Kovács Patrik
Annabelle – amerikai, 2014. Rendezte: John R. Leonetti. Szereplők: Annabelle Wallis, Ward Horton, Tony Amendola. 99 perc.
Annabelle 2. – A teremtés (Annabelle: Creation) – amerikai, 2017. Rendezte: David F. Sandberg. Szereplők: Anthony LaPaglia, Samara Lee, Miranda Otto. 109 perc.
Annabelle 3. – Hazatérés (Annabelle Comes Home). – amerikai, 2019. Rendezte: Gary Dauberman. Szereplők: Vera Farmiga, Patrick Wilson, Mckenna Grace. 106 perc.
Forgalmazó: Pro Video.
Némi malíciával akár azt is mondhatnánk, hogy az Annabelle-széria a szegény ember Démonok közöttje. Bár utóbbi sem reformálta meg a horrorműfajt, atmoszférateremtésében és feszültségkezelésében a kortárs átlag fölé tornyosult, ráadásul egy máig terebélyesedő ciklus (A nővér, Az apáca, A gyászoló asszony átka) zászlóshajója lett. Előbbi ugyanezen „démonverzum” oldalága: a túlvilági hatalmak által vezérelt porcelánbaba históriája számos ponton kapcsolódik James Wan instant klasszikusához, ám vizualitásában és hatáseszközeiben már kevesebb a lelemény. Kiváltképp igaz ez az Annabelle 2014-es első epizódjára. Pedig az ijesztő mosolyú démonbaba önálló kalandja ragyogóan indul: a hangütés – mely a hírhedt Manson Család rémtetteit is megidézi – valósággal torkon ragadja a nézőt; üdítő erénye, hogy higgadtan érleli a feszültséget és diszkréten sejteti a képsorok mögött búvó iszonyatot. Ez a szemléletmód azonban sajnos csak a nyitószekvenciára érvényes: John R. Leonetti rendező a későbbiekben inkább alacsony nívójú sokk-effektekkel igyekszik rémületbe hajszolni a nézőt, a szellemektől űzött kertvárosi család történetét pedig szappanoperába illő fordulatok tarkítják.
Ennél valamivel magasabbra tör A teremtés címre keresztelt folytatás, mely Annabelle eredettörténetét vázolja fel, az inkább operatőrként ismert Leonettit pedig egy valódi horrorspecialista, David F. Sandberg váltja a direktori székben. Míg a napszítta vidéki miliő a westernt juttatja eszünkbe, addig az árvaházból nevelőszülőkhöz érkező lánycsapat viszontagságait Argento Sóhajokjából kölcsönzött motívumok domborítják ki. Hiába azonban a gazdag filmtörténeti referenciák és a néhol invenciózus kameramunka, Sandberg is elvéti célját: aprólékos feszültségépítés helyett primitív effektusokkal (rengeteg a hamis sokk és a jump scare – utóbbi a kortárs horror legirritálóbb gyermekbetegsége) igyekszik borzongást kicsikarni nézőjéből, s A teremtés éppen emiatt nem képes kitörni a hatásvadász tucathorrorok karanténjából. Mintha a mai álomgyár kényszeresen irtózna a klasszikus szabású kísértethistóriáktól – főként azok emberibb léptékű dramaturgiája, furfangosabb és kevésbé látványos hatáskeltő megoldásai miatt. Ezért is biztató, hogy a démonbaba jövőbeli sorsát megéneklő Annabelle 3. a rögösebb útra kíván lépni: nemcsak a silányabb sokkhatásokkal fukarkodik, de lassan mélyíti el nézőjében a félelem ősi érzetét, miközben a közegábrázolást illetően egyszerre tekinti példaképének Poe gótikus rémmeséit, Carpenter Halloweenjét, továbbá Ti West The House of Deviljét. Sajnos azonban ez sem bizonyul elegendőnek: mihelyst a konfliktus beizzik, újfent elural mindent a filléres rémisztgetés, arról nem is szólva, hogy némely mellékfigurát – például a csinos felvigyázóért epekedő hősszerelmest – a tinikomédiák áporodott levegője kíséri. Nehéz összességében beszélni a trilógiáról, hiszen mindhárom darab más és más regiszteren szól, egyvalami azonban bizonyos: nem ezek a démonverzum csúcsproduktumai.
Extrák: Kisfilm (Annabelle átka); kimaradt jelenetek; A kulisszák mögött.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/01 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14402 |
