Bartai Dóra
A 23. jihlavai dokufesztivál az ökológia témája köré szerveződött.
Az ökológiát és klímaválságot állították középpontba a Jihlava Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál szervezői; külön programszekciót szenteltek az ember és természet kapcsolatáról szóló filmeknek, és az esemény környezettudatosabb szervezését is megcélozták. A zöld jelző kissé elhamarkodottnak tűnik, egy gyors reakciónak a média és a közvélemény aktuális témáira, mivel a fesztivál nem változtatta meg radikálisan a szervezési gyakorlatait, néhány használati tárgy cseréjét leszámítva. Egy sokkal átláthatóbb, hosszú távon is működőképes, nem csak egy évre kiterjedő hagyományt kellene teremteni, ezáltal is hangsúlyozva a filmipar felelősségét is a fenntartható környezetért.
Talán az Opus Bonum és a „Cseh öröm” szekciókban is versenyző Kiruna – Szép új világ (Kiruna – překrásný nový svět) testesítette meg leginkább a fesztivál idei hitvallását. A filmben az „eldob(hat)ó társadalom” (az angol „throwaway society” szabad fordítása) fogalma nem áll meg a pazarló fogyasztási szokások bemutatásánál, hanem azt vizsgálja, mennyire válik eldobhatóvá egy teljes közösség, hogy egy kapitalista nagyvállalat elérhesse a céljait. Greta Stocklassa svéd-cseh rendező filmje a címbéli svéd bányavárosban játszódik az ország egyik legészakibb pontján, ahol a helyi bánya terjeszkedése miatt egész településrészeket költöztetnek át, nem törődve a környezet épségével, terhelhetőségével. Cserébe persze lendületes gazdasági felvirágzást ígérnek. A táj és a lakosok élete egyaránt átrendezés alatt áll: házakat vontatnak el vagy rombolnak le, új városközpont nő ki a földből. Három főhőst követ a film: az építkezéseket gondterhelten figyelő férfit, egy múltját kereső, számi származását ápoló tinédzser lányt és egy menekült fiút. És nem csak a letelepedési engedélyre váró menekült fiú az egyetlen, aki megrekedt ezen a furcsa senkiföldjén, ahol egymásnak feszülnek az érdekek és az értékek. A huszonéves rendezőre, aki az abszurdot, az újságírói alaposságot és a precíz képi fogalmazást egyaránt érvényesíti a filmjében, mindenképp érdemes lesz figyelni.
Érdekes vetülete volt a nemzeti versenyszekciónak, hogy ebben az évben nem csak a Kiruna, de legtöbb film nem cseh tematikával, de sokszor még csak nem is cseh alkotóktól érkezett, hanem csak „papíron” voltak hazai produkciók, mivel cseh volt a finanszírozók nagy része. Csehország lendületes dokugyártása és rugalmas intézményi keretei egész biztosan szerepet játszottak ebben, de az egyetemesebb témák iránti nyitottságot is mutatja ez a jelenség. A szekció győztese a francia Artemio Benki Solo című filmje lett, amely egy argentin zongorista, Martín Perano portréja, aki egy pszichiátria intézetből keveredik ki, ahol skizofréniával és depresszióval kezelték. Formanyelvileg az alkotás nem igazán mutat újat, de fontos látlelete annak, milyen egy mentális beteg felépülése, és egyúttal kissé finomít a megdönthetetlen mítoszunkon, miszerint a zsenialitás és az őrület összetartozik.
Egy másik taburól, a megcsalásról készített filmet Bára Jíchová Tyson is a Beszélgetések a hűtlenségről (Talking About Adultery) címmel. A cseh-amerikai esszéfilmben a rendező a hagyományos párkapcsolati modell és a szerelem törékenységéről, a poliamóriáról és nyitott kapcsolatokról készített interjúkat, főleg amerikai megszólalókkal. A nyilatkozatok kommentárjaként fotókollázsok, animációk, otthonok csendéletei szolgálnak, a romlottság, értékvesztettség képeit mutatva az erotika mellett. A kísérlet érdekes, de az alkotók nem ásnak túl mélyre és többnyire csak heteronormatív perspektívából mutatják be a jelenséget. A boldog befejezés, amelyben a rendező házasságot köt és családot alapít ez egyik szereplővel, szintén arra hegyezi ki a film konklúzióját, hogy a monogámia a legreálisabban járható út.
Az esszéformát választotta filmjéhez Johana Oľvold is. A hang ártatlan (The Sound is Innocent) az elektronikus zene technikai fejlődését tekinti át. A hang és a zaj filozófiájáról, az ember és a gép kapcsolatáról a világ több pontján megszólaltak a műfaj kutatói és alkotói. Az interjúkat különféle monitorokon és képernyőkön, nézőpontokon keresztül látjuk. A digitális és analóg eszközöket, melyek szintén eldobhatóságukban, elhasználtságukban jelennek meg, a pozsonyi Szlovák Rádió épületében helyezték el, ami az államszocialista megalománia egyszerre kísértetiesen utópisztikus és egyben megkopott emlékműve. A filmben szembetűnő, hogy a szakértők egy megnyilatkozó kivételével mind férfiak, így Oľvold nem távolodik el attól a sztereotípiától, hogy az elektronikus zene és ezzel egyúttal a technikai fejlődés a férfiak domináns elméleti és gyakorlati területe lehet csak, így az általa festett kép elitistának, hierarchikusnak tűnik. De a filmnyelv és a rendező narrációja is elidegenítő és rideg, így épp a zene és az alkotás öröme nem tud rajta átszűrődni.
