Pernecker Dávid
Az Eufória tinédzsereinek a rájuk hagyott világhoz kell alkalmazkodni, de azt már senki nem mutatta meg nekik, hogy ez miként lehetséges.
Pár nappal az ikertornyok ledőlése után megszületik Rue, a pusztítás nyomában hömpölygő fullasztó hamu- és porfelhő pedig a lány fiatalkorát is maga alá temeti. Rue a kéretlen társadalmi, pszichológiai és egzisztenciális paradigmaváltás során bekövetkezett identitásvesztés, paranoia, elfojtott frusztrációk és bizalmatlanság korának védtelen gyermekeként nő bele a szorongásos depresszió népbetegsége által deformált tinédzserlétbe. A felnövés egyik legmeghatározóbb stádiumának minden elvárt, remélt szépsége mirázsként tűnik a talmi biztonságot nyújtó antidepresszánsok és stimulánsok csábító érzelemmentes semmijébe. Rue 17 évesen már túl van egy túladagoláson és egy rehabon, az Eufória pedig újra-beilleszkedésének végtelenül nehéz testi-lelki kálváriájaként követi végig, ahogy a törött, sebzett, elveszett lány megpróbál kezdeni valamit a rideg realitás rátelepülő, ijesztő, érzelmileg és mentálisan is kimerítő egészével. Mindenki menekül Sam Levinson többnyire saját élettapasztalatain alapuló önterápiaként is értelmezhető sorozatában (az, hogy az Eufória egy izraeli sorozat újrázása, nem von le eredetiségből) ugyanakkor a gondos szerzői figyelem nem a menekülés eszközeire – legyen az ilyen-olyan kábítószer, szex és perverzió vagy épp pőre erőszak – irányul, hanem a menekvés okaira.
Levinson a függőség hullámvölgyeit szemünk láttára megszenvedő Rue mindentudó narrátorának bájosan cinikus, szarkasztikus, nihillel lazán kacérkodó, sajátosan távolságtartó szemszögéből tárja fel az ezredforduló után érzelmi, gondolati és szociális vákuumban őgyelgő generáció lesújtó problémáit. Egy határtalanná digitalizált és virtualizált, ugyanakkor mégis egyre szűkösebbé váló világ foglyai ők, ebben a kettős térben pedig minden jellemhiba, vétek, bűn és a szeretet legapróbb jele is felerősödik. Az viszont, hogy a sorozat cselekményét meghatározó visszatérő motívumokat Levinson tudatosan sűríti és fokozza szinte a befogadhatóság határáig, nem jelenti azt, hogy az így néha kifejezetten sokkolóvá váló Eufória a bátran vállalt nyíltsága és nyersessége miatt polgárpukkasztó tanmesévé válna a fiatalokra leselkedő ilyen-olyan veszélyekről. Az Eufória szociálisan rendkívül érzékeny, de egy percig sem moralizál: az erkölcsi tanulságok szájbarágásánál fontosabbak az elcseszett önmagukkal félve szembesülő fiatalok.
Levinson nyíltan beszél a tabukról, de sohasem szenzációhajhász módon. Az Eufória legnagyobb erénye, hogy a minden egyes epizódját átjáró tomboló pszichológiai, szexuális, társadalmi, érzelmi és pszichedelikus káoszban következetesen – a közbeszédbe letapadt káros közhelyektől megfosztva –normálisnak mutatja szereplői idejétmúlt elvárások felől nézve deviánsnak látszó jellemvonásait, valamint a válságállapotaikra adott reakcióikat. Az Eufóriában a kábítószerek nem valamiféle züllöttség manifesztumai, nem a biztos halálba és nyomorba vezető út térkövei, nem a szórakozásként felfogott önpusztítás játékszerei. A pszichotikumok (alkoholtól a drogokig) az élet részei, így vagy úgy élünk velük, voltak, vannak és lesznek. Rue antidepresszáns- és opiát-addikciója szomorú logikusságában eltér minden eddigi vásznon vagy képernyőn ábrázolt fiatalkori függőségtől. Rue nem drogos, Rue beteg, méghozzá nagyon, de küzd ellene. A jelenet, melyben Rue önmagából kikelve veri dílere ajtaját egy szem tablettáért, sokkoló. Az Eufória a rekreációs használattól a súlyos függőségig bemutatja a fiatalok tudatmódosítási trendjeit és szokásait, többnyire – a vidámparkban zajló MDMA-jelenet kivételével – példás hitelességgel: laza és ártalmatlan füvezgetések, önfeledt és erotikusan túlfűtött bulizások, agresszív és tahó részegségek, menekülések az opiátok minden ingert és érzést kizáró rémisztő gyönyörébe (beszédes, hogy ebben a világban nincs helye az olyan terápiás, gyógyító pszichedelikumoknak, mint a varázsgomba, a meszkalin, az LSD, vagy épp a DMT és az ayahuasca). Levinson nem ítélkezik szétcsúszó „hősei” felett, és nekünk sem kellene.
