Pethő Réka
Noah Baumbach önéletrajzi ihletésű komédiái mögött többnyire súlyos önismereti zavarok és családi válságok rejlenek.
Noah Baumbach legújabb filmje témájával – a szerelmi, házastársi kapcsolat megromlásával – tökéletesen illeszkedik a szerzői életműbe, ám a krízis elemzésében elmarad a korábbiaktól. A Házassági történet a rendező saját, kilenc évvel ezelőtt kezdődő válásának inspirációjára készült, de a kiegyenlített kezdés után meglehetősen szubjektív, énközpontú folytatást és temérdek önsajnálatot kapunk.
A film erős felütéssel indul, a válás előtt álló művész házaspár felkeres egy mediátort, akitől azt a feladatot kapják: írják le, mit szeretnek a másikban. Ezeket a szövegeket végül nem olvassák fel, mi azonban megismerhetjük a tartalmukat. Kiderül belőle, hogy mindkét fél szereti, tiszteli és nagyra tartja a másikat – érezzük, itt valamilyen komoly fájdalom áll a háttérben, ha ez a két ember elválik egymástól. Lassan azt is megtudjuk, mi ez az ellentét, ami a nőt, Nicole-t arra késztette, hogy szakítson Charlie-val: úgy érzi, teljesen eltűnt ebben a házasságban, az ő vágyai és elképzelései, mind szakmai, mind magánéleti szinten háttérbe szorultak. Az izgalmas expozíció kibontása azonban elmarad, a Házassági történet sokkal inkább szól a (kaliforniai) válási rendszer működéséről, a kegyetlen és sokszor igazságtalan jogi szempontokról, amelyek a gyermekelhelyezést meghatározzák, arról, milyen könyörtelen módon használják fel a válóperes ügyvédek azokat az intim és őszinte félmondatokat, amiket valaha egy bizalmi kapcsolatban a másiknak elmondtunk, és hogy a legegyszerűbb válóper is tönkre teheti anyagilag a vesztes felet.
A házassági történet lelki oldala, az, hogyan éli meg a két fél az elválást, a másik hiányát, hogyan változnak ők ebben a folyamatban, és hogy valójában milyen volt a kapcsolatuk, csupán felszínes jelenetekben ábrázolódik, Baumbach nem ad mélyebb értelmezést Nicole és Charlie történetének. A rendező személyes érintettsége mintha elbillentette volna a startvonalnál egyenlőnek tűnő viszonyok mérlegét, miközben kezdetben úgy tűnik, ezen a házasságon mindkét fél veszít, fokról fokra tolódik a nézői azonosulás Charlie felé. Ő az, aki áldozatként ábrázolódik a megható jelenetekben (például a feleség körútja a szóba jöhető ügyvédeknél, vagy amikor a férfi egyedi jelmezt készíttet Halloweenre, hogy végül hoppon maradjon), holott elsősorban ő a felelős azért, hogy válásig jutott ez a kapcsolat.
Az eredmény egy univerzális válás-film, ami nem erről a két emberről, sokkal inkább magáról a válás intézményéről szól. Szemben a műfaj olyan klasszikusaival, mint a Kramer kontra Kramer, amely a válást elszenvedő gyermeket helyezi a középpontba, vagy a Jelenetek egy házasságból, amely a szerelem, az összetartozás mélyére ás le, a Házassági történet elnagyolt vázlat, amelybe bármely elvált néző beleláthatja saját történetét és megszólítva érezheti magát.
A válás nem most először áll a középpontban Baumbachnál: korai filmje, amellyel ismertséget és Oscar-jelölést szerzett, a 2005-ös A tintahal és a bálna szülei házasságának végéről mesél. Ebben a filmben a gyerekek szemszögéből figyeljük, milyen lehet kiskamaszként megélni, ha a szülők úgy döntenek, nem együtt folytatják, és visszanyert szabadságukban ők mintha csak útban lennének. Innen nézve különösen érdekes, hogy a Házassági történet párjának gyermeke a filmben milyen könnyedén, csak néhány praktikus ellenvetéssel figyeli az eseményeket – ez az elnagyolt ábrázolás talán annak is köszönhető, hogy Baumbach gyermeke mindössze 8 hónapos volt, amikor a válás kezdődött.
Nem csak az elválás, de az önző, figyelmetlen művész édesapához fűződő viszony is megjelenik A tintahal…-ban, amely visszatérő motívummá válik, majd részletesen a 2017-es The Meyerowitz Stories (New and Selected) drámájában dolgozza ki. Az apa mellett, aki elsősorban mindig is magával volt elfoglalva, idős korára pedig már nyíltan hangoztatja, milyen rangsorba állította gyermekeit – ahol az élen álló is úgy érzi, elégedetlen vele –, miközben már arra sem emlékszik, nagy becsben tartott közös emlékét valójában melyik fiával élte át, felnőtt gyerekei még mindig megfelelési kényszerrel küzdenek, miközben tökéletesen látják, milyen problémássá tette őket apjuk szigora az élet minden területén.
