Nádori Péter
Hatvanas évek, édes élet, susu bolondság? Turbósítsuk föl a nosztalgiánkat és máris kétfelé vág az irónia. Tímár Péter zenés szatírája a filmszemle megosztott fődíját nyerte.
Min lehetett itt nevetni 1989 óta? Olyan sok mindenen, emlékezetem szerint, nem: a Lúdas Matyi megszűnt (hogy több ízben, rettentő zombiként újraéledjen), a Rádiókabaré Farkasházy Tivadar vezetése alatt önismétlő nyavalygássá fajult, a televízióban Antal Imre ásatag faviccei uralják az úgynevezett szórakoztató műsorokat, az állítólagos magyar filmvígjátékok jobb esetben néhány halvány mosolyt, rosszabb esetben a dühroham jellegzetes idegrángásait csalják a nézők arcára, Hofi Géza öregen, betegen is zseniként tornyosul az egész mezőny fölé – ő meg nem vette még észre, hogy már nem az MDF kormányoz, kissé redundáns tehát a kommunistaellenes szólamaikon élcelődni. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a poénok, ugyanazok a manírok uralják a magyar humort évtizedek óta. A nyilvános magyar humor persze 1989 előtt sem volt különösebben vicces, az azonban, hogy hét év politikai és társadalmi változásaira képtelen volt reagálni, mondjuk így, elkeserítő. Mivel gazdagodott ez a humor az elmúlt években? A Magyar Fórum Humórum elnevezésű mellékletének antiszemita rajzaival, az úgynevezett liberális karikatúristákból ritkán, ám olyankor tökéletesen kontrollálatlanul előtörő cigány- és idegenellenességgel, a jó kezdés után tökéletesen elszürkülő Hócipő fontoskodásával, félig sikerült szerzői filmvígjátékokkal.
Nehéz lenne eldönteni, melyik a tyúk és melyik a tojás, annyi bizonyos, hogy a tohonya magyar humor a kitörés útját nem előre (vagy akár oldalra) keresi, hanem hátra. Ünnepli a folyamatosságot, önnön bátorságát, ihletért és viszonyítási alapért egyaránt saját múltjához fordul. Az 1996-os évet záró reprezentatív szórakoztató televízióműsor, a Verebes István rendezte kabaré nem szólt semmi másról: kis adag háború előtti, nagy adag hatvanas-hetvenes évekbeli ismerősség, örökzöldek új köntösben. Népszerű színészek helyett népszerű színészek, kicentizett poénok helyett kicentizett poénok (persze, a centi most hosszabb, tényálladék), a nevek kicserélődtek, az attitűd a régi. A legújabb kori magyar filmgyártás első számú kasszasikere, Koltai Róbert vállfás filmje a meghitt Kádár-korba kucorgatta vissza nézőit, a restik, kétes kispolgári egzisztenciák, ötven filléres fagyík kisvilágába. A magyar polgárok jelentős része jelen pillanatban úgy érzi: a hatvanas és a hetvenes évek élhetőbbek, melegebbek, normálisabbak voltak a kilencveneseknél, s ha egyszer így érzik (így érzik), felesleges azon tökölni, objektíve mi kerekedne ki a lehetetlen összehasonlításból. Amire azonban a hivatásos tréfacsinálók momentán a szórakoztatás alapjait lerakják, ez a konszolidációs közmegegyezés – sokan felhívták már a figyelmet rá – valójában sohasem létezett. Éppen ezért felelőtlenség, restség és ostobaság erre játszani. Ha másért nem, hát csak azért, mert ez így kispálya, igénytelen tutizmus.
Nincsen arra szabályzat, hogy egy változó, a változás tudatával együtt élő társadalomnak milyen gyorsan kellene megkapnia a változással adekvát tömegkulturális alkotásokat – a pesti humor azonban, úgy tudom, arról volt híres a ködbe vesző múltban, hogy hihetetlen sebesen reagált mindenre, ami közönségét érintette. A magyar humorizmus jelen állapota ezért aggasztó: a kor témái megvannak, a kornak megfelelő megközelítés azonban hiányzik. Nem véletlen, hogy ami 1989 óta valóban új – és lám csak, mégis jelentős közönséget vonzó – ebben a humorban, azt a céhen kívüliek szállították: a Holló Színház/L’Art Pour L’Art Társulat rendkívül népszerű, angolszász gyökerű műsorai és a Kretén című, önmeghatározása szerint „idiotikus másfélkegyelmű humormagazin” sikerei azt látszanak igazolni, hogy lehet másfajta, jelen idejű közmegegyezést is feltételezni: az abszurd közmegegyezést.
A Csinibaba attól süt, mint a turbólézer, hogy ütközteti ezt a két közmegegyezést. Zenés film, a hatvanas évek „ma is népszerű” zenés filmjeinek paródiája, ugyanakkor a hatvanas évekbe visszarévedő kilencvenes évek szatírája. A mai kabaré visszamenőleg gyártja a maga sosem létezett konszenzusát, Tímár éppen ellenkezőleg, azt bizonyítja, hogy az abszurd az az attitűd, amelynek segítségével most beszélhetünk az akkorról.
