Kovács Patrik
George Lucas csillogó űroperája valójában egy kényelmetlenül közeli galaxisban játszódik.
Jóllehet a Star Wars-széria elsősorban
a Jó és a Rossz mitikussá növesztett harcát elbeszélő történetként él a
köztudatban, kulturális rétegzettsége okán temérdek izgalmas értelmezési
lehetőséget rejt magában. A sorozat politikai interpretációi több szempontból
is kiváltképp indokoltak. Főként azért, mert a science fiction és a fantasy
mélyebb popkulturális jelentőségű képviselői – a Star Trektől az Éhezők
viadalán át a Trónok harcáig – rendszerint az univerzumépítés
igényével lépnek fel. (A Star Wars-t az elméletírók zöme épp e két műfaj
sajátos elegyeként, hol űroperaként, hol space fantasy-ként határozza meg.) Az
univerzumépítés pedig azt jelenti, hogy a fantasztikum ezen formái rendkívül
szerteágazó – és mindig tágítható – világokat ábrázolnak, melyek ugyan miliőjükben,
cselekményvilágukban elrugaszkodnak a valóságtól, belső törvényeiket tekintve
viszont nagyon is abból merítkeznek. Különösen igaz ez, amikor e történetekben
egyén és társadalom viszonyának, a hatalomgyakorlásnak, a közösségszervezésnek
lényeges kérdései kerülnek napirendre. Nem túlzás kijelenteni, hogy a
fantasztikus filmek ezen darabjai egyben politikai történetek is, de annyi
biztosan állítható, hogy univerzumuk leírható a politikaelmélet- és történet
kategóriáival.
A Star Wars-sorozat
felettébb hálás terepe az efféle vizsgálódásoknak. A témának nemcsak a
nemzetközi szakirodalma felmérhetetlenül nagy, de az utóbbi években a hazai
politológusokat is megtermékenyíti, szenteljenek akár teljes kötetet (Tóth
Csaba: A sci-fi politológiája), akár
egyetlen fejezetet (Szűcs Zoltán Gábor: A
politika lelke) ilyen tárgyú kutatásaiknak. Nem is indokolatlan e növekvő
érdeklődés. Noha talán a klasszikus trilógia áll ellen leginkább a színtisztán
politikai olvasatoknak, már ezen epizódok is rámutatnak, hogy a Star Wars
jóval több fantasztikus tündérmesénél. Az erkölcsi pólusok mindazonáltal ezen
filmekben a legvilágosabbak: a nemes célért küzdő lázadók az abszolút jót, az
elnyomó Birodalom pedig a sátáni gonoszságot képviseli. Nem nehéz mindebben
ráismerni a hidegháború kétpólusú világrendjére, melyet a szuperhatalmi
versengés, az Egyesült Államok és a Szovjetunió rivalizálása határozott meg.
Mégsem állítható, hogy a klasszikus mozik tökéletesen modelleznék e történelmi-politikai
időszakot, legalábbis semmiképp sem mondhatjuk, hogy a lázadás az USA, a
Birodalom pedig a Szovjetunió értékeit reprezentálná. A hasonlóságok persze
számosak. A lázadók a liberális demokráciák alapgondolataiért (szabadság, béke,
egyenlőség) küzdenek, ráadásul az emancipáció, a szexuális forradalom ügyét is
szívükön viselik, hiszen vezetőjük (Leia hercegnő) fiatal, tetterős nő, szemben
a Birodalom vezérkarának férfidominanciájával. Az Uralkodó, Darth Vader és
alattvalóik egy csillagrendszereken átívelő katonai diktatúrát működtetnek,
melyet egyedül a félelem érzete fog össze. Ha egy birodalmi tiszt hibát vét,
halállal büntetik – miként azt a Birodalom visszavágban (The Empire
Strikes Back, 1980) is láthatjuk. A vezetői terrornak, a hatalmi
paranoiának e fojtogató légköre leginkább a sztálini diktatúrát idézi. Egyetlen
fontos különbség azonban már most szembetűnik, s ez elég ahhoz, hogy mindkét
analógiát lerombolja: a Birodalom korlátlan erőforrások felett diszponál, míg a
lázadók mind utánpótlásban, mind technológiai apparátusban hiányt szenvednek.
Szemben a későbbi
trilógiákkal, a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus filmjei nem tükröznek következetesen
felépített, egyértelmű politikai allegóriákat. George Lucas és alkotótársai
inkább egyetlen, de nagyszabású röntgenképben örökítik meg a hidegháború évtizedeit.
