni filmstúdióját, ahol a
folyamatos reklámanimációs tevékenység mellett az 1960-as évek derekára megálmodta
legnagyobb filmtervét, az Ezeregyéjszaka
meséiből merítő Nasrudint, melynek megvalósítása – s az elképzelések újabb és újabb
transzformációi – egészen az 1990-es évek közepéig (!) kísérik Williams
pályáját. Hozzájárultak a nagy álom finanszírozásához s Williams hírnevét is öregbítették
az időközben készített fontosabb munkák: a közel félórás Charles
Dickens-adaptáció, az A Christmas Carol (Karácsonyi ének, 1971) megrendezése és a
Roger nyúl a pácban (1988) animációs
munkálatainak kivitelezése. A Nasrudin-film
időközben a The Thief and the Cobbler (A tolvaj és a varga) címet kapta,
bemutatásának (avagy be nem mutatásának) visszásságai azonban aligha jelenthették
a nagy álom valóra váltását 1993-ban: a munkálatokat finanszírozó, végül a
befejezetlen produkciót kisajátító hollywoodi stúdió újravágta és „musicalesítette”
az anyagot; a művész elképzeléseihez legközelebb álló – később megjelentetett –
változat pedig tele van félkész, vázlatos jelenetekkel. Ezt követően Williams a
haláláig dolgozott: utolsó éveit a bristoli Aardman stúdióban töltötte, s már
nyolcvanadik életévének betöltése után (!) fogott bele újabb nagyszabású
filmterve, az Arisztophanész Lüszisztratéját
feldolgozó egészestés animációba, melynek „bevezetéseként” született a 2015-ös,
Oscar-díjra nominált Prologue (Prológus).
A Richard Williams-életmű
számos elismerésben részesült, a Karácsonyi
énekért és a Roger nyúlért
egyaránt Oscar-díjjal tüntették ki (utóbbiért kettő aranyszobrocskával
honorálták). Évtizedek animátori tapasztalatait rendkívül szemléletesen
bemutató-sűrítő kötete, a több kiadást megért, először 2002-ben publikált The Animator’s Survival Kit a szakma
alapkönyve lett. Williams a tradicionális rajzanimációt tekintette példaképnek:
stúdiójába a klasszikus rajzfilmkészítés olyan animátorait invitálta
vendégelőadónak, munkatársnak, akik a Disney-nél (Grim Natwick, Art Babbitt,
Milt Kahl) vagy a Warnernél (Ken Harris) fektették le a mesterség alapjait. A
klasszikusokat tiszteletben tartva és csodálva dolgozta ki Williams a saját
stílusát – alkalmazott animációiban pedig számtalan stílust kipróbált.
Reklámfilmjeiben Tex Avery szédületes rajzfilmjei előtt éppúgy tisztelgett,
mint a fantasy-illusztrátor Frank Frazetta előtt; főcímeiben pedig hol a 19.
századi angliai karikatúrák mozdultak meg (mint a Tony Richardson rendezésében
készült A könnyűlovasság támadásában),
hol a Rózsaszín Párduc és Clouseau felügyelő bonyolódott újabb kergetőzésbe,
melynek során a Párduc a mozi olyan ikonjait parodizálta, mint Chaplin és Boris
Karloff (A Rózsaszín Párduc visszatér).
Williams igazi kézjegyét az optikai illúziók világához közelítő látványalkotás
jelenti, melynek során a gyakran pepitamintás képmezőn síkszerűség és térérzet
összeolvadnak, előtér és háttér szinte szó szerint helyet cserélnek (különösen
olyan jelenetekben, ahol a hősök menekülnek, a figurák üldözik egymást). Ezek a
mozzanatok egészestés animációi közül a The
Thief and the Cobblert jellemzik a leginkább, a Roger nyúlban és a Raggedy
Ann & Andy: A Musical Adventure-ben (1977) szórványosabbak, jóllehet a Roger nyúl bevezető rajzfilm-részlete
tobzódik az ilyen hatásokban.
