Simó György
Ha megölsz három embert, címlapra kerülsz, ha megmutatod, miként szeretkezel velük, sittre vágnak. Milos Forman története Larry Flintról, a szabadszájú szexmágnásról.
Jobb, ha hozzászokunk: a dinoszauruszokkal, multiplexszel, a kilencvenes évek hollywoodi diadalmenetének arzenáljával együtt végig fogjuk nézni az amerikai történelem összes nagy kérdésének tanfilmre írt verzióját is. Az iskolafilmgyártásban vitathatatlanul király Oliver Stone-ra a filmtörténelem feltehetően csak mint a Clinton-éra reprezentatív ideológusára emlékszik majd: pénzt, erőt és naiv elkötelezettséget nem kímélve használja ki a középkorú éveinek végét élvező Hair-generáció utolsó aktív évtizedeit. A vietnami háború, a JFK és a Nixon után végre a Nagy Szexuális Felszabadító Forradalom kérdései is tanrendbe kerültek: a legújabb dolgozat a legendás szoft-pornó magazin, a Hustler tulajdonos-főszerkesztőjének, Larry Flintnek orgazmusban, pénzben és kanyarokban gazdag életét mutatja be. Stone ezúttal – épp a Nixon forgatása miatt-kénytelen volt beérni a társproducer szerepével. A filmet Hollywood egyik kedvenc örökbefogadottja, Milos Forman rendezte, és pont nem olyan, mint a Hustler. Miért, milyen a Hustler? Milyen lehet egy lap, ahol a rajzokon a Télapó műfarokkal házal, s a képeken kipirult szeméremajkak vigyorognak hol egymásra, hol a Nyálas Olvasóra? Milyen lehet egy lap, amely pályafutása egyik legnagyobb sikerét annak köszönheti, hogy leközölte Jacqueline („exKennedyné”) Onassis titokban készített meztelen képeit? Milyen lehet egy lap, amit egy sztriptízbár-tulajdonos és szexőrült kisvagány alapít, mert untatja a Playboy és a Penthouse művészkedő, képmutató stílusa, ezért a „vaginát is isten teremtette” alapon realisztikus képeket követel modelljeitől és fotósaitól? Tanfilmekben, folyóiratokban ilyen kérdésekre egyértelmű a válasz: egy ilyen lap pornográf, mocskos és undorító, egy ilyen lapról hallgatni kell.
A Hustler önmagában persze nem több egy korai és bátor szexlapnál, amelyik először vette magának a bátorságot, hogy melléexponálás nélkül mutasson be női képeket. Kevés ahhoz, hogy a Stone-Forman szabadegyetem példának válassza. Amitől azzá lehetett, az az alapító tulajdonos, Larry Flint személyiségének és függetlenségének húzása, és nem a pornográf tartalom.
A Hustler megalapítása és áttörése után Flint boldogan élvezte végtelen számú nőjének és gyarapodó bankszámlájának előnyeit, nászéjszakaként grupiba vágott két bombázót a feleségével, s éppen javában tervezgették egy szenzációs karikatúra megjelentetését, amikor eljött érte a felnőttkor. Egy Keating nevű erénycsősz feljelentése nyomán a vidám fiút szabályos, buta eljárás keretében elítélik: „ott kellett állnom a Cincinnati bíróságon és azt hallgatnom, amint a bíró huszonöt évre ítél, mielőtt még rájöttem volna, hogy a szólásszabadság nem olyan dolog, amit magától értetődőnek vehet az ember. Azóta foglalkozom társadalmi problémákkal” – nyilatkozta tavaly. A börtönből – fellebbezések után – megváltozott emberként jön ki: vadsága és kezelhetetlensége új játékot talált a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát garantáló Első Alkotmány-kiegészítés, az amerikai liberalizmus és eszmeiség szent idoljának tesztelésében.
Joga van azt és úgy kinyomtatni, ahogy akarja, s az amerikaiaknak joguk van azt és akkor választani, amit akarnak, szól az egyszeregy. Nem vár újabb perekre, hanem tévékamerákat összetrombitálva csukatja le magát, amikor újságárusokat molesztálnak a Hustler árusítása miatt. Hintet eléri az amerikai társadalom elviselhetetlen csodája: mozgalom szerveződik köré, beszélnie kell, harcolnia olyan jogokért, eszmékért, melyekről korában azt sem tudta, hogy vannak. Észre kell vennie, hogy a jog, az alkotmány igazat szerezhet neki... de csak ha elkötelezi magát a saját ügyének és igazának, s végigküzdi magát a közéletnek nevezett akadálypályán. Amerikai zászlócskával a hajtókáján, óriási csillagos-zászlós paraván előtt magyaráz a hallgatóságnak arról, hogyan legalizálja a nyilvánosságban a gyilkosságot ugyanaz a társadalom, amelyik tabuvá teszi a szexet. „Ha megölsz három embert, a Newsweek címlapjára kerülsz, ha megmutatod miként szeretkezel velük, börtönbe.” Flint egymillió dollárt ajánl fel Kennedy gyilkosának.