Az Egy új remény (A New Hope 1977), A Birodalom visszavág
és A Jedi visszatér (Return of the Jedi, 1983) a cselekmény egyes
epizódjaival és fordulataival idézi fel e jellegzetes történelmi-politikai
korszak néhány konfliktusos szituációját. A csillagközi háború futurisztikus
történetébe szinte észrevétlenül szüremlik be a huszadik század mozgalmas
világpolitikája. A Birodalom visszavág nyitányában ádáz csata dúl a Hoth
bolygón: Darth Vader felfedezi, hogy a felkelők a távoli jégvilágban rejtőznek,
és flottájával rajtuk üt. Az ütközet dramaturgiáját, továbbá a katonai célokat
és indítékokat tekintve a hidegháború kezdeti szakaszának egyik legfontosabb
fejezetét, az 1948-as berlini blokádot idézi. A szovjetek azért vették blokád
alá az eredetileg négyhatalmi irányítás alatt álló Nyugat-Berlint, mert fel
kívánták számolni annak különleges státuszát, s a nyugati hatalmakat megadásra
késztetve a német főváros feletti korlátlan uralomra törekedtek. 1948 nyarán a
szovjetek ezért zárták le a Nyugat-Berlinbe vezető utakat és vasutakat. A
Szovjetunió a fenyegető agresszor képét mutatta Európa és a tengerentúl felé,
az amerikaiak azonban nem hátráltak meg: jó néhány hónapig légihídon keresztül
élelmezték a nyugat-berlini lakosságot, s ezzel hosszú távon értelmetlenné
tették magát a blokádot is. Az incidens végül a Szovjetunió vereségével zárult:
a nyugati szövetségesek nemcsak megvédték a német fővárost, de bebizonyították,
hogy akár a háború kockázatát is vállalják, ha a keleti szuperhatalom az
alapvető jogaikat és érdekeiket veszélyezteti. A Birodalom visszavág
első néhány szekvenciájában hasonló csata zajlik a hófödte Hoth bolygón. A
Darth Vader vezette birodalmi flotta blokád alá veszi a rebellió titkos
főhadiszállását. A Sith nagyúr célja, hogy megsemmisítő csapást mérjen a
lázadók tűzfészkére, s egyben rákényszerítse őket, hogy adják át neki
vezetőjüket, Luke Skywalkert. A birodalmi csapatok sikeresen kiiktatják a
lázadók bázisát körülölelő védőpajzsot, s ezzel demonstrálják roppant katonai
erejüket, akárcsak a Nyugat-Berlin lakosságát a külvilágtól elszakító
szovjetek. Az ellenállók támaszpontja köré vont blokád mégsem éri el célját:
Vadernek nem sikerül kézre kerítenie Luke-ot. A lázadók éppúgy „légihídon”
törték át a birodalmi blokádot, ahogy 1948-ban a nyugati szövetségesek is
levegőben szállították a berlini lakosság számára létfontosságú
élelmiszer-csomagokat. Luke, Leia, Han Solo és számos katonai vezető
furfangosan átlavírozott a felhőkarcolónyi méretű, ám rendkívül lassan mozgó
harci járművek, az AT-AT-k gyűrűjén, s kirajzottak a világűrbe.
A hidegháború történetének
egy másik, kései szakaszát idézi meg A Jedi visszatér néhány
szekvenciája. A trilógia befejező részében Luke Skywalker barátai, Leia, Han
Solo és Lando keresésére indul: visszatér szülőbolygójára, a Tatooine-ra, ahol rá
is talál fegyvertársaira, ám fogságba esik a helyi gengszter, Jabba
palotájában. A távoli, kietlen Tatooine sivatagos miliője láttán
emlékezetünkben óhatatlanul feldereng a Szovjetunió afganisztáni inváziója,
mely 1979-ben vette kezdetét. A szovjet csapatok azért szállták meg a
közel-keleti országot, mert Afganisztánban nem sokkal korábban kommunista
katonai vezetők ragadták magukhoz a hatalmat egy sikeres puccskísérlet
keretében. Ezáltal az államot hosszú időre anarchiába taszították, óriási
menekültáradat indult meg a szomszédos Irán és Pakisztán felé, a kialakuló
szovjet bábkormánnyal szemben pedig felkelőcsoportok szerveződtek, de a civil
lakosság is ellenállást tanúsított. A keleti szuperhatalom egy közel tíz éven
át tartó, rengeteg áldozattal járó és teljesen felesleges háborúba manőverezte
magát, s ma már számos történész vallja, hogy az afganisztáni intervenció volt „a
Szovjetunió Vietnamja”. A nagyszabású katonai vállalkozás egyértelmű kudarccal
végződött: a szovjetek sosem tudták kiterjeszteni ellenőrzésüket az ország
egész területére, végül pedig a felkelők „győzedelmeskedtek”, és a Szovjetunió kivonta
csapatait a térségből, rendezetlen politikai viszonyokat és zűrzavart hagyva
maga után. Jabba, a hutt gengszter szintén csak a Tatooine bizonyos területei
felett gyakorol hatalmat, azonban élet és halál ura kíván lenni a térségben.
