Filmvilág

Az animáció mesterei

Anilogue Fesztivál

Változtass át

A budapesti Anilogue a kétévente megrendezett, elsősorban magyar animációkat bemutató Kecskeméti Animációs Filmfesztivál és az első- és rövidfilmekre szakosodott Primanima mellett a magyarországi rajzfilm-rajongók Mekkája. Mindhárom esemény célja, hogy a mozikban bemutatott, javarészt kommersz animációsfilmtermés mellé az adott év szerzői indíttatású munkáinak legjavát hozza el, de az Anilogue-ra elsősorban a máshol nem vetített egészestés külföldi filmek miatt számítanak a nézők. Míg a szakma ikonikus alakjai játékos, műfaji darabokkal járultak a nagyérdemű elé, a rendezői székben frissen landolt alkotók a nagy, drámai témák, a dokumentumfilm és az animáció határterületeinek felfedezése felé csábítottak az idei fesztiválon.

Izgalmas kivételnek számít ez alól Hiroyasu Ishida első egészestés filmje, a lenyűgöző látványú, játékos anime, A pingvinek titkos élete, mely valahova az E.T. és Chihiro szellemországban határvidékére kalauzol, vagyis egy japán kertvárosba, amelynek szélén egy nap, érthetetlen módon egy csapat pingvin bukkan fel. Aoyama, a negyedikes kisfiú proaktív nyomozásba kezd, hogy felderítse a pingvinek küldetését. Ishida 2011-es rövidfilmje, a kyotói egyetemen készített Rain Town egy sárga esőkabátos kislány és egy törékeny pálcikaember költői barátságának vizuálisan és akusztikusan is gyönyörűen kidolgozott története, mely egy olyan városban játszódik, ahol ugyancsak kicsit elcsúszik a valóság: soha nem áll el az eső, a napfény, és minden, ami annak nyomán születhetne, csupán álom. A rendező A pingvinek titkos életével csak látszólag fordul a hagyományos történetek felé, a vad vagy épp humoros fordulatok – mint a bullying-jelenet az italautomata előtt, amelyből, ha egy üdítőt kivesznek és feldobnak, pingvinné változik –, a nyomozás szürreális megoldásai, az erotikus szál és a klasszikus animés elemek ígéretes debütfilmmé állnak össze.

Az egészestés programot az összetett témájú és művészi invenciójú alkotások uralták a fesztiválon, így a Mohamed Mou-lessehoul egykori algériai katona regényéből készült Kabul fecskéi, melyet a szerző Yasmina Khadra álnéven írt. Mou-lessehoul még mindig szolgált, amikor írói karrierje elindult, és a katonaság cenzorait megtévesztendő választott a regény szerzőjének női álnevet – a felesége nevét. A fundamentalizmus, a háború traumáit és a nők elnyomásának és a velük szövetséget kötni vágyó férfiak történeteit megörökítő szerző tette szimbolikus, a Kabul fecskéinek középpontjában az identitásuktól megfosztott asszonyok és az őket megmenteni képtelen férfiak állnak, egy olyan világban, ahol a nőknek nem tulajdonítanak érzelmeket. Mohsen és Zunaira szerelmi története jóval a Twitter és az autót vezető szaúdi asszonyok előtt, 1998-ban, a tálib elnyomásban tengődő Kabulban játszódik. A Franciaországban bestsellerré vált regény sötét alaptónusát, fojtogató atmoszféráját a színésznőként is tevékenykedő Zabou Breitman és Eléa Gobbé-Mévellec (Ernest és Célestine) rotoszkóp-látványvilágú akvarellanimációja gyönyörűen megörökíti, a fojtogató történelmi kontextusba klasszikus melodrámát ültetve. A Persepolis, a Teheráni tabuk és A kenyérkereső nyomdokain járó film egyszerre villantja fel az az érzelmi és egzisztenciális sivataggá alacsonyodott Kabul elnyomottságát és reményvesztettségét, és egy színesebb, békésebb világba vetett hitet. A rákban haldokló asszony, Musarrat és börtönőr férje, Atiq az idősebb generációt képviselik, akik előtt már nem lebeg semmilyen remény, míg a fiatal Mohsen és Zunaira álmodozik egy szebb jövőről. Kopár, lepusztult otthonaik viszonylagos nyugalmában ugyanolyan vitákat és belső vívódásokat élnek át, ugyanúgy meghittségre sóvárognak, mint bármelyik modern pár a világ más pontjain, történetüket mégis meghatározza és beárnyékolja az őket körülvevő várost megnyomorító brutalitás. A film az Anilogue-on a legjobb egészestés animáció díját nyerte.

