Pauló-Varga Ákos
A 16. Verzió dokumentumfilm-fesztiválon a társadalmi-politikai krízishelyzetek, valamint az új generáció világképe kerültek középpontba.
A világ minden tájáról a fesztiválra érkező dokumentumfilmek által idén is keserű szembenézés várt a szokás szerint népes közönségre; a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programja bővelkedett olyan alkotásokban, melyek kompromisszumot nem ismerő alkotói stratégiák mentén dolgoztak fel aktuális és fajsúlyos történeteket. A válogatás alapját adó emberi jogi témák változatos formában jelentek meg, a humanitárius, gazdasági és ökológiai krízisek, tragikus események gyakran csak egy nagyobb ívű oknyomozás kiindulópontját jelentették. Jó példa erre a fesztivál idei nyitófilmje, Alexander Nanau a nemzetközi közönségdíjat elnyert Colectív-je, mely a címadó bukaresti szórakozóhelyen 2015-ben történt tűzeset következményeit tárgyalja. A tragédiában 27-en haltak meg, további 37 égési sérült azonban az azt követő hónapokban hunyt el kórházi fertőzések következtében. Nanau két főhős kálváriáját mutatja meg, akik a teljes román politikát és egészségügyi szférát behálózó korrupció ellen küzdenek. Cătălin Tolontan a Gazeta Sporturilor nevű sportlap munkatársaként kezd oknyomozásba (az egyik tüntetésen el is hangzik, hogy már ez az egyszerű tény mennyi mindent elmond a román sajtó állapotáról), míg vele párhuzamosan a tűzesetet követő tüntetéshullám után kinevezett szakértői kormány egészségügyi minisztere, Vlad Voiculescu nyúl bele a politikai darázsfészekbe és próbálja felgöngyölíteni a kórházi fertőzések mögött húzódó háttéralkukat. A korrupciós ügyekkel kapcsolatos nyomozás bemutatásán túl Nanau a tragédia súlyosságát is érzékelteti: amellett, hogy még az elejefőcím előtt egy archív videón láthatjuk a tűz kitörésének pillanatát – a sors fintora, hogy a Goodbye to Gravity nevű metalcore zenekar épp a The Way We Die című dalnak a mindent átható korrupcióról szóló sorát játssza, mikor lángra kap a klubban használt rossz minőségű hangszigetelő-anyag – nyomon követi az egyik áldozat, a maradandó égési sérüléseket szenvedett Tedy Ursuleanu rehabilitációját is. A Colectív megrendítő látlelet a román politikát rendszerszinten átható korrupcióról és hatalmi machinációkról, melyek az egészségügyben emberéleteket követelnek. Tolontan és Voiculescu, valamint munkatársaik folyton falakba ütköznek, amikor a gyanús közbeszerzéseket, a határérték többszörösére hígított fertőtlenítőszereket gyártó cég offshore hátterét vagy épp a politikailag elkötelezett kórházigazgatók kinevezésének ügyét próbálják megvizsgálni, miközben a regnáló politikai és gazdasági elit hol lejárató kampányt folytat ellenük, hol pedig szimplán megfenyegeti őket. A film megrendítő lezárása sem éppen reménykeltő: sem Voiculescu, sem Tolontan erőfeszítései nem lehetnek elegendőek a mélyen gyökerező korrupció kigyomlálásához, a bűn kollektív természetű, amennyiben a szociális ellátórendszer operatív működése az önös profitszerzésen alapszik a szakmai szempontok helyett.
Szintén egy egészségügyi krízist választott témául Tuki Jencquel, ám a Minden rendben (Está todo bien) a Colectívhez képest fordított stratégiát követ: a Venezuelában 2013 óta kialakult belpolitikai és gazdasági válság, azon belül is a súlyos gyógyszer- és orvoshiány, valamint a szociális ellátórendszer összeomlás közeli állapota adja a kiindulópontot, a rendező pedig e folyamatoknak az egyénre gyakorolt hatásait vizsgálja. Láthatunk egy éhbérért robotoló fiatal orvost, Efraímot, aki végső elkeseredésében, sok kortársához hasonlóan az elvándorláson gondolkodik, egy Francisco nevű aktivistát, aki a kiürült gyógyszerraktárakat próbálja feltölteni, ám ezzel az ország törvényeinek értelmében bűncselekményeket követ el, továbbá egy idős patikus házaspárt, Rosalíát és Carlost, akiknek lába alól mintha kihúzták volna a talajt, amikor nemes egyszerűséggel bedőlt a venezuelai közegészségügy. A Minden rendben legerősebb pillanatait azonban két daganatos megbetegedésben szenvedő lány okozza. Mildred és Rebeca nemcsak a rákkal harcolnak, de napi gyógyszereikhez is csak komoly küzdelem árán juthatnak hozzá. A magára hagyott venezuelai középosztály tagjai összefognak: a még élő betegek a gyógyultaktól vagy a betegségben elhunytak hozzátartozóitól fű alatt vásárolják a megmaradt orvosságot, hiszen az ellátórendszer az alapvető eszközöket sem biztosítja számukra a gyógyuláshoz. A történet gerincét egy fekete-fehérben rögzített pszichodráma foglalkozás adja. E jó ütemérzékkel a filmbe illesztett jelenetek során a szereplők újraélik a válsággal és személyes tragédiájukkal kapcsolatos traumáikat a betegség diagnosztizálásától kezdve a hozzátartozóikkal folytatott vitákon át a menjek vagy maradjak kérdéskörrel kapcsolatos dilemmákig. Jencquel filmje a totális reménytelenségből tudósít, a 2016-os forgatás óta bekövetkezett teljes összeomlás pedig utólag is igazolja a Minden rendben rideg pesszimizmusát.