Ezt azzal is nyomatékosítja, hogy rabságba taszítja a főhősöket, majd ki is
akarja végeztetni őket. Luke azonban keresztülhúzza a számításait, sőt Leia
hercegnő végez is a zsarnokkal. A mozzanat az afgán katonai vezetőkkel szembeni
sikeres merényletekre emlékeztet, vagyis azt szemlélteti, miként szül
zűrzavaros közállapotokat a mérhetetlen, zsigeri uralkodásvágy. A szovjetek
túlhatalomra törekvése csak káoszhoz vezetett Afganisztánban, ahogy Jabba
tomboló, dölyfös terrorja is az ellenkező célt éri el: a helyi hatalmi központ
teljesen széthullik. Luke, Han, Leia és Lando Calrissian megdöntik az ördögi
Jabba rémuralmát, megfosztják vezetőjétől a sivatagos planétát – csakúgy, ahogy
a szovjetek is rendezetlen politikai-hatalmi viszonyokat hagytak maguk mögött,
miután kivonultak Afganisztánból. Luke és társai úgy távoznak a Tatooine-ról,
hogy a keletkezett hatalmi vákuumot semmilyen erő nem tölti be: nem lehet
tudni, kik és milyen céllal lépnek majd a huttok alkotta bűnszövetkezet
örökébe.
Talán e fenti példák is
szemléletesen tükrözik George Lucas és a klasszikus Star Wars-trilógia
mimikrijét: a történet inkább egyes kulcsmozzanataiban utal a hidegháború
jelentős állomásaira, de a forgatókönyvírók nem építenek nagyobb ívű,
tudatosabb allegóriákat. A felkelők és a Birodalom háborúskodása ugyanakkor számos
„hétköznapi” motívuma révén is összekapcsolható a hidegháborús rivalizálással. Mindkét
konfrontációban meghatározó szerepet játszott ugyanis a kémkedés. Az Egy új
remény expozíciójában megtudhatjuk például, hogy Leia hercegnő titkos
különítménye hozzájutott a Birodalom rettegett támaszpontjának, a pusztító
erejű Halálcsillagnak a tervrajzaihoz. Leia e dokumentumokat kísérli meg
eljuttatni a rebellió főhadiszállására, de Darth Vader és ügynökei elfoglalják
a hercegnő csillaghajóját. Lucas e fordulat örvén a negyvenes évek egyik
leghíresebb kémbotrányára utal: a német fizikus, Klaus Fuchs 1943-ban az
atombombát fejlesztő kutatócsoport tagja lett az Egyesült Államokban, ám
mindeközben atomtitkokat adott át a szovjeteknek. A Jedi visszatérben a
lázadók kémei megtudják, hogy a második Halálcsillagot a közeli holdon, az
Endoron létesített pajzsgenerátor táplálja energiával. Később azonban kiderül,
hogy az információt maga az Uralkodó szivárogtatta ki, csapdába csalva ezzel a
lázadókat, akiknek sejtelmük sem volt róla, hogy a generátort állig
felfegyverzett birodalmi alakulatok védik. A kémkedés egyik legfontosabb
fortélyára, az ellenség megtévesztésére láthatunk itt ragyogó példát, s e
taktika voltaképpen az egész hidegháborút meghatározta.
Van azonban még egy
szempont, mely rávilágít, hogy a klasszikus Star Wars-trilógia milyen ragyogóan
tükrözi a hidegháború geopolitikai viszonyait. A két hatalmi tömb, az USA és a
Szovjetunió köré szövetségi rendszerek is szerveződtek: az Egyesült Államok
elsősorban a nyugat-európai nagyhatalmak (például Franciaország vagy
Nagy-Britannia) támogatására számíthatott, míg a Szovjetunió keleti
szatellit-államokkal (Romániától Magyarországig) bástyázta körül magát. Persze
a szövetségesi kapcsolatok számos esetben mutatkoztak képlékenynek: a szovjetek
például ellentmondásos „barátságot” ápoltak olyan kommunista nagyhatalmakkal,
mint például Kína, Jugoszlávia vagy Észak-Korea. Izrael esete talán még különlegesebb,
hiszen a hidegháború kezdeti fázisában mindkét szuperhatalom biztosította
támogatásáról, ez pedig aztán számos feszültséghez vezetett. Sőt, 1961-ben
megalakult az „el nem kötelezett országok” mozgalma, mely a mindkét szövetségi
tömbtől függetlenedni kívánó államokat tömörítette. A bizonytalan identitású
szatellit-állam legtökéletesebb példája a Bespin Felhővárosa A Birodalom
visszavágban. Sem a Birodalom, sem a felkelés nem gyakorol állandó
ellenőrzést a bolygó felett, így a helyiek viszonylagos önállóságra tettek
szert. Darth Vader azonban megtudja, hogy Han Solo és Leia a Felhővárosban rejtőztek
el, s fogságba veti őket, hogy csapdát állítson Luke Skywalkernek. Lando alkut
köt a nagyúrral, kiszolgáltatja neki a hősöket, s cserébe a Birodalom
szavatolja, hogy a Bespinen élő kolónia továbbra is autonómiát élvezhet.
