Huber Zoltán
Scorsese nagyívű gengsztereposza régen várt műfaji remeklés és a mozgókép erejét visszhangzó, mégis intim szerzői vallomás egyben.
Hiába az amerikai film egyszemélyes intézménye, az uralkodó hollywoodi trendekkel Martin Scorsese is kénytelen egyre keményebben birkózni. Az idén hetvenhat éves rendező nem véletlenül emelte fel a szavát a Marvel nevével fémjelzett produceri szemléletmód ellen. A The New York Times véleménycikkeként megjelent, a filmművészet jövőjéért aggódó szenvedélyes írásában Scorsese elsősorban a merészebb kockázatvállalást hiányolja, alkotói és pénzügyi oldalról egyaránt. A veterán rendező pontosan tudja, miről beszél, hisz az impozáns alkotógárda ellenére a nagyívű bűneposza bő tíz évig hánykolódott az előkészítési folyamat poklában. A stúdiók sorra passzolták az öregedő gengszterekről szóló filmtervet, míg végül pont az a Netflix finanszírozta, aki maga is ellentmondásos szerepet játszik a hagyományos mozi további sorsában.
Az ír születésének körülményei korántsem mellékes adalékok, az eltelt idő és a változó filmes környezet egyértelmű nyomokat hagytak a végeredményen. Az új filmjével Scorsese arra a kérdésre is ellentmondást nem tűrő választ ad, van-e még létjogosultságuk az efféle történeteknek. A közel három és fél órás film nemcsak lehengerlő erődemonstráció, de határozott kiállás azon alkotói értékek mellett, melyek érezhetően fogyatkoznak az egyre koncentráltabbá és egysíkúbbá váló fősodorban. Scorsese mintha csak egy olyan alternatív szuperhősfilmet forgatott volna, ahol az instant fogyasztásra szánt érzékszervi élményorgia helyett az öt évtizede érlelődő szerzői vízió passzírozza a székbe a közönséget.
A filmben felbukkanó karakterekhez hasonlóan a címszereplő Frank Sheeran sem kitalált személy. Az olasz-amerikai maffia egykori bérgyilkosa nyolcvanhárom évesen, 2003 végén hunyt el, a forgatókönyv a vele készült interjúkból és az életét feldolgozó könyvből indult ki. Az ír az ő visszaemlékezéseit követve tárja fel a hatvanas-hetvenes évek alvilágát, kiemelt figyelmet fordítva a nagyhatalmú szakszervezeti vezető, Jimmy Hoffa felemelkedésére és bukására. Az idős Sheeran azt állította, hogy köze volt Hoffa mai napig felderítetlen meggyilkolásához, illetve elmondása szerint közvetve a Disznó-öbölbeli invázióban is érintett volt. Sőt, azt is tudni vélte, kiknek és miért állhatott érdekükben JFK meggyilkolása.
A fokozatosan az események sűrűjébe csöppenő Sheeran nézőpontjával Scorsese izgalmas betekintést nyújt az amerikai történelem egy meghatározó szegletébe, főleg a Kennedy megválasztásától Hoffa 1975-ös eltűnéséig tartó időszakba. Habár a film többször önironikusan utal rá, hogy a nyolcvanas évekre a szereplők túlnyomó többsége erőszakos halált halt, a neveik pedig már amúgy sem mondanak semmit a mai fiataloknak, az impozáns múltidéző erős kortárs áthallásokat kínál. Az ír a szervezett bűnözés és a szakszervezetek összefonódásával nemcsak a korrupció működését, de a hatalom valódi arcát is megmutatja. A keserű látlelet szerint a rendszer így működik, az akkor és most között tehát korántsem olyan élesek a határok, mint gondolnánk.
Míg a háttérben zajlik a nagybetűs történelem, a kivívott pozíciók megtartásáért és a nagyobb szeletekért vívott harc a karaktereket is megváltoztatja. Az ír szereplői kivétel nélkül komoly erkölcsi dilemmákkal és súlyos személyes következményekkel szembesülnek, mégsem merül fel bennük, hogy akár másképpen is cselekedhetnének. A kívülálló Sheeran fokozatosan sodródik ebbe a zárt világba és sohasem kérdőjelezi meg az alvilág íratlan szabályait. A család, a barátság, a lelkiismeret mind-mind alárendelődnek a szervezetnek, a közösséghez tartozás élménye hatalmasabb mindennél. A rendezői életmű gerincét jelentő kérdések kerülnek elő most is, ám némileg eltérő fénytörésben.
A hagyományok szerepe, az elkövetett bűnök ára Az ír esetében spirituálisabb színezetet kap, a bűnhődés és a megváltás dilemmái kontrasztosabbak, mint Scorsese korábbi gengszterfilmjeiben. Sheeran a Némaság jezsuita papjaihoz hasonlóan makacsul ragaszkodik egy megfoghatatlan ideához és hozzájuk hasonlóan ő sem törik meg. Még akkor is hisz, mikor teljesen magára marad és már csak néma csend veszi körül. Innen nézve pedig Az ír különösen izgalmas műfaji darab, hisz a rendező látványos filmnyelvi megoldásai, a folyamatosan előtörő erőszak és a vaskos humor ellenére egy lassabb sodrású, alapvetően merengő film született.
A megfontoltabb tempó és a filozofikusabb felhangok már csak azért is törvényszerűek, mert egy idős ember visszatekintését követjük. Sheeren emlékei erősen személyesek, ezért nem feltétlenül hitelesek és némi keserédes nosztalgia is áthatja őket. Az ír a közvetlen tematikus párhuzamok mellett azért a Nagymenők és a Casino párdarabja, mert a főszerepők most egy letűnt kor felemás dicsőségéről mesélnek. Sheeran, Hoffa vagy a helyi maffiát irányító Russell Bufalino ambivalens karakterek. Öntudatos, célratörő férfiak, akik gyakran visszataszító döntéseket hoznak. Egy eltűnőben lévő világot képviselnek, ami alapvetően azért mégiscsak szomorú.
