Huber Zoltán
A Star Wars új trilógiáját korunk sötét erői átcsábították a rossz oldalra.
Az elnyomó
igazságtalansággal szembeszálló nincstelen fiú mítosza univerzális sláger. Ha
azonban olyasvalaki próbálja magára szabni a példázatot, aki maga is a sokszoros
túlerőben lévő élcsapat tagja, ott nemcsak hitelességi problémák merülnek fel.
A mamutvállalattá hízott Disney folyosóin összerakott három új Star Wars sem nagyívű meseként, hanem
sajátos ipari termékként reflektál a felfokozott kollektív közhangulatra.
Sikerre
éhes fiatal filmesként George Lucas annak idején még könnyedén azonosulhatott az
igaz tudásra és valódi családra találó Skywalker eposzi utazásával. Az első
trilógia nagybetűs hőstörténet a legkisebb parasztgyerekről, a vártoronyba zárt
hercegnőről és a kalandozó csibészről, Joseph Campbell elméleti munkásságának
trendteremtő gyakorlati alkalmazásával. Az emberiség mesekincsének hatásos lepárlásához
Lucas ráadásul olyan látnoki filmes mesterektől tanult, mint John Ford, Leni Riefenstahl,
Akira Kurosawa vagy David Lean. Az első hármasban a filmkészítés és mesélés
iránti szenvedély az erő, ami egyben tartja azt a bizonyos galaxist.
A
második Star Wars-trilógia (Baljós árnyak, 1999; A klónok támadása, 2002; A Sith-ek bosszúja, 2005) ellenben a
sötét oldal ellenállhatatlan csábításáról, a szögletes szürke Birodalom
elkerülhetetlenségéről, a régi ideák bukásáról mesél. A szabad Köztársaság
kézműves világát épp a saját védelmére legyártott robotok és klónok számolják
fel. Ahogyan a szereplők is egyszerű bábok az Uralkodó ördögi tervében, úgy
Lucas is az előzmény-folytatás szűk alkotói kényszerpályáján sodródik a kreatív
kiüresedés felé. A lelketlen birodalommá válás ellen azonban Lucas új világok teremtésével
harcol. Bármennyire rosszul írt és rendezett filmek is ezek, a mesemondó azért felsejlik
még a digitális arénát elborító jedik holttestei felett.
Utólag
szinte törvényszerűnek tűnik, hogy a második trilógia befejezése után hét évvel
Lucas túladott az általa teremtett fiktív galaxison. A mindenféle márkavédett
és apokrif toldalékokkal terebélyesedő Star
Wars-univerzumot a rajongótábor kemény magja egyre inkább a saját tulajdonának
tekintette, miközben a közönségcsalogatás módszerei is átalakultak. A Marvel
szupererős metamitológiája és a Trónok
harca menetrendszerű meglepetésekre kihegyezett eposza mellett Skywalkerék
galaxisa valóban egyre régebbinek és távolabbinak tűnt. A hőstörténet
leporolása tehát maximálisan időszerű volt, ám ahogyan az új alkotók megoldották
a feladatot, az a 2010-es évek második feléről árul el igazán sokat.
A
sorozatot lezáró új Star Wars-trilógia
(Az ébredő erő, 2015; Az utolsó Jedik, 2017; Skywalker kora, 2019) konfliktusai a
nyomasztó örökség, a múlttal való szembenézés problémái körül bonyolódnak, ám e
filmek épp azért nem képesek átélhető és példaértékű mesévé összeállni, mert
maguk sem tudnak mit kezdeni a legkínzóbb dilemmáikkal. Minden generációnak
szüksége van a legendára, de ha a régi hősök visszajáró szellemként alakítják a
fiatalok életét és rendre elszívják előlük a levegőt, a mítosz nem újulhat meg.
Az első trilógia a jelenben játszódva az „itt és most” izgalmát, a második a
tragikus jövő felé zakatolva az „így történt” élményét kínálta. A harmadik a
saját múltja fogságában ragadva látványosan összeroskad a készen kapott örökség
súlya alatt.