Calrissian azonban Leia és Chewbacca nyomására megszegi az egyezséget, és Han
Solo kiszabadítására indul – e szövevényes hatalmi játszma kiválóan példázza,
miként használta ki a két szuperhatalom a rugalmasabb szatellit-államok
együttműködésre való hajlamát.
A Star Wars eredeti
trilógiája számos egyéb mozzanatában is a hidegháborús vetélkedésből építkezett.
A rettegett birodalmi támaszpont, a Halálcsillag motívuma például a korszak
jellegzetes, szorongásos közérzetét, az atompánikot tükrözi, de a sorozat a
későbbiek folyamán maga is irányt szabott a hidegháború alakulásának, hiszen
nem nehéz kapcsolódási pontokra lelnünk Ronald Reagan amerikai elnök „csillagháborús
tervként” is emlegetett (sőt az amerikai sajtóban csak Star Warsként
becézett) űrvédelmi programja és George Lucas filmtrilógiája között. (Más
kérdés, hogy a liberális és demokrata-szimpatizáns Lucas sosem rokonszenvezett
Reagan politikájával, ráadásul egyes források azt állítják, hogy az Uralkodó
karakterét a korábbi republikánus elnökről, Richard Nixonról mintázta.) Annyi azonban
bizonyos, hogy a Star Wars klasszikus fejezetei rendkívül egyszerű
politikaképpel operáltak, és fölöttébb impresszionisztikus képet vázoltak arról
a korszakról – a hidegháborúról –, melyben megfogantak.
*
Az ezredforduló tájékán
érkezett meg a mozikba az előzménytrilógia, melyet az ítészek és a rajongók többsége
egyaránt fanyalgással fogadott, az viszont tagadhatatlan, hogy e széria már
sokkal erősebb szálakkal kötődik a politika világához. A Baljós árnyak (The
Phantom Menace, 1999), A klónok támadása (Attack of the Clones,
2002) és A Sith-ek bosszúja (Revenge of the Sith, 2005) ugyanis
nemcsak Anakin Skywalker leépüléstörténete, de a színfalak mögött elementáris
erejű politikai dráma is. A téma egyik hazai szakértője, Szűcs Zoltán Gábor A politika lelke című művében arra a
következtetésre jut, hogy az új trilógia a Római Köztársaság bukásának
allegóriája. A szerző konkrétan is idézi az ókori római történetírót,
Sallustiust, aki számos alkalommal elmélkedett a régi köztársaság hanyatlásának
okairól. Nézete szerint a bukás voltaképpen annak volt köszönhető, hogy
Karthagó leigázása után a római polgárság ellenségkép nélkül maradt, a
háborúskodás megszűnte belső viszályokhoz, erkölcsi zülléshez, dőzsöléshez és
szellemi restséghez vezetett. Nem nehéz mindebben felismerni az
előzménytrilógiában lejátszódó politikai folyamatok körvonalait. A Baljós
árnyakban elővezetett Galaktikus Köztársaság kívülről erősnek és
hatalmasnak tetszik, ám több ezer éves fennállása óta még sohasem háborúzott. A
külső fenyegetés hiánya pedig lassacskán előidézte a belső rothadást: a Köztársaságot
immáron korrupt szerencselovagok és szürke bürokraták irányítják. Palpatine
szenátor – a Birodalom későbbi Uralkodója – rámutat a szervezet egyébként valós
gyengeségeire: machinációi nyomán egy nevetségesen kisszerű kereskedelmi vita
véres konfliktussá fajul – a Kereskedelmi Szövetség lerohanja a védtelen Naboo
bolygót –, melyet a Köztársaság csúcsszervének minősülő Galaktikus Szenátus
képtelen megoldani.
Láthatjuk tehát, hogy
George Lucas az előzménytrilógiában valóban a Római Köztársaság bukásának
mítoszára épít, ám találhatunk e markáns politikai allegóriánál sokkal
izgalmasabb viszonyítási pontokat is. A klasszikus trilógiához képest talán a
legérdekesebb újdonság – és ezt Szűcs Zoltán Gábor is hangsúlyozza –, hogy az
új fejezetek világképében felfedezhető a nemzetközi politikaelmélet talán
legfontosabb áramlatának, a politikai realizmusnak hatása. Ezen irányzat egyik
legjelentősebb állítása szerint a nemzetközi térben az egyes szereplők (aktorok)
együttélése szükségszerűen konfliktusos. Külpolitikájában minden állam
önérdekkövető, kizárólag saját hatalma növelésére törekszik, s mivel nincs
olyan nemzetközi fórum, mely vitás ügyeiket rendezni tudná, így a szereplők csak
önmagukra számíthatnak. A politikai realizmus tehát az emberi természet szerves
tartozékának tekinti a viszály, a konfrontáció iránti vágyat, ezért gyakran
antropológiai pesszimizmussal is „vádolják” az irányzatot. A Baljós árnyak
története pompásan illusztrálja a politikai realizmus imént felvázolt
alapgondolatát. A Kereskedelmi Szövetség blokád alá veszi a békés Naboo
bolygót, megbénítva a központi hatalmat és kiirtva a helyi őslakosok egy
részét. Amidala királynő a Köztársaság szívébe, Coruscantra menekül, és ügyét a
Szenátus elé tárja. Az elaggott vezetőkből álló, bürokratikus testület azonban
nem képes azonnali cselekvésre, ezért az uralkodónő, oldalán leghűségesebb
bajtársaival, valamint két Jedivel – Qui-Gon Jinnel és Obi-Wan Kenobival – ,
visszatér bolygójára, hogy leszámoljon a lakosságot terrorizáló droidhadsereggel.