Masaaki Yuasa (Kalandra fel!, Mind Game) sokak által várt Hullámok hátán című misztikus, felnőtteknek szóló animéjében az animációs technika és a látványvilág csak jutalomfalat a bolondos fordulatok, az eszement poénok és a kalandjelenetek mellé – a szívettépően naiv szerelmi történetről nem is beszélve. A 19 éves szörfös lány, Hinako és az őt megmentő tűzoltó, Minato szerelmi története úgy indul, mintha a Beverly Hills 90210 és a Baywatch pilot-fúzióját látnánk, ám a különleges részletek hamar elárulják, hogy valami sokkal bizarrabbra és punkabbra váltottunk jegyet, még ha a mainstream hullámaitól nem is fogunk elevezni. Ahogyan Minato egyszerre precízen és érzékien csavarítja a tojásrántottát és főzi a forró kávét a lánynak, már felsejlik a tökéletes szerelmespárok balsorsa: Minato hamarosan a hullámok fogságába kerül, és csupán szellemként maradhat a lány társa. Hinako megtörik, majd úgy dönt, mégsem engedi el a fiút, inkább lesz egy felfújható delfinbe zárt szellem párja, mint hogy lemondjon róla. A különös, tini-melodrámai elemeket extrémen kiforgató történetben Minato ezek után csak akkor tud megjelenni, ha a lány közös szerelmes dalukat énekli – a rendező egyik kézjegye a már-már önironikusan fülbemászó soundtrack – , illetve, ha valamilyen folyékony közeg áll a rendelkezésére. Így találkoznak egy fürdőkádban, hordozza Hinako a kulacsába zárva és hagyja egy wc-kagylóban megjelenni az elengedhetetlen fiút. A film könnyed bevezetés a harminc éve a pályán lévő Yuasa, a kortárs japán animáció egyik legizgalmasabb alakja univerzumába, és még azok számára is tökéletes szórakozás, akik sosem láttak még szerelmespárt bossa novára rovarrá változni, vagy A sárga tengeralattjárót animévé alakulni.

A fesztivál közönségdíját a katalán animátor, Salvador Simó nagyjátékfilmje, a Buñuel a teknősök labirintusában nyerte el, mely egyszerre animált biopic és a szürrealizmus rajongóinak szóló kuriózum, ugyanis Buñuel elhíresült Föld, kenyér nélkül című szürrealista áldokumentumfilmjének forgatása idején játszódik. Simó filmjének keretét a nagy port kavart Aranykor párizsi bemutatója, és a Föld, kenyér nélkül premierje adja, a mozi sötétjében voyeurként megbúvó rendezővel a középpontban. Az excentrikus, öntörvényű avantgárd filmest, Buñuelt rajzfilmen viszontlátni igazi csemege a cinéphile-ek számára, és a képzőművészettel és Dalival szorosan összefonódó alakját animációra vinni önmagában önreflektív gesztus. Az azonban kérdéses, hogy a film tud-e többet nyújtani egy pikáns filmtörténeti fejezet fantáziadús illusztrációjánál. Buñuel rettenthetetlen, ellentmondást nem tűrő alakját és a Föld, kenyér nélkül sokkoló keletkezési körülményeit jól ismerjük, ahogyan a legendákból ismert az is, hogy a furcsa ötletekkel, nyers humorral és különös perverziókkal megáldott rendező szívesen parádézott apácaruhában, a bemutatókon pedig a filmjei megvédésére szánt kavicsokkal a markában figyelte a közönséget. Ezeknél többet mintha maga Simó sem derített volna ki, és művét szívesebben bízta inkább az erőltetett és kissé száraz filmtörténeti hitelességre, mint az avantgárd fantázia szent szellemének meglódulására, vagy akár a forgatókönyv alapjául szolgáló fekete-fehér Fermin Solís-képregény, ha nem is Dali expresszív álomjeleneteinek ihlető erejére.

Anja Kofmel elsőfilmes alkotó a cannes-i Kritikusok Hetén debütált alkotása, a Chris, a svájci című animációs dokumentumfilm a délszláv háború közepén, 1992-ben játszódik, és ősszel a Primanimán is láthatta már a hazai közönség. Chris-t, egy fiatal svájci újságírót rejtélyes körülmények között holtan találják Horvátországban. A férfi egy nemzetközi zsoldos csoport egyenruháját viselte, és Anja Kofmel unokatestvére volt. A személyes hangvételű oknyomozó történetben talán a kislány szemszöge a legmegkapóbb, számára egyszerre izgalmas és hátborzongató a rejtélyes sztori, olyannyira, hogy egy visszatérő rémálom formájában kísérti, felnőttként pedig az események felderítésére indul. Az animációs- és élőszereplős jelenetek itt jóval összetettebben váltogatják egymást, mint a Buñuel a teknősök labirintusában esetében, a különböző megjelenítési módok vegyítése, a dokumentumok, cikkek, naplóbejegyzések révén maga a film is elkezd úgy működni, mint egy valódi nyomozás. A munkának magyar vonatkozása is van Eduardo Rózsa Flores révén, akiről merőben más képet közvetít Kofmel, mint Fekete Ibolya a Chico című filmjében. A háború borzalmainak megjelenítése itt is, mint ahogyan a Kabul fecskéiben, vagy éppen bárhol másutt az animációs technika és a dokumentumfilm határvidékén, kockázatos vállalkozás: az alkotók elsősorban az emlékezet és a fantázia működésmódjára, a szubjektív élmények és a traumák, a fényképvalóság által megmutathatatlan élmények megelevenítésére hívják fel vele a figyelmet.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 46-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14429