Nem
éppen felemelő példázat ez egy olyan generációnak, aki maga is egy végletekig
hiszterizált, klímakatasztrófa felé száguldó világot kapott örökül a felmenőitől. Az azonosulásra felkínált új
hősök ráadásul csak látszólag a mai kor gyermekei, valójában semmi
jellegzetesen aktuális nincs bennük. A sivatagos bolygón az ismeretlen szüleire
váró lomis lány kínosan emlékeztet a sivatagos bolygón az ismeretlen szüleiről
álmodozó farmerfiúra. A csempészből lett vagány fegyverforgató sem lesz
alapvetően más attól, hogy nem egy angolszász fehér férfi alakítja. A kiugrott
rohamosztagos pedig óhatatlanul töltelék mellékszereplővé zsugorodik, ha soha nem
bontakozhat ki. Az öregek mindig ott ólálkodnak és megakadályozzák e figurákat
abban, hogy a saját útjukra lépve a kezükbe vegyék a sorsukat.
Az
egyébként igen beszédes című Skywalker
kora fináléja erősen szimbolikus, hiszen a végső nagy összecsapásban az
örök gonoszt a hősnő csak az összes addigi jedi síron túli segítségével képes
(nyilván csak időlegesen) legyűrni. A kortárs hollywoodi tömegfilm éltanulója, J.
J. Abrams az általa dirigált első résszel törvényszerűen megpecsételte a lázadó
ifjak, Rey, Finn, Poe és Kylo sorsát, hisz minden tekintetben a régi öregekhez láncolta
őket. Nemcsak abban az értelemben, hogy soha nem szakadhatnak el az ő
történeteiktől és konfliktusaiktól, hanem azért is, mert valójában nem önálló
karakterek, hanem egyedi jellemvonások és vágyak nélküli klónok.
A sequel-trilógia
középső filmje, Az utolsó Jedik több
fronton is megpróbál leszámolni a magát nosztalgiának álcázó múlt
diktátumaival. Egyrészt újragondolja a régi mese spirituális irányait és a
jó-rossz fekete-fehér kontrasztja helyett
egy jóval törékenyebb egyensúlyról beszél, híven tükrözve a minket körülvevő
rendszerek még mindig csak homályosan megértett komplexitását. Mindebből pedig
az is egyenesen következik, hogy az erő sincs feltétlenül származáshoz kötve, az
egyensúlyra törekvés akárkiben testet ölthet. A következmények felforgatóan demokratikusak,
hiszen így bárki aktív alakítója lehet Star
Wars-univerzumának. Akár birtokolja a licencet, akár nem.
Az
író-rendező Rian Johnson üzenete nemcsak Abrams óvatoskodó újrahasznosító mentalitásával
megy szembe, de azzal a torz felfogással is, hogy a mítosz valódi igazságát
csak a kiválasztott kevesek élhetik meg. Az internet legsötétebb oldalát
felmutatva ezek a magukat felsőbbrendűként definiáló önjelölt kevesek azonnal izzó
gyűlölettel és alig burkolt rasszizmussal reagáltak Johnson filmjére, ijesztő
precedenst teremtve arra, miként képes egy hangos kisebbség túszul ejteni egy
fiktív univerzumot.
Az
persze soha nem fog kiderülni, hogy a Disney végül a trollok generálta
képzeletbeli népharagtól rettegve tért-e vissza az Abrams fémjelezte gépesített
újratermeléshez, vagy az elvárható bevételi előrejelzéseket leszámítva valóban
nem volt más ötletük ezzel a mítosszal kapcsolatban. Ami biztos, a Skywalker kora meglepő kíméletlenséggel törli
el Az utolsó jedik forradalmibb irányait.
A záródarab fejet hajt a szórakoztatóipari tervrajzok, a marketing-statisztikák és a nepotizmus előtt, így végül még a
két korábbi résznél is széttartóbbá válik.
A jeleneteket
itt már tényleg csak és kizárólag a kései kapitalizmus kulturális logikája
mozgatja. A Star Wars új trilógiáját mintha
kimondottan az előzetesek, a csevegésbe illeszthető gifek, a közösségi médiában
jól mutató idézetek, a kelendő merchandise köré írták volna. A rajongókat közvetlenül
kényeztetni szándékozó pillanatokat különféle „vörös heringek”, kalandjátékos
küldetések és sehová nem vezető kitérők fűzik egybe, pontosan azzal a szándékkal,
hogy a megfelelő pontokon és a megfelelő módon reagáljunk rájuk.