A Baljós árnyak politikai eseményei egy olyan csillagközi térben
zajlanak, ahol a bolygónyi méretű „államok” nem számíthatnak a Köztársaság
galaktikus intézményrendszerére, ha katonai konfliktusok elsimításáról van szó.
Egyetlen eszközük az imént már említett önsegély: a bolygóközi egyensúly csak
úgy billenthető helyre, ha az adott állam önhatalmúlag orvosolja a jogsérelmét.
Mindez tökéletesen egybevág a politikai realizmus alaptézisével.
A Star Wars
előzménytrilógiája a hidegháborút felváltó többpólusú világrend viszonyait
tükrözi. Míg a klasszikus epizódokban a Birodalom egy szélsőséges katonai
diktatúra formáját öltötte, mely mögött nem húzódott kiépült államszervezet,
addig az új fejezetek Galaktikus Köztársaságának működését „nemzetközi” intézményrendszer
szavatolja. Sőt, ez a köztársaság sokkal inkább egy nemzetközi szervezetre
emlékeztet, semmint hagyományos értelemben vett államalakulatra. Ugyanakkor a
Köztársaság nem „világkormány”, hiszen központi szerve, a Szenátus nem képes
kellő hatékonysággal fellépni az államközi konfrontációk megoldása érdekében. A
testület leginkább az ENSZ-rendszerrel mutat izgalmas párhuzamokat. A
hidegháború alkonyán radikálisan átalakult az ENSZ szerepe: többé már nem
őrködhetett úgy a világbéke felett, mint azelőtt. A kilencvenes években véget
ért a nemzetközi politika kétosztatúsága, mindenütt helyi konfliktusok
robbantak ki, melyek sürgős beavatkozást, eredményes és gyors rendezést
igényeltek. Az ENSZ intézményei bürokratikus természetük, lassú reakcióidejük
miatt azonban alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy elégséges választ adjanak
ezekre a kihívásokra. Hasonlóképpen terméketlen szervként, már-már „sóhivatalként”
funkcionál a Galaktikus Szenátus is a Baljós árnyakban: a vitás felek
képviselői (Nute Gunray helytartó és Amidala királynő) véget nem érő
szópárbajokat vívnak egymással, ám a testület tétovázik az érdemi cselekvést
illetően. Akárha az ENSZ Közgyűlésének vagy Biztonsági Tanácsának meddő
politikai játszmái peregnének a szemünk előtt. A Naboo-i konfliktusban nem
nehéz a kilencvenes évek jelentékeny nemzetközi válságaira ismernünk: a ruandai
népirtásra, a délszláv háborúra, a szomáliai polgárháborúra vagy épp a koszovói
incidensre. Valamennyi esetre egyaránt igaz, hogy az ENSZ-rendszer képtelennek
bizonyult idejében és hatékonyan reagálni a súlyos mértékű emberi jogi
jogsértésekre, s e mulasztás máig rányomja bélyegét az érintett térségek
politikai viszonyaira. Ugyanakkor a szituáció sok tekintetben a modern
terrorizmus korszakának nyitányát jelentő afganisztáni háborúval is rokon
vonásokat mutat. Az Egyesült Államok ebben a konfliktusban ugyanis nem egy
állammal, hanem egy terrorszervezettel állt szemben, s az ENSZ Biztonsági
Tanácsa – mely az államközi incidensekhez „szokott” – értetlenül állt az
újszerű helyzet előtt. A Biztonsági Tanács az afganisztáni hadműveletek
kezdetén ugyan megerősíti az államok egyéni, illetve kollektív önvédelmi jogát,
ám nem ad egyértelmű felhatalmazást az USA-nak a támadásra. És voltaképpen a
Kereskedelmi Szövetség is „szubnacionális” szereplőként lép a csillagközi
porondra, amikor megtámadja a békés Naboo bolygót, tétlenségre kárhoztatva a
Szenátust, mely efféle bonyodalmakra nem állt készen.