Eddig az egyszerű rész. Aztán, egy tárgyalásról kijövet valaki, akit azóta se találnak, egy háztetőről szétlövi Hint gerincét. Very American. Nincs több séta, nincs több dugás, van viszont egy még kevésbé fékezhető ember. Amerikai zászlót használ kacsának a tárgyaláson, narancsot vág a bíró fejéhez, bolondokházába megy, de nem adja ki a forrást, akitől az FBI kokainügyleteit leleplező kazettát szerezte. Perli a Reagan-kormányt, mert az korlátozta az újságírókat a grenadai invázió alatt. Elindul az elnökválasztáson. Dühös, eszes és nem nagyon köt kompromisszumot. De mindenekelőtt végigveri azt az ügyet, amiről a film elsősorban szól: a Hustler és a szólásszabadság kapcsolatának elismerését. 1988-ban a Legfelsőbb Bíróság előtt ismerteti el magazinjának jogát arra, hogy álhirdetésben meséltesse el Falwell tiszteletessel, milyen volt együtt hálni az édesanyjával.
Ha a film csak erről szólna, feltehetően épp olyan lélektelenre sikerült volna, mint mondjuk a Nixon, vagy a Ha ölni kell, ahol az amerikai Dél rasszista mocsokságait teszi élvezhetetlenné a rossz forgatókönyv és a szájbarágós stílus. Forman ennél sokkal jobb rendező, fegyelmezetten belül marad a tanfilmek műfaji korlátain: kimondatja, amit ki kell, a fontosabb gondolatokat hangsúlyosabbá teszi, a rosszakat és a jókat elválasztja. Élvezhető mozit persze nem ezért tudott csinálni, hanem azért, amiért a ma is nézhető, vonalas kelet-európai filmek jók: Flint személyiségét, magánéletét, mindenekelőtt biszexuális, exstripper, csodavadóc feleségéhez, Altheához fűződő viszonyát sikerült hitelesre faragnia. Megint pontosan választott színészt: számos Amerikában közismert amatőr mellett – mint a New York-i polgármester újságíró felesége, vagy az első Clinton-kampány stratégiája, James Carville – Flintet a Született gyilkosokban ámokfutó Woody Harrelson, feleségét pedig egy rocksztár, Courtney Love játssza. Ötös döntés, ötös játék. Oscart persze nem kaphatnak, különösen nem Love, egyrészt mert túl vad, másrészt mert rocksztárból idén Madonna a sláger, amúgy pedig tavaly elég volt a stripperkurva szerepekből: az öt nevezett szerepből három ezt a figurát hozta. Harrelson maga is hivatásos civil-engedetlen: a vegetáriánus, tantrista, környezetvédő színész egyik friss akciójaként vadul kampányul az ipari kender – a marijuana ártatlan nagybátyja – újbóli legalizálásáért. Egyszer már rendőr vitte be négy szál ilyen micsoda demonstratív elültetéséért, és már meg is támadták a kendert törvényen kívül helyező törvény alkotmányosságát, mondván az Első Számú Irat első két oldala is kenderből készült papírra íródott. A Hustler alapítója igazi redneck, vidéki gyerek: a nyakas, magát a rapperek öntudatos önanyázásához hasonló módon „fehér szemétként” meghatározó Harrelson különösen akkor jó, amikor a tolószékbe ültetett és néhány évi drogos-gyógyszeres mélyrepülésből (The pervert is back! – üvölti) felépülő Flintként, brandós-keresztapás kibillentett állkapoccsal minden addiginál pofátlanabbul és sodróbban csinál hülyét a bíróságból. Harrelsonban tökéletes alanyt talál Forman az Amadeusban már egyszer megcsinált képlethez: a bunyevác, deviáns, csapongó és kezelhetetlen, de művészetének elkötelezett zseni (vagy ha ez Hintnél túlzás, akkor mondjunk nem mindennapit) alakjához.
Ilyen szabálytalan szerelmes viszony fűzte a feleségéhez is, aki szép lassan belehalt a Hint mellett eltöltött évekbe. Börtön és diliház után, miközben a tolószékhez kötött Flint lassan visszanyerte energiáját, Althea már nem tudott leszakadni a heroinról, s végül magához szólította a szerzett immunhiány. Courtney Love-nak volt honnan előkeresnie élményeket Althea szerepéhez. Csavargós, kegyetlen gyerekkor, bolti tolvajlások, lepattanó szülők, rockzenekarok és vetkőzés a világ minden égtáján, mígcsak – nagy mázlijára épp időben – megindul a bolt, a Hole népszerű zenekar lesz. Mázli, mert csaknem ebben az időben ismerkedik meg Kurt Cobainnel, s a világ villámgyorsan betemeti őt a Nirvana-srác felesége/modern Yoko Ono szerepbe. A heroinos kilencvenes évek suicid emblémájává lett Cobain (1994-ben fejbe lőtte magát) és Courtney Love szerelme ugyanolyan szerelem volt, mint a Flint-Althea párosé: otthon voltak normaliláson innen és túl egyaránt. Forman