A
záró trilógia minden pillanatában a mi képzeletbeli elvárásainkat fürkészi. Abrams
szolgaian követné, míg Rian Johnson épp ellenük menne, de az ellentétes előjel
a végeredmény szempontjából mindegy. Ha nem önmagából kibontakozva teremti meg
a saját belső törvényeit, a mese torzszülött marad. Elsősorban nem minket, hanem
önmagát kellene szolgálnia, máshogyan nem válhat képessé arra, hogy végül
magával ragadjon.
Ezek
a filmek ormótlan birodalmi lépegetőként haladva pipálják ki a kitűzött célokat,
de közben végig egy helyben topognak. A valójában megfoghatatlan közönségigény
paradox illúzióját követve az új trilógia hasonló módszereket követ, mint a
mindenkinek mindent megígérő populista politikus. A pózok látványosak, a
jelszavak hangzatosak, az átfogó vízió és markáns világkép azonban hiányoznak. Nincs
átgondolt program, csak önmagukon túl nem mutató színes epizódok.
A
folyamatos önreflexió, az állandó utalgatások és poénos összekacsintások óhatatlanul
kiölik a kaland izgalmát. Nincsenek igazi legendák és rejtélyek, a felbukkanó
mellékszereplők jó része csak arra jó, hogy a büfében az üdítős dobozokra
kerülhessen az arcképe. Az új trilógia nagyban hasonlít a virtuális világra, az
eredetinél színesebb és hangosabb másolatra, ahol valójában semminek nincs következménye.
Ahol minden visszacsinálható, ahol senki nem hal meg igazán, ahol mindig van
biztonsági mentés, ott nincs már tét és nincs feszültség. A látszólag nagy
célokat szolgáló, de a múlt által rángatott hősök soha nem kerülnek tényleges döntéshelyzetbe,
még a gonosz is operett-figurává silányul.
Nemcsak
a karizmatikus Adam Driver remek alakításának köszönhető, hogy Kylo Ren az
egyetlen életre kelő karakter, mert
ő végül eltörli a múltját. Ben Solo próbál felnőni a nagyapa örökségéhez és eltökélten
szolgálja a Birodalmat, de a benne pislákoló fényt végül nem képes elfojtani.
Az alkotókkal ellentétben ő képes kitörni a számára kijelölt szerepből és bár
mélyen ironikus, hogy az életével kell fizetnie érte, megérti az erő valódi
természetét. Ahogyan Az utolsó jedik
egyik legerősebb pillanatában a nem mellesleg szintén elhalálozó Luke Skywalker
is rádöbben arra, hogy a biztonsági játéknál még a kudarc is jobb. A bukástól tartva
nem kontrollálhatjuk az utánunk jövők életét, hozzánk hasonlóan nekik is a
saját hibáikból tanulva kell új utakat találniuk.
A Star Wars mítoszával a moziban most
először találkozó generáció egy olyan trilógiát kapott, ami a maga különös módján
a 2010-es évtized sötét oldalát domborítja ki. Egy nagyívű hőstörténetek és mesék
nélküli, egyszerre elbizakodott, hiperérzékeny és eszképista tükörvilágot,
trollokkal és szórakoztatóipari mérnökökkel. Éppen ezért örömteli, hogy a
Skywalkerek kora véget ért és átadhatja a helyét valami másnak. A kulcskérdés
persze az, képes-e a birodalom újat alkotni vagy váratlan helyekről bukkannak-e
fel a lázadók. Mindezek pedig nemcsak egy réges-régi messzi-messzi galaxis további
sorsa miatt fontosak, mert már nekünk is égető szükségünk lenne az új reményre.
Star Wars: Skywalker kora (Star Wars: Episode IX – The Rise of Skywalker) – amerikai, 2019.
Rendezte: J. J. Abrams. Írta: Chris Terrio, J. J. Abrams. Kép: Dan Mindel:
Zene: John Williams. Szereplők: Mark Hamill (Luke Skywalker), Adam Driver (Kylo
Ren), Carrie Fisher (Leila Organa), Daisy Ridley (Rey), Oscar Isaac (Poe
Dameron), John Boyega (Finn). Gyártó: Walt Disney Pictures / Lucasfilm / Bad
Robot. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált.
142 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14428 |