Az előzménytrilógia
második része, A klónok támadása már egyértelműen a 9/11 utáni nemzetközi
konfliktusok világáról, a modern terrorizmus fénykoráról szól. Palpatine
kancellár ebben az epizódban kezdi meg ördögi terve kivitelezését:
polgárháborút szimulál a Köztársaság békéjét fenyegető szeparatisták ellen,
akiket titokban ő maga fegyverzett fel. A folyamat persze annak is szemléletes
példája, hogy miként képződnek meg általában a (katonai) diktatúrák: a
markáns vezető, az „oltalmazó” kultuszának, valamint egy külső, a közösséget
egybefogó ellenségképnek a tudatos kialakításával. George Lucas politikai drámájában
azonban nem csupán többszáz év történelmi tapasztalata sűrűsödik össze, A
klónok támadása politikai játszmái az iraki háború előkészületeit idézik. 2003
tavaszán az Egyesült Államok azért támadta meg Irakot, mert a Bush-adminisztráció
szerint a közel-keleti ország titokban nukleáris- és vegyifegyvereket állított
elő. Az ENSZ fegyverzetellenőrei azonban semmiféle bizonyítékot nem találtak
erre nézvést, s ma már tudjuk, hogy Szaddám Huszeinék nem is fejlesztettek
ilyesfajta támadóeszközöket. Mindez csupán Amerika végső ürügye volt, hogy
megsemmisítő csapást mérjen a nemzetközi terrorizmus egyik tűzfészkeként
emlegetett Irakra. George W. Bush kormánya rendkívül súlyos hibát vétett,
amikor az invázió mellett döntött: nemcsak egy hosszú, értelmetlen, rendkívül
sok erőforrást felemésztő háborúba sodorta bele az Egyesült Államokat és
nyugati szövetségeseit, de mindezzel elősegítette Irak és Afganisztán
destabilizálódását, s közvetve ez is hozzájárult az Iszlám Állam majdani
térnyeréséhez a régióban. A klónok támadásában a Köztársaság szintén
komoly terrorfenyegetéssel kénytelen szembenézni. Padmé Amidala kis híján már a
film nyitányában terrormerénylet áldozata lesz, majd a védelmére rendelt
Jedi-lovag, Obi-Wan Kenobi nyomozni kezd a tettesek után. Így jut el a távoli
sziklabolygóra, a Geonosisra, ahol ráeszmél, hogy a renegát Jedi, Dooku gróf az
alaposan megtépázott Kereskedelmi Szövetséggel összefogva titkos droidsereget
épít, hogy leigázza a Köztársaságot. Mindez azonban precízen megrendezett
színjáték, Dooku és Nute Gunray pusztán Palpatine kesztyűs bábjai: ők hitetik
el a galaktikus politikai közösséggel, hogy a fenyegetés valós, miközben az
összeesküvés mögött maga a kancellár áll. Látható tehát, hogy ebben az esetben
is koholt bizonyítékok szolgálnak egy kimerítő, hosszadalmas háború alapjául,
mely végül nem is éri el eredeti célját, hanem „csupán” a hatalmi viszonyok
átrétegződéséhez vezet. Az iraki háború bizonyos mértékben hozzájárult, hogy
több állam is szétessen a Közel-Keleten, a galaktikus polgárháború pedig a
Köztársaságot roppantotta ketté. Érdekes megfigyelni, hogy ez a problematika
milyen élénken foglalkoztatta az ezredforduló álomgyárát: a 24 tévészéria
második évadában – melynek eredeti sugárzása nagyjából egybeesik az iraki invázió
kezdetével – a forgatókönyvírók a demokrata párti amerikai elnököt, David
Palmert állították a Palpatine kancelláréhoz rendkívül hasonló dilemma elé.
Természetesen a Palpatine
vezette kései Köztársaság izgalmas hasonlóságokat mutat a jelenkor politikai
rendszereivel is. Mindenekelőtt azon jobboldali kormányzatokkal, melyek egy
rohamosan növekvő külső fenyegetés – például a menekültáradat – felmutatásával
igyekeznek legitimálni önmagukat, valamint megerősíteni saját politikai
közösségüket. Ugyanakkor felesleges volna újabb párhuzamokkal bíbelődnünk,
hiszen az eddigi példák is kidomborították, hogy a Star Wars középső
trilógiája nem pusztán Anakin Skywalker személyes sorstragédiájáról szól: a
történetet formáló mélymozgások rendre politikai természetűek, ráadásul Lucas
olyan univerzumot teremt a Jedik históriája köré, melyben a nemzetközi
politikai együttélés vastörvényei működnek. Végül, de nem utolsósorban
láthattuk azt is, hogy az előzménytrilógia sárfekete világképét jelentős
mértékben formálta a politikai realizmus irányzata is.
*
A Disney-érában újabb
epizódokkal bővült a széria. Közelítésmódjában, cselekményépítésében Az
ébredő Erő (The Force Awakens, 2015) és Az utolsó Jedik (The
Last Jedi, 2017) egyértelműen a klasszikus trilógia örököse, viszont a
politikai olvasatok sokszínűsége mégiscsak az előzményfilmekhez kapcsolja őket.