Ahogy a kábítószerek esetében, úgy teszi ezt a szexualitás és a párkapcsolatok kérdéskörének – hangsúlyosan női perspektívából történő – vizsgálata során is. Nem fogalmaz meg kész tényként kezelt „igazságokat” az ismeretleneknek meztelen fotóikat küldözgető, webkamerás erotikus videókat készítő, az üres vagy erőszakos szexet helyi érzéstelenítésként használó tinik viselkedéséről. Mindezeket Levinson szinte észrevétlen párhuzamba állítja a normálisnak tekintett társas és nemi interakciókkal. Azért, mert ez a dolgok rendje. Nem olyan nehéz elfogadni, hogy egy 17 évesnek vannak meredekebb vágyai, fantáziái, elképzelései a vonzalomról, a kapcsolatokról, a szexről. Ahogy azt sem, hogy nem csak meztelen nőket és lányokat ábrázolhat valaki mozgóképen, hanem bizony férfiakat is. Szám szerint harmincat, büszkén lengő hímtagjukkal. A másiktól – vagy akár másoktól – való függés ugyanakkor az Eufória fiataljait épp úgy zavarja össze és töri meg, ahogy a drogok. Különböző életutak vannak, jobbak és rosszabbak, nem pedig helyesek és helytelenek.
Az ilyen egymás mellett haladó és egymással összefonódó életutak közül ki kell emelni a transznemű Julesét, aki új lányként érkezik a suliba, megdobogtatva a nagyjából mindenkiben csalódott Rue magányos szívét. Jules rendhagyóan ábrázolt rendhagyó karakter, tökéletes komplementere Rue-nak. Rue-t az iskolában és magánéletében is meghatározza függősége és szorongásos depressziója, Jules-t viszont alig említett transzneműsége nem definiálja. Szexuális lény, extrém kívánalmakkal, szemben a visszahúzódó, szégyenlős, némileg aszexuálisként viselkedő Rue-val. Jules mindig kirívó sminkben és nem mindennapi ruhakölteményekben jelenik meg – melyek nem „másságát” erősítik, hanem érzelmi életének ürességét kompenzálják – míg Rue smink nélkül, szakadt flanelingekben – önazonosan, semmit nem ellenpontozva – kóvályogja körbe tündéri zavarában. Rue és Jules atipikus, őszinte, összetett, egymásnak ellentmondó érzelmektől és gondolatoktól mozgatott, gyermeki sutasággal bonyolódó kapcsolata a sorozat szíveként lüktet a megannyi rémálomszerűen szövődő szörnyűség közepette, finoman suttogva a lényeget. Azt, hogy az Eufória minden látszat ellenére egy gyönyörű, törékeny, igazi diákszerelem gyomorba vágó története. Szeretni akarnak, szeretetre vágynak, egy olyan közegben, amelyben az ilyesmi baromira nehéz. Ennek megértéséhez persze kell Zendaya és Hunter Schafer fantasztikus alakítása is.
Ahogy Rue és Jules, úgy a sorozat többi szereplője sem egyszerű, pár vonallal felskiccelt karakter, noha eleinte annak tűnhetnek. Levinson tinifilmes sablonokból dolgozik, a hozzájuk társított sztereotípiákat azonban következetesen és folyamatosan rombolja le. A sokat látott minták mögé tekintve feltárul gyászos kiszolgáltatottságuk, szétbarmolt gyerekkoruk, magányuk, meg nem értettségük, neurózisaik. Ez motiválja és mozgatja őket a pusztítás és az önpusztítás spirálszerűen örvénylő, megannyi váratlan fordulattal teli drámájában.
Minden, amit csak tesznek, éreznek, gondolnak, a történet sűrítettségéből eredő túlzások ellenére is hihető és érthető. Az Eufória Rév Marcell által kidolgozott – Panos Cosmatos munkáit és Harmony Korine Spring Breakersét idéző – lázálomszerű, harsány, lenyűgöző látványvilága pedig egyszerre rímel a fiatalok kaotikus közegére, megerősítve életük kiszámíthatatlan voltát és ellenpontozva a cselekmény húsbavágóan reális történéseit, többek között értelmezhetetlen szögekből lőtt és szemkápráztató precizitással világított képeivel, neonárnyalatokban fürdetett közelikkel, meghökkentő kivágatokkal, szellemszerű követésekkel, mesterien komponált méretes kameramozgásokkal és klipszerű, nyughatatlan vágással. A mámor, a transz, a fel- és lefokozott tudatállapotok és hangulatok homályosságukban vagy épp túlfókuszáltságukban is félelmetesen szép képei borítják be az Eufória fiataljainak életét. Életük milyenségéért pedig nem kizárólag csak ők felelnek. Sőt.
Az Eufória kamaszhősei önmagukban és önmagukért nehezen hibáztatható karakterek, akik – akárcsak minden korábbi korszak fiataljai – az előző generációk elhibázott döntéseit, képmutató ideáit, feldolgozatlan és megoldatlan problémáit, átgondolatlan tetteit nyögik. Nem ostobák, nem gyengék ők, nem elkényeztetettebbek, vagy önzőbbek a korábbi nemzedékeknél. Egyszerűen csak egy máshogy működő élettérhez kell alkalmazkodniuk, amit előttük még senki nem tett meg és senki sem mutatta meg nekik, hogy ez miként lehetséges. Az Eufória azokhoz is szól, akik ezt az elrontott világot ezekre a nyomorult, esendő, gyarló, szétzuhanó gyerekekre hagyták.
Eufória (Euphoria) – amerikai, 2019. Rendezte, írta, kreátor: Sam Levinson. Kép: Rév Marcell, Drew Daniels, Adam Newport-Berra, André Chemetoff. Zene: Labrinth. Szereplők: Zendaya (Rue Bennett), Maude Apatow (Lexi), Hunter Schafer (Jules), Angus Cloud (Fezco), Eric Dane (Cal), Alexa Demie (Maddy), Jacob Elordi (Nate), Barbie Ferreira (Kat), Nika King (Leslie), Storm Reid (Gia), Algee Smith (Chris), Sydney Sweeney (Cassie). Forgalmazó: HBO. 8x55 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/12 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14352 |
