Vajda Judit
La belle époque – francia, 2019. Rendezte és írta: Nicolas Bedos. Kép: Nicolas Bolduc. Zene: Anne-Sophie Versnaeyen. Szereplők: Daniel Auteuil (Victor), Guillame Canet (Antoine), Doria Tillier (Margot), Fanny Ardant (Marianne), Pierre Arditi (Pierre). Gyártó: Les Films du Kiosque / Pathé. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 115 perc.
A sok francia blődli között, amivel elárasztanak minket a forgalmazók, akad néha igazi gyöngyszem is. Az elmúlt karácsony kellemes meglepetése a hazájában inkább színházi berkekben ismert Nicolas Bedos műve – ami annál is inkább meglepetés, mert egyetlen nagyjátékfilmes rendezéssel a háta mögött, illetve az ízléstelen poénokkal operáló A két mesterlövész és a teljesen súlytalan Szerelem a felhők felett forgatókönyvének megírása után nem pont tőle vártunk egy ilyen mély értelmű, komoly, megható, mégis vicces alkotást. A kiugráshoz talán az kellett, hogy a direktor megismerje múzsáját, Doria Tillier-t, akivel együtt készítették Bedos első nagyjátékfilmjét, az Adelmanék titkát is. Bedos új alkotása igazi jutalomjáték Tillier-nek, és az általa játszott karakter szimbolizálja a film egész mondanivalóját.
A Boldog idők főhőse a hatvanas Victor, aki hasonló korú feleségétől eltérően nem tudott alkalmazkodni a XXI. század kihívásaihoz: miközben a pszichológus Marianne vígan ad tanácsokat a VR világában, addig a képregény-művész Victor azt sem tudja, mi az. A férfi így teljesen elidegenedik családjától; ám egy váratlan fordulattal a megoldást is a virtuális valóság hozza el a számára – csak egy másmilyen. Kapcsolatba kerül ugyanis egy olyan céggel, ami díszlet-, és jelmeztervező, rendező, színészek, azaz egy komplett filmes stáb bevonásával éleszt újjá egy olyan időszakot, ahova az ügyfél vissza akar térni. Hősünk pedig azt a napot akarja újraélni, amikor találkozott élete szerelmével. És innentől agyafúrt, duplafedelű sztori veszi kezdetét, ami meglepő módon nemcsak arról szól, hogy aki nem tud alkalmazkodni a modern világ kihívásaihoz, annak vége, hanem egyszerre beszél szerelemről, nosztalgiáról, elengedésről, érzelmi pótlékokról és annak csapdájáról, amikor hiába hisszük azt, hogy az offline világban járunk, valójában ott is csak közvetítő eszközökön keresztül tudunk kapcsolódni a másik emberhez. Teszi mindezt elegánsan, pattogós, frappáns dialógusokkal, sok humorral és a már említett Tillier mellett a nem kevésbé csodálatos Fanny Ardant-nal és Daniel Auteuil-jel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/01 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14405 |