E mozik világszemléletében is tetten érhető a politikai realizmus hatása,
hiszen szintúgy azt sugallják, hogy a nemzetközi politika szervezőelve az
anarchia, és e mostoha keretek között a versengő felek legfőbb célja az önérdek
érvényesítése. Csakhogy jelentős újdonság az eddigiekhez képest, hogy a
szembenálló erők mindegyike szubnacionális szereplő. A Snoke és Kylo Ren
irányítása alatt álló Első Rend klasszikus terrorszervezet, mely a néhai
Birodalom romjaiból sarjadt, s részint örökölte annak katonai infrastruktúráját
is, ám mégis ingatag cölöpökön billeg: nincs széleskörű politikai
legitimációja, nem gyakorol főhatalmat a galaxis csillagrendszerei felett, és
élén olyan fiatal, rutintalan vezetők állnak, mint a már említett Ren vagy a
neurotikus Hux tábornok. Az ellenállók pedig a néhai lázadók szellemi
leszármazottai: önkéntesen szerveződött felkelőcsoportról van szó, mely mögött
nem állnak állami szereplők. Igaz ugyan, hogy A Jedi visszatér óta
eltelt három évtized alatt létrejött az Új Köztársaság, azonban mindez nem azt
jelenti, hogy rehabilitálták volna az előzménytrilógiában megismert nemzetközi
intézményrendszert. Az Új Köztársaság afféle működésképtelen, bukott állam,
mely – az Első Rendhez hasonlóan – legitimációs problémákkal küzd. Jól látható
tehát, hogy a Régi Köztársaság, majd a Birodalom bukását követően jókora vákuum
keletkezett a csillagközi térben, melyet egyelőre egyetlen aspiránsnak sem
sikerült betöltenie. Az ébredő Erő és Az utolsó Jedik politikaképére
a közel-keleti válságok gyakoroltak döntő hatást: főként az iraki konfliktus
utáni időszak, s kiváltképp a szíriai háború eseményei. A térség hatalmi
centrumai ugyanis jelentős mértékben átalakultak az elmúlt évtized során. Szíriában
és Líbiában az arab tavasz hatására megroppant az államkeret, Afganisztán és
Irak pedig a bukott államok sorába süllyedt, de említhetnénk Dél-Szudánt is,
mely már létrejöttekor sem teljesítette az államiság elemi feltételeit. Elmondható,
hogy a régió ezen országaiban teljesen vagy részlegesen felszámolódott a
központi kormányzat, és a 2010-es években különböző szubnacionális csoportok (kurd
pesmergák, különböző felkelőcsoportok és az Iszlám Állam) vetélkedtek a
hatalomért. Ugyanígy próbál a megszűnt csillagközi „államalakulatok” helyébe
lépni az Első Rend és az ellenállás. E világrendben az erőviszonyok is
felcserélődnek: akár egy terrorszervezet is megsemmisítő csapást mérhet az
állami szereplőkre. Az ébredő Erő egyik legfeszültebb jelenetében az
Első Rend titkos szuperfegyvere segítségével elpusztítja az Új Köztársaság
néhány magbolygóját, ezzel is jelezve, hogy a hajdani katonai diktatúra, a
Birodalom örökébe kíván lépni. Az Első Rend szervezettségében egyébként is az
Iszlám Államra hajaz: mindkét alakulat jóval nagyobb területet ellenőriz, mint
egy hagyományos terrorista csoport, s önerőből tartják fenn magukat.
