Báron György
Akár ironizálhatnánk is az új Bertolucci-mű címén, mely kétségkívül szép, ám szépsége nem eredeti, tán lopottnak is nevezhető. A mostanában ismét divatba jött-nevezzük így – brit társalgási mozgóképek szemgyönyörködtető, ám kissé unalmas világa az, amit e szépség megidéz. Az Emma Thompson-moziké, hogy világos legyen, mire gondolok. De a műben, mely a főleg vörösboráról ismert Chianti tartományban játszódik (e vidéket módfelett kedvelték az angolszász szerzők), a kritikusok fölfedezni vélték Henry James szellemét is, egy – angolszász – bíráló pedig egyenesen arról írt, hogy Bertolucci a színekért Matisse-hoz és Derain-hoz, zenéért Mozarthoz, dramaturgiáért Csehovhoz fordult. Ha ehhez még hozzáveszünk egy csipetnyi Rivette-et, Rohmerrel fűszerezve, továbbá némi hamisítatlan toscanai ízt, s azt a tudott tényt, hogy mindezt az a filmes mixelte, aki a Forradalom előtt szikár anarchizmusától jutott el az utolsó párizsi tangó kultikus erotikáján keresztül az utolsó kínai császár és az (eddig) utolsó Buddha-utód Oscarral súlyosbított reklámképeiig-nos, elképzelhetjük a stíluskavalkádot, mellyel a rendező visszatért Itáliába. Mégis, ez a kapkodás legalább bizonytalanságra utal, ami kifejezetten bíztató az utóbbi három, Amerikában készített Bertolucci-opusz magabiztos idiotizmusa után. Bertolucci megszabadult Amerikától és megszabadult az újabban kizárólag Kodak-reklámok stílusában komponáló sztároperatőrétől, Vittorio Storarótól: mindkettő határozott előnyére vált. Mintha a látványos tablókra ráunva végre keresgélne valamit, még ha nem is biztos, hogy a legjobb helyen kapirgál. Sokéves amerikai turnéjának dekoratív érzéketlenségei után Bernardo Bertolucci e filmje kétségtelen finomságot és érzékenységet mutat Ő, ki a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmának egyik filmprófétája volt, most őszinte ámulattal nézi a tiszta és szűzies új nemzedéket, melynek tagjai oly bájosan esetlenkednek ellenkező nemű társaikhoz közeledvén, mintha a Hays-kódex frigid parancsolatainak kívánnának megfelelni. Pedig forró és buja erotikus atmoszféra fűti át e filmet, de ez a negyvenesekből árad, az apák és anyák nemzedékéből, kik csodálattal és fölhorgadó erotikus izgalommal figyelik a vendégségbe érkezett tizenkilenc éves amerikai lány megható próbálkozásait, hogy a megfelelő partnerrel és a megfelelő módon veszítse el sokáig megőrzött erényét. Nem lehetett ennél idősebb Az utolsó tangó... hősnője sem, kinek újabb és újabb fortélyos szeretkezési fonnák kitalálása okozott hasonlóan súlyos problémát. Nemzedéknyi idő telt el azóta. Bertolucci most Zeffirelli motorában és moralitásával készít filmet, s ez még mindig jobb annál, mint amikor hosszú órákon át a videóklipeket utánozta. Jó nézni nemzetközi színészcsapatát: a tündöklően szép Liv Tylert, a barázdált arcú Jeremy Irons-t, Jean Marais-t, amint ripacskodik, majd egy pillanatra elfeledkezik a szerepéről, s dermesztő erővel néz szembe a kamerával, az idősödő szépasszonyt, Stefania Sandrellit, továbbá Donald McCann-t, Carlo Zecchit: arcuk van a vásznon, s ilyet régóta nem láttunk Bertolucci-filmben. Ha másért nem, már ezért érdemes volt az eltékozolt esztendők után hazatérnie.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 57-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1438 |