Marie-Magdalena Kochová Apparatgeist című rövid diákfilmje az eggyel fiatalabb, az analóg technikát már nem is használó generáció hozzáállását mutatja be. Használt mobiltelefonokból álló installáció képezi a film alapját és a telefonok képernyőin bontakozik ki a történet: a napi szintű tevékenységeket látunk magán az interfészen keresztül, az ébresztőtől, az Instagram-filtereken át a vlogok nézéséig, így elevenedik meg a rengeteg benyomás okozta szétszórt figyelem, a tudat fragmentáltsága és az emberi kommunikáció új formája. Szintén a szekcióban versenyzett a Meg se történt (Skutok sa stal) Barbora Berezňáková filmje, ami Szlovákia kilencvenes évekbeli politikai történéseit kutatja, amelyek a mai napig feltáratlanok. Ilyen Róbert Remiáą üzletember gyilkossága, amihez a szlovák titkosszolgálatnak és az akkori miniszterelnöknek, Vladimír Mečiarnak is köze lehetett. A rendező az ügy kulcsszereplőinek bizalmába férkőzött, de így sem lehet biztos abban, hogy a valós eseményeket kibogozhatja a hazugságok és félrevezetések mögül.
a Tanbá’ (Profu'), Alex Brendea filmje a fialok jövőképére kíváncsi. A címbéli matematika tanár lesújtó véleménnyel van nem csak a romániai közoktatásról, de a megváltozott tanár-diák-szülő viszonyokról is, ezért az állami szférából kilépve saját lakásában kezd el magániskolát működtetni tinédzserek számára, akiknek az iskolai órák merev tanrendje nem tud személyre szabott, egyedi fejlődést támogató oktatást biztosítani. A szocializmusban nevelkedett, majd tanáréveit a régi rendszerben elkezdő tanár ellentmondásos figura: szigorú, személyeskedő megjegyzésekkel csipkelődik, hosszú monológokon keresztül skandálja a nézeteit, de közben mindent megtenne a diákjaiért, akiket még karácsonykor is befogad. Az egyszemélyes magániskola ételadományok formájában is működik, furcsa adok-kapok viszony alakul ki a tanár és a diákok között. Az alkotó megfigyelői módszerekkel dolgozik, de a tanár úr mintha egy pillanatra se felejtené el a kamera jelenlétét és látványosan színészkedik, így közvetíti a nézők és diákok felé a matematika szeretetét. A film a „Tengerek között” versenyprogram fődíját hozta el.
Szintén a magára hagyott fiatalok kerültek középpontba a tizenegy rendező által jegyzett Fonjában, amely a részvételi filmezés ékes példája. A német Lina Zacher, aki több alkalommal tartott filmkészítő foglalkozásokat hátrányos helyzetű fiataloknak, egy madagaszkári fiatalkorúak börtönében kapott lehetőséget arra, hogy négy hónapig kisebb vagy nagyobb vétségekért ülő kiskorú fiúkat a kamera használatára, vágásra, dokumentumfilmes interjúzásra tanítson. A Fonja nem csak dokumentumértéke miatt fontos, – hiszen Zacher egy tiltott helyre kapott belépési engedélyt, hogy az ott élők történetét megismerhesse – de a résztvevőkkel együtt készített végleges verzió számtalan filmnyelvi innovációt is felmutat. Az alkotók kreativitását, önreflektív törekvéseit bizonyítják, ahogyan a fiatal fiúk a kamerával kísérleteznek. A hang és a kép aszinkronitása, az előkészületek és a tervezés folyamatainak rögzítése mind szerves részét képezi a filmnek. A börtön szűk terei kitágulnak, ahogy a külvilágtól elzárt rabok megtapasztalják a filmkészítés játékos örömét. Cristi Puiu egyszemélyes zsűrije ennek az elsőfilmnek ítélte az Opus Bonum fődíjat.
A másik, a dokufilmes formát remek kísérletezésre használó film Az élet olyan szép is lehetne (Life could be so beautiful) a német Angelika Herta rendező és az ötletgazda és társoperatőr lengyel Filip Jacobson munkája. Andrzej Bobkowski lengyel író a második világháború alatt biciklikörutat tett a nácik által megszállt Franciaországban és naplóban rögzítette a reflexióit. Angelika és Filip maguk is biciklire ülnek, hogy megismételjék a fiú által idealizált író kalandos utazását és meglátogassák a naplóban szereplő helyeket és Bobkowski által leírt történelmi mérföldköveket. De a történelmi nyomozás fokozatosan háttérbe szorul, sokkal inkább konfliktusforrássá kezd válni az életben is egy párt alkotó filmesek között. Angelikát bosszantani kezdi Bobkowski maszkulin perspektívája, ahogy egyedül, a feleségét hátrahagyva vágott bele az utazásba és erről szeretne inkább diskurzust Filippel, aki nem nyitott ezekre a kérdésekre. A közös filmezés, az alkotói döntések meghozatala is nehezebb lesz, így a kapcsolatuk is válságba kerül, amit nem vágtak ki a végleges filmből, nem hamisították meg a történetet, hanem az eredeti ötletüket szabadon átalakították. Így Bobkowski naplóját a saját képükre tudták formálni és saját utazásuk, konfliktusaik és beszélgetéseik emlékeivé tudott válni a film. A Fonja és Az élet olyan szép is lehetne őszinte és bátor fogalmazásmódja miatt a fesztivál kiemelkedő teljesítményei lettek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/01 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14392 |