Baumbach filmjeiben mindig jelentős szerepet kapnak a testvérek – a rendezőnek három is van. Soha nem egyértelmű, melyik karakter ő maga – mindegyikbe csempész néhány nyilvánvalóan saját élményt, ugyanakkor valószínűleg testvérei történeteit is felhasználja. Akárcsak az Amerikai álomlány (2015) friss egyetemista, író-aspiráns főhősnője, Tracy, aki rövid történeteivel akkor tudja felhívni magára az írótársaság figyelmét, amikor leendő féltestvére, Brooke életét kezdi megírni. A két, nagyon egyedül levő lány között erős kötődés, a leendő család ígérete rajzolódik ki, miközben a történet „valódi” családjai ismét diszfunkcionális kapcsolatok sorát vonultatják fel körülöttük.
A szeretetlenség és a család működésképtelensége állandó motívumok a rendező életművében, ennek egyik legszélsőségesebb példája a Margot az esküvőn (2007). Két női főhőse újfent a problémás apa-viszony terhét hordozza saját választott családjában is. Egy kialakulóban lévő válás és egy elhibázottnak látszó esküvő szervezése közben immár az a félelem is megfogalmazódik a főhősben, hogy olyanná válhat, mint saját apja.
A családi kapcsolatok mellett a különböző életszakaszokhoz kötődő jelentős életesemények, generációs sajátosságok is témát szolgáltatnak az alkotónak, akinek markánsan önéletrajzi életműve gyakorlatilag saját életét követi végig. Korai alkotásaiban az útkeresés generációs problémái, az egyetemről kikerült lét felépítése jelenik meg (Seggünkön az élet, Frances Ha), későbbi az életközepi válság kerül fókuszba. (Greenberg, A 40 az új 20).
Ezekben az alkotásokban különös érzékenységgel nyúl önmagáról mintázott főhőseihez, akiket jellemző és nagyon pontosan eltalált helyzeteken vezet keresztül, egyúttal társadalmi korrajzot is festve történetükkel. Ennek talán legsikerültebb példája a Frances Ha (2012), melynek hőse, az egyetemről éppen kikerült Frances (Greta Gerwig) küzd azzal, hogy álmait nem feladva táncosként helyezkedjen el, ám lassan bele kell törődnie a B-tervbe. Története érzékeny bemutatása a felnőtté válás folyamatának, amely ugyanakkor megmutatja az alternatív utakat is: Frances körül feltűnnek a való életből vett típus-karakterek: a lány, aki inkább férjhez megy, hogy elkerülje ezt a dilemmát, a fiúk, akik mindig épp valami új hatalmas lehetőségbe vágnak bele (sikertelenül), miközben eltartja őket az apjuk. Már debütáló filmje, az 1995-ös Seggünkön az élet is ezt a helyzetet mutatta be, ám még meglehetősen kiforratlanul – a Frances Ha mintha ennek a korai darabnak az érett művészi korrekciója lenne.
Az útkeresést az életközepi válság váltja fel, középpontba kerül a negyvenes férfi, aki először idegösszeomlása után igyekszik visszanyúlni saját húszas éveihez, hogy onnan kezdje újra (Greenberg, 2010), később szembetalálkozik az új, immár felnőtt generációval, amelytől szakadék választja el (A 40 az új 20, 2014). A két film főhőse (akit mindkét esetben Ben Stiller alakít) azzal szembesül, hogy saját jelenében nem találja a helyét, megakadt az életében. Az első esetben a kivezető utat egy fiatalabb, új szerelem jelenti – a filmben az a Greta Gerwig alakítja, akivel Baumbach egy évvel később a való életben is összeköti az életét, elválva Jennifer Jason Leigh-től, aki a Greenberget még társíróként jegyzi – az önéletrajzi ihletésű életmű itt tehát mintegy inverzbe fordul, az élet követi a műalkotást. A 40 az új 20 hőse, Josh, saját fiatalabb kiadásával találkozik szembe, aki először lenyűgözi, később azonban világossá válik számára, hogy az új generáció sem tökéletes, sok szempontból hamis, és csak abban különbözik tőle, hogy még előtte áll mindannak, amit Josh már maga mögött hagyott.
Baumbach önéletrajzi alapokra építkező alkotásai egységes életművet alkotnak, saját életéből merített visszatérő motívumokkal (például a közös könyvtár alapos szétválogatása a szülők válásakor, a New York–Los Angeles ellentét), állandóan visszatérő színészekkel. Bár filmjei alapvetően komikus hangvételűek, történetei középpontjában mégis az emberi kapcsolatok teljes működésképtelenségének tragédiája áll. A házasságok bukásra vannak ítélve, a gyerek-szülő kapcsolatok frusztrálttá teszik, önértékelési problémákkal hagyják magukra a gyerekeket, a testvéreket egyszerre köti össze és taszítja a közös múlt. Drámái attól különlegesek, hogy kivételes érzékenységgel nyúl az ábrázolt karakterekhez, nagyon pontosan ragad meg élethelyzeteket, jellemző életszakaszokat és érzéseket. Épp ezért meglepő az a távolság, amit a Házassági történet két hősével tartunk – Baumbach ezúttal talán túl messzire ment, és olyan személyes témához nyúlt, amit még ő maga sem tudott feldolgozni.
HÁZASSÁGI TÖRTÉNET (Marriage Story) – amerikai, 2019. Rendezte és írta: Noah Baumbach. Kép: Robbie Ryan. Zene: Randy Newman. Szereplők: Adam Driver (Charlie), Scarlett Johansson (Nicole), Azhy Robertson (Henry), Laura Dern (Nora), Ray Liotta (Jay), Julie Hagerty (Sandra). Gyártó: Heyday Films. Gyártó: Netflix. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 136 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/01 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14396 |