*
A 16. Verzió felemelőbb filmjei, bár szintúgy krízishelyzetekről tudósítottak, gyermekek nézőpontjából mutatták be, hogyan élhetnek eltérő kultúrák gond nélkül egymás mellett, hogyan lehet teljes életet élni az anyaországtól elszakítva. Reeta Huhtanen Molenbeek istenei című munkája Brüsszel azon negyedében játszódik, melyet a sajtó a „dzsihád fővárosaként” emleget. A Molenbeek nevű városrészben két hatéves forma fiú között szövődik szoros barátság. Aatos finn bevándorló, míg Aamin Marokkóból érkezett. A világnézetük és vallásaik közötti különbségek azonban nem feszültséget szülnek, hanem épp ellenkezőleg, közös gondolkodásra késztetik a fiúkat a túlvilági entitások mibenlétéről, a különféle kultúrák istenábrázolásáról. A két főszereplő nemcsak a keresztény és az iszlám vallás filozófiájában merül el, de sokat foglalkoznak az ókori görög istenekkel, Aatos még jelmezeket is készít magának, egyszer Hermészért, máskor Poszeidónért rajong. A címben is említett helyszín a játékidő második felére válik hangsúlyossá, addig lényegében bármelyik mai európai nagyváros kerületében játszódhatna a történet, azonban a brüsszeli terrortámadások következtében a naiv gyermeki eszmecserék a halállal való kíméletlen szembenézésbe torkollnak. A Molenbeek istenei attól lesz igazán optimista film, hogy a fiúk barátsága ezt a próbatételt is kiállja. Huhtanen egy pillanatra sem mozdít ki a gyerekek nézőpontjából. Aatos és Amin természetesen viselkednek a kamera előtt, a szülők pedig csak ritkán jelennek meg, ám akkor fontos szerep jut nekik. A rendező elegánsan érzékelteti, hogy a két nyitott gondolkodású, meglepően intelligens kisfiú remek nevelést kapott. A film egyik kulcsjelenetében Aatos az apjával beszélget, közvetlenül a 2016-os terrortámadást követően: a fiú, mivel az istenekkel és a túlvilági léttel kapcsolatos „kutatásai” ellenére sem tud mit kezdeni a halállal, saját fantáziájából táplálkozva ad elő egy bizarr esti mesét heves kacagás közepette, az elbeszélés főként a robbanás következtében lerepülő végtagokra és roncsolódó emberi testekre összpontosít. A képen kívüli hangként érkező apai reakciók és hozzászólások példás szülői józanságról árulkodnak, és bár ennek a jelenetnek nincs közvetlen kifutása a filmben, Aatos későbbi viselkedéséből leszűrhető, hogy ez a beszélgetés sorsfordító volt számára, a történet végére mindkét fiú közelebb kerül a felnőtté váláshoz, melyhez barátságuk ad alapot.
Dina Naser is gyerekek köré építette fel egész estés dokumentumát, az Apró lelkek (Tiny Souls) ambiciózus vállalkozás: a rendező éveken át követ egy szír családot a jordániai Zaatari menekülttáborban, mely a világ legnagyobb, szíriaiak számára létrehozott létesítménye. Nasert az érdekli, mi történik azokkal a gyerekekkel, akik ezen a helyen kényszerülnek felnőni, az átmeneti menedékhelyen találnak maguknak barátokat és egy idő után jobban kötődnek a menekülttábori életükhöz, mint a maguk mögött hagyott otthonhoz. Az Apró lelkek a nagy család egyik cserfes lánygyermekét, Marwát teszi meg főszereplőnek, aki kilencévesen kerül a táborba, tehát már van fogalma arról, hogy az ottani állapotok nem természetesek és érzelmektől túlfűtve tud nyilatkozni arról is, hogyan menekültek el Szíriából. A film 2012-től kezdve követi Marwa és testvérei sorsát és akárcsak a Molenbeek istenei esetében, itt is főképp a gyermeki nézőpont dominál. Ezt azok a jelenetek ellensúlyozzák, melyekben a rendező narrációját halljuk arról, mekkora erőfeszítések szükségesek az engedélykéréshez, valamint ahhoz, hogy újra és újra megtalálja a családot a nagy kiterjedésű menekülttáborban. A gyerekek, bár tisztában vannak azzal, hogy kamaszéveiket legnagyobbrészt a Zaatari létesítmény kötelékében kénytelenek tölteni, képesek megélni fiatalságukat, ugyanazok a problémák foglalkoztatják őket, mint kortársaikat. Eleinte a fő kérdés, hogy kikkel játsszanak együtt, később pedig már barátságok, majd szerelmek szövődnek a tábor falai között, miközben Naser és Marwa, valamint a család között szoros bizalmi kapcsolat alakul ki. Az Apró lelkek a rendhagyó megközelítésnek és az alkotói odaadásnak hála teljes képet ad a hatalmas kiterjedésű menekülttábor mindennapjairól és azokról a drámai pillanatokról, amikor a nagymama egy Skype-videóhívás során láthatja életében először (és lehet, hogy utoljára) legkisebb unokáját.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/01 41-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14399 |