A nyolcadik epizód, Az
utolsó Jedik egyik legjelentősebb nóvuma, hogy Luke Skywalker, a klasszikus
trilógia idealista, tettrekész főhőse száműzetésbe vonul, megtagadja hitét, s
attól is elzárkózik, hogy az új ellenállás élére álljon. Nemcsak a rebellió
fiatal reménysége, Rey, hanem nővére, Leia tábornok is sürgeti a visszatérését,
az idős és mogorva Luke azonban nem áll kötélnek. Remeteségének oka, hogy
unokaöccse és egykori tanítványa, Ben Solo ellene fordult, s a gonosz Snoke
sugallatára a sötét oldal szolgálójává vált. (Mindezzel Ben sárba tiporta azon
értékeket is – a szabadságot, a békét, a jóságot – melyet szülei, Han és Leia
képviseltek. Pálfordulása kísértetiesen emlékeztet arra a folyamatra, ahogyan
nyugati fiatalok tömegei radikalizálódtak az Iszlám Állam égisze alatt, s
indultak „dzsihádista háborúba” szülőföldjük ellen.) Az öreg Luke-nak tehát
nyomós oka van a távolmaradásra, és bár eleinte úgy tűnik, kacérkodik a
visszatérés gondolatával, érdemben mégsem támogatja a felkelők maroknyi
csapatát. Csupán egyetlen, nagyszabású hőstettel segíti a megmenekülésüket a
fináléban, ám még ez a gesztusa sem mentes az egyéni érdekektől: önfeláldozásával
nemcsak halálvágyát csillapítja, de végre ténylegesen azzá a legendává
nemesedik, melynek eddig mindenki képzelte. Luke tehát nem a klasszikus „vonakodó
hősként” lép elénk, hanem valóban szakít a gyökereivel: nem tudja, és nem is
akarja már folytatni azt a történetet, melyet harminc évvel korábban lezárt. Az
idős Jedi mester viselkedése Amerika egyik legrégibb külpolitikai doktrínáját,
az izolacionizmust idézi. Ennek lényege, hogy az adott ország önként beszűkíti
államközi kapcsolatait, elszigetelődik a nemzetközi térben, s az újabb
szövetségkötéseket is elkerüli. Az Egyesült Államok történelme során számos
alkalommal juttatta érvényre eme ősi irányelvet, sőt Európa viszonylatában csak
a második világháborús hadbalépést követően szakított vele végérvényesen. Az
izolacionizmus problematikája már a klasszikus trilógiában is megjelenik, ám
ekkor még nem Luke, hanem a melegszívű, de simlis csempész, Han Solo
karakterével kapcsolódik össze. Sőt, az eredeti mozik nyílt utalást is tesznek
Kertész Mihály Casablancájára (1942), mely „elszigetelődés vagy
közösségi szerepvállalás” örök dilemmáját állította a középpontba. A Star
Warsban Han Solo idézi Rick (Humphrey Bogart) cinikus, az eszmék iránti
elköteleződéstől ódzkodó figuráját, Luke pedig a naiv, idealista Viktor
Laszlo-t (Paul Henreid), míg a hamvas Leia a két erkölcsi pólus között őrlődő
Ilsát (Ingrid Bergman). Az utolsó Jedikben immáron Luke azonosul Rick
pozíciójával. Az öregedő Jedi közügyektől való visszavonulása Barack Obama
amerikai elnök Közel-Kelet-politikájának allegóriájaként tételezhető. Obama a
2010-es évek hajnalán elkezdte fokozatosan csökkenteni az Irakban állomásozó
amerikai csapatok számát, majd később az arab tavasz, s az annak nyomán
kibontakozó szíriai háború során is csak szolid segítséget nyújtott
szövetségeseinek. Az „Obama-doktrínaként” is emlegetett külpolitikai stratégia
a közel-keleti amerikai jelenlét mérséklését célozta. Mindez részint meg is
valósult, azonban az Obama-kormányzat térségbeli passzivitása csak megerősítette
az amúgy is kaotikus állapotokat, és kapóra jött az egyre nagyobb önállóságra
törekvő Iszlám Államnak. Az utolsó Jedikben Luke makacs tétlensége is
hasonló következményekhez vezet: az Első Rend riasztó túlerőre tesz szert, s a
megsemmisülés szélére sodorja az ellenállást. Luke megmenti ugyan a felkelőket,
de fizikailag nem vesz részt a küzdelemsorozatban, passzivitása inkább tompa
reményekről, békevágyról, az elfogadás szándékáról tanúskodik. Mindez szintén
Obama külpolitikájára rímel: az elnök a nyílt fizikai beavatkozás helyett
inkább az ellenfelekkel való diplomáciai párbeszéd kiépítésére törekedett
Közel-Kelet-politikájában.
A Star Wars
felbecsülhetetlenül gazdag táptalaja a legkülönfélébb politikai
értelmezéseknek. A klasszikus trilógia alapvetően a Jó és a Rossz atavisztikus
küzdelméről regélt, és főként egy-egy szimbólumértékű mozzanatában,
jelentőségteljes fordulatában utalt a hidegháború politikai eseményeire,
viszonyaira. Az előzményfilmek történetvezetését és dramaturgiáját már vastagon
átszőtték a politikai motívumok, s a cselekmény jóval izgalmasabb forrása lett
az allegorikus értelmezéseknek. Ezen epizódok világképét már a nemzetközi
politika egyik alapvető irányzata, a realizmus formálta. Ugyanez mondható el a
Disney-korszakban született fejezetekről is, melyek ugyan a klasszikus mozik
előtt is főhajtással adóznak, de politikaszemléletük összetettsége okán az
előzménytrilógiával rokoníthatók. A mozgóképek – és általában: a populáris
kultúra – politikaelméleti- és történeti szempontú elemzése pedig nemcsak
izgalmas tevékenység, mely értékes tapasztalatokkal gazdagíthat, de arra is
megtanít, hogy olykor érdemes a fantasztikum csillogó máza mögé tekinteni. Csak
így eszmélhetünk rá, hogy némely galaxis nem is oly távoli, mint azt eddig hittük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 32-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14426 |