A két említett testvérfilmmel ellentétben most ráadásul nem középkorú, hanem jóval idősebb férfi áll a középpontban, az elkerülhetetlen elmúlás így a maga konkrét fizikai valóságában is hangsúlyos. Az öregedés a film egyik központi motívuma, a történet belső világában és azon kívül is, hiszen a filmtípus, a rendező és a három színészlegenda sem éppen fiatalok. Ezért is különösen érdekes Scorsese azon döntése, hogy a bőven hetven felett járó színészeit a vonatkozó jelenetekben számítógépes utómunkával fiatalítja meg. A pixelekkel kisimított ráncok azonban a vágyott életerő helyett bizarr sterilitással ruházzák fel az arcokat. Scorsese nyilvánvalóan nem valamiféle elidegenítő hatásra törekedett, ám paradox módon éppen így éri el, hogy a digitiális rásegítés helyett inkább a maguk természetességében fogadjuk el a színészeket.
Robert de Niro, Al Pacino és Joe Pesci mintha maguk is évtizedek óta vártak volna erre a lehetőségre. Nagy étvággyal és komoly energiákat mozgósítva játszanak, azaz a régi csúcsformájukban tündökölnek. A leghálásabb feladat ezúttal Pacinónak jutott, hisz egy markáns kiállású figurát kellett megformálnia, akit szinte állandóan kiélezett helyzetekben látunk. A színész pontosan idézi Jimmy Hoffa manírjait és a kolerikus vezető heves dühkitörései is tökéletesen állnak neki. De Niro ellenben a fegyelmezett, inkább szemlélődő Sheerant játssza. A színész csak pillanatokra villantja fel a karakterben dúló érzelmeket, miközben a stabil játéka tartja egyben a történetet. A két ikon intenzív jelenlétét Joe Pesci lenyűgöző visszafogottsága ellenpontozza. A mindig hallgatag és nyugodt keresztapa sötét mélységeit tökéletes minimalizmussal érzékeltető Pesci élete legjobb alakítását nyújtja.
A rendező nemcsak a nagy színészlegendákból csalogatja elő az ifjúkori énjükhöz méltó teljesítményeket, de maga is a legjobb korszakait idézi. Az ír úgy képes felnőni a Nagymenők és a Casino mellé, hogy Scorsese védjegyszerű stílusa is előnyére változott. Több frissebb rendezés, különösen A Wall Street farkasa megoldásai is visszaköszönnek, tovább gazdagítva a rendezői eszköztárat. Az operatőr Rodrigo Prieto is e filmje óta dolgozik vele, rögtön egyenrangú alkotói partnerré lépve elő. A hosszú kocsizások, a félhomályban úszó bárok és padlószőnyeges termek elegáns fényei, az italospoharak és öltönyök szinte tapintható érzete mellett az ironikusabb humor és a szándékosan túlburjánzó halmozás új színfoltjai a sokat hivatkozott szerzői kézjegynek.
Scorsese mindig is erőteljes hatással volt az ő bűvöletében felnövő újabb rendezőgenerációkra és most azt is megmutatja, miért nem lehet őt simán lemásolni. A jellegzetes filmnyelvi megoldások mögött ugyanis ott a rendező és a téma különös viszonya. A szimbolikussá növő bűn vonzó-taszító csábítása, ami utánozhatatlan mélységet ad Scorsese látszólag könnyen imitálható vizuális stílusának. Nincs ez másként Az ír esetében sem, akár a nagy átfogású történetet, az ellentmondásos figurákat vagy a film születésének körülményeit vizsgáljuk.
Ahogyan a vágyott státuszért a szereplők is kénytelenek súlyos áldozatokat hozni, úgy a nemes cél érdekében Scorsese kénytelen volt a sötét terem, a vetített kép és a közösségi élmény szentháromságát megtagadó streamingszolgáltatóhoz fordulni. A mozi erejét demonstráló filmje csak úgy készülhetett el, ha limitált moziforgalmazást kap: az akaratlan mefisztói alku már-már abszurd módon illeszkedik az eredetileg katolikus papnak készülő rendező életművéhez. Ahogy a legjobb munkái, Az ír sem a bámulatos mesterfogások, hanem az érezhető személyes érintettség miatt lesz nagybetűs mozi.
Scorsese filmje olyan, mint egy hosszú ideje pályán lévő zenekar nagy koncertje. Minden hangszer a helyén van, az összjáték hibátlan, a slágerek újra vagányul szólnak, az újak pedig újabb árnyalatokkal egészítik ki a régebbi számokat. Ott a régi hév és az azóta felhalmozott tapasztalat, az újabb bizonyítás egyáltalán nem görcsös, inkább tiszteletet parancsoló szándéka. Az apróbb tévesztések vagy a tempó egyenetlenségei pedig szerves részei az élménynek, hisz nem a gondosan kigyomlált steril felvételekre vagyunk kíváncsiak.
AZ ÍR (The Irishman) – amerikai, 2019. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: Charles Brandt könyvéből Steven Zaillian. Kép: Rodrigo Prieto. Zene: Robbie Robertson. Szereplők: Robert De Niro (Frank), Al Pacino (Hoffa), Joe Pesci (Bufalino), Bobby Cannavale (DiTullio), Anna Paquin (Peggy), Harvey Keitel (Bruno). Gyártó: TriBeCa / Sikelia Productions. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 209 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/12 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14354 |