Ránézésre egyszerű zenés film, a műfaj hagyományainak megfelelő vékonyka történettel, mely voltaképpen csak ürügyül szolgál arra, hogy a szereplők előadhassák a betétdalokat. Népszerű fővárosi művészek játszanak benne, felbukkannak továbbá friss, fiatal, ismeretlen tehetségek, a dalok mind egyike közismert sláger. Van romantika, szerelem és amerikai cigaretta, vicces bemondások és párás tekintetek. Persze mindez paródia: Tímár megint valami spéci technikával mozgatja a szereplőket, úgy járkálnak, mint a nagyon hülye bábfigurák, a színek (mi mást) kifestett képeslapokat idéznek, minden alak eltúlzott, karikatúraként létezik és szövegel. Modoros sztárszínészeink elemükben vannak, felül kell múlniuk magukat, sikerül. Voltaképpen már ennyi is elég lenne a boldogsághoz: stílusbravúr, ahogy mondani szokás, végig a megfelelő manírban tartott párbeszédek, minden éppen olyan, csak sokkal inkább, amilyennek a hatvanas évek kánonja szerint lennie kell. És ez rendkívül röhejes. Tímár nem ad kegyelmet, nem bóklászik el, nem esik bele a feltételezett közönségigény felé lavírozás szokásos csapdájába.
A díszletek, a kellékek, a színészi játék, a mozgások és vágások olyan erős atmoszférát teremtenek, hogy érthetővé válik, a filmzene-albumon hallható dalok többségének hangszerelése miért olyan semmilyen, presszószintetizátor-szerű. A zene akkor kerül előtérbe, amikor ennek van funkciója: a Kispál és a Borz elképesztő posztpunkposztmodern-posztkispál Kicsit szomorkás...-feldolgozására vágott gyárjelenet (fizetési szalag, pálesz, szó szerint a pult alól, üzemi szarkák) feledteti az egykori Moziklip szerencsétlenségeit. A Besenyő család gyakorlott abszurdistái Nagy Natália vezérletével lubickolnak ebben a közegben, Cseh Tamás száz százalékra hozza a saját műsoraiban évtizedek óta csiszolgatott, Sas elvtárs jellegű zakós funkcit, Reviczky Gábor nagyzoló lumpenként ripacsabb, mint bármelyik Postabank-reklámban, márpedig itt éppen erre van szükség. A Ki mit tud?-on induló zenekarban játszó fiúk és az őket körülvevő lányok ártatlan arccal, ellenállhatatlanul ökörködnek.
Gálvölgyi János első filmszerepét játssza a telep életét vigyázó kedves bácsikában. Gálvölgyi a hetvenes években kikristályosodott magyar barakkszórakoztatás ikonikus figurája; felléptetése szinte ugyanakkora húzás, mint Rátonyi Róberté volt az Álombrigádban. Úgynevezett telitalálat. Vidáman csetlik-botlik, komikus a végtelenségig, hogy aztán kiderüljön róla: nem Tör-, hanem Übü papa, nyugdíjas ÁVO-tiszt, aki levezetésképpen lakókörnyezetét terrorizálja. Hát nehogy már azt higgyük, hogy a hatvanas években olyan volt az élet, ahogyan azt a hatvanas évek romantikus zenés vígjátékai ábrázolták! Tímár Péter a szórakoztató-parodisztikus eszközöket állítja a szatíra szolgálatába, a lépten-nyomon felhangzó szirupos dalok szövegeit képekkel és párbeszédekkel helyezi új kontextusba, így aztán előbb nevetni kell, utóbb pedig elgondolkozni. A marcipánvilág színtiszta hazugság, nem létezik: ha az idős szerelmespár arról énekel, hogy egy régi éjszakán csak az övék volt a Sziget, az ebben a filmben azt jelenti, hogy éppen önkényuralmilag razziáztak és lezárták a Margitszigetről kivezető utakat.
Az első Tímár-rendezés, az Egészséges erotika eleve abszurdként értelmezte a maga korát (ahogyan a Kádár-éra művészei közül számosan mások is). Tímár már akkor is meg tudta csinálni, hogy szatírája ne csak revelatív, de szórakoztató is legyen. Az Egészséges erotika visszafelé menetelő, lepusztult fekete-fehér börleszkje tökéletesen adekvát megközelítés volt, nem véletlenül lett abból a moziból rendes magyar kultuszfilm; a Csinibaba Hungária-lemezekről szalajtott színei ehhez képest annak abszurditásáról szólnak, ahogyan a népszerű tömegszórakoztatók ma kívánják láttatni ugyanazt. Nem dühödt, nem keserű mozi ez, benne van a tudat, hogy túl vagyunk már ezen az egészen, s megadja a felhőtlenség császárának, ami jár neki (jut eszembe: egyúttal ez az első magyar film, amely a néző orra alá tolja a szponzort, de a különösen paranoid egyedeket leszámítva menet közben mégsem lehet rájönni, hogy éppen reklámot láttunk. Nincs benne didaxis, szájbarágás: a Csinibaba vicces film arról, miért nem kéne úgy emlékezni a hatvanas évekre, mintha annyira viccesek lettek volna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1435 |