A Williams-animációk
nyitánya, A kis sziget olyan művészt
sejtet, aki láthatóan nem adja alább a „végső kérdések” faggatásánál. A
rendhagyó robinzonád három alakja – a módfelett stilizált emberfigurák egyike
sem beszél, mindannyian „zörejnyelven” nyilvánulnak meg – egy-egy allegória: az
Igazság, a Szépség és a Jóság eszméjét képviselik; ezek az ideák egyúttal a
tudomány, a művészet és a társadalom képzeteit hívják elő. Tragikus irónia,
hogy a pozitív értékek önmaguk torzképévé silányulnak, összeférhetetlennek
bizonyulnak: a Szépség és a Jóság küzdelme elharapózik, mindketten veszedelmes
szörnyeteggé változnak, a grandiózus összecsapást zaklatott montázshasználat
teszi szuggesztívebbé. A tombolást az Igazság közbeavatkozása állítja meg, a
tudomány azonban valamennyiük vesztét okozza az atombomba kifejlesztésével és
felrobbantásával. Mintha csak erre a filmre rímelne a majd’ 50 évvel később
készült Prológus ugyancsak
pusztításba torkolló cselekménye: a négy görög katona – éles ellentétben A kis sziget végletekig egyszerűsített
figuráival, itt valósághűen megjelenített emberalakokat látunk – kíméletlenül
lemészárolja egymást; az ép embertestek monokróm megjelenítésének apollóni
tisztaságát a kiontott, vörösben patakzó vér dionüszoszi káosza maszatolja szét.
Az életművet keretező munkák között készült animációs rövidfilmek közül a Karácsonyi ének a legtöbbet méltatott
tétel, a Dickens-mű nem egyetlen, de legfontosabb animációs változata (a Disney
is készített belőle rajzfilmet Dagobert bácsival Scrooge szerepében, később a Roger nyúl főrendezője, Robert Zemeckis
is adaptálta). A Chuck Jones produceri közreműködésével eredetileg tévéfilmként
készült rajzanimációban Williams visszanyúlt a Dickens-könyv első kiadásához
készült illusztrációkhoz, s képi világukat a nagy tereket (és persze
időtávolságokat) átszelő utazások megjelenítésével kombinálta (Scrooge-nek
ugyanaz a karakterszínész, Alastair Sim kölcsönzi a hangját, aki az 1951-es
klasszikus élőszereplős feldolgozásban is a zsugori üzletember bőrébe bújt).
Williams három egészestés
animációja közül alkatától a legtávolabb a Johnny Gruelle rongybaba-figuráit
felléptető Raggedy Ann & Andy áll,
amelyet eredetileg nem ő rendezett volna, s nem is kapott a feladathoz teljes
körű alkotói kontrollt (mint később szellemesen utalt rá, ezzel a filmmel
tanulta meg az „aranyszabályt”: „akinél az arany, az diktálja a szabályokat”).
Különlegessége, hogy a Raggedy Ann &
Andy címadó hősnőjének – a film legtöbbet szereplő figurájának – a magyar
származású animátor, Tissa David (Dávid Teréz) tervezte a mozgásait (női
animátor korábban ilyen fontos pozíciót nemigen töltött be egészestés animációs
filmben), s az a többperces jelenet, amelyben hőseink csokoládéból,
édességekből formálódó masszába ragadnak, a folyamatos átváltozások valódi
bravúrjait kínálja. (Az élőszereplős prológusban a rendező kislánya, Claire
Williams tűnik föl néhány percre.) A Roger
nyúl a pácban paradox módon úgy vált a Richard Williams-életmű
legsikeresebb tételévé, hogy valószínűleg kevesen tudják, kinek is köszönhető
az élőszereplős felvételeket animált karakterekkel vegyítő film firkafiguráit
létrehozó stáb irányítása, s nem utolsó sorban a címszereplő és becses neje, a
férfitekinteteket mágnesként vonzó vörös démon, Jessica megtervezése. A Roger nyúl szinte makulátlan technikai
tökélye mindmáig zavarba ejtő, sziporkázó fantáziája pedig óda a klasszikus
hollywoodi rajzfilmhez – mindenekelőtt a Bolondos
dallamok és a Tex Avery-animációk fékevesztett humorához.
Sem a komikum, sem az
intrika nem hiányzik a The Thief and the
Cobbler-ből, mégsem a cselekménye érdekes, hanem három fő figurája és a
perzsa ornamentikát az optikai illúziókkal ötvöző képalkotása. A két
címszereplő – a folyton osonó, kleptomániás tolvaj, akit még Rube Goldberg-i
masinériák sem pusztíthatnak el, illetve a bátor és nemeslelkű varga, akibe
beleszeret a hercegnő – egyike sem beszél, míg a fondorlatos varázsló, Zig-Zag
csakis rímekben szólal meg, Vincent Price csodás hangján. A fáma szerint
Williams évekig animálta Zig-Zag kártyatrükkjének képsorát, akárcsak a
nagyszabású háborús jeleneteket. Alkotójának ambíciója az volt, hogy „minden
idők legjobb egészestés animációját” hozza létre – bár ez az álom meghiúsult,
az animáció történetének egyik legnagyobb legendáját viszont megalkotta vele.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14430 |
