Andorka György
Terminator: Dark Fate – amerikai, 2019. Rendezte: Tim Miller. Írta: David S. Goyer, Justin Rhodes és Billy Ray. Kép: Ken Seng. Zene: Junkie XL. Szereplők: Linda Hamilton (Sarah), Mackenzie Davis (Grace), Natalia Reyes (Dani), Gabriel Luna (REV-9), Arnold Schwarzenegger (Carl). Gyártó: Paramount Pictures / 20th Century Fox / Skydance Media. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 128 perc.
A Terminátor 1-2 emblematikus példája azon kultfilmeknek, amelyek kapcsán a rókabőrnyúzók sorozatosan félreértik, melyek is voltak azok az kulcsösszetevők, amelyek az eredeti robbanóelegyet létrehozták. Miután a poszt-cameroni folytatások számos stratégiát kipróbáltak a masina újraindítására (derivatív, többé-kevésbé közvetlen folytatás, kontextus/léptékváltás, majd az origóhoz visszatérő, narratív csavarokkal teli remix), ezúttal arra szavaztak – helyesen –, hogy a robotos filmpár végső soron a karakterekről szólt – a második résztől újraindított idővonal mellett pedig ráadásként még az Avatar-folytatásokkal szöszölő mestert is megnyerték némi külsős bedolgozásra.
Csodát azért vélhetően nem várt senki, de Tim Miller (Deadpool) a korábbiakhoz képest tagadhatatlanul biztosabb kézzel és érdekfeszítőbben vezényeli le a mutatványt. Az üdvözölt visszatérő Sarah Connor traumatizált karaktere mellé ezúttal a „megváltó” és az „őrangyal” helyén is egy-egy karakán nőfigurát kapunk, az új idők jegyében pedig nem csak a „girl power” kapcsolt magasabb fokozatra, hanem új szorongások is felsorakoztak a régiek mellé, úgymint a megfigyelési kapitalizmus vagy az automatizálás réme. Utóbbiak persze csak jelzésszinten vannak bedobva, kiegészülve a „hibrid” ember és a lelkiismeretet növesztő kiborg karaktereinek nem túlságosan kibontott, de azért nem is banálisan kezelt tükörmotívumaival. Van azonban egy megragadó aspektusa ennek a létjogosultságát még mindig nem igazán találó nosztalgiakörnek, nevezetesen, hogy a franchise-létbe kényszerített Sziszifusz mintha egyre nyíltabban reflektálna saját, repetitív működésmódjára: a történet egy váratlanabb csavarjával voltaképpen azt üzeni, a kört hiába is próbáljuk megszakítani, az apokalipszis majd a hátsó ajtón kopogtat. Elszavaltatja ugyan szereplőivel a szállóigét: „nincs végzet”, fogaskerekei a mélyben mindegyre azt nyikorogják: a cél nem más, mint e küzdés maga.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/12 58-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14373 |
