Bánföldi Tibor
Az utca foltszerű életképeit gyors skiccekben rögzítő fauvisták zabigyereke, Cyril Collard egyszerre pogózik és keringőzik a `tiszta színekért Laura, Samy és névtelen árnyak sliccei között. A marokkói ramadán és a lisszaboni kikötő képei keretezik a (Collard alakította) szívtelen, AIDS-es párizsi operatőr, Jean neveléstörténetét, aki úgy kutatja önmaga értékeit és határait, mint rothadó testén a mályvafoltokat, és közben Laura szerelmétől várja a megváltást. Idill helyett azonban neurózisra lel itt is, ahol a gyönyör sikolyai hörgő dührohamba csapnak át, ahol gyávaságát az üzenetrögzítőre csaholt fenyegetések büntetik. Leginkább azonban ő, Jean az igazi vad, farkasként rója a nagyvárost, betegen viaskodik a rasszizmussal, az emberi butasággal és zsarnoksággal. Kamerája a kokainmámortól a láncravert, fájdalomért lihegő rendőrfőnökig az összes bugyorba elkíséri, eufórikus rosszullétig pörgetve a történetet. Mégis úgy tesz, mintha mi sem történt volna, nehogy az AIDS szenvelgéssé torzítsa életét. Lendülete csorbítatlan, tönkremenő kapcsolatai, gyarlósága ellenére. Ez az élettánc a vásznon, sistergő fény vibrál a plánokhoz, zakatol a kamera, hogy két hosszú óra után elhozza végre az üdvözülést.
Látszólag ugyan ellentmond ennek a gyónásjelenet, ahol a biztonságos szex ahelyett, hogy az egybegyúrt testek közé fészkelődne, a hamutálban végzi. Collard így vallott annak idején: „(Jean) a maga módján fittyet hány a tabukra, nem hagyja, hogy HIV pozitívnak skatulyázzák be, mint egyesek, akik számára olyan ez a betegség, mint egy személyi igazolvány.” Ez a mondat kellően tükrözi a kilencvenes évek elejét meghatározó „Fuck AIDS!” közhangulatot, és segít elképzelni, miért kavart akkora botrányt a film franciaországi bemutatásakor. A feszengő közönség az őszinteség és önbecsapás mindennapjaival szembesülve nézte egy zökkenőmentesnek aligha nevezhető párkapcsolat viszontagságait, ahol testek kíméletlen szavakkal pusztítják egymást, vagy éppen egy Szajna-parti betonoszlop alatt rángatóznak görcsös ölelésben, turistahajón sanzonozó polgárok csúfjára. A francia fiatalok mindenesetre kultuszt csináltak a megalomán író, rendező, operatőr, zeneszerző Cyril Collardból, aki először vállalta nyíltan a nemzeti televízió képernyőjén betegségét, de a sikert nem érte meg, mivel három nappal az 1993-as César díjkiosztó előtt elhunyt. Az azonos című életrajzi regényéből készített Vad éjszakák elnyerte a legjobb filmnek, a legjobb első filmnek, a legjobb vágásnak és a legjobb kezdő színésznőnek (a Laurát alakító Romane Bohringernek) járó Cézárt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1442 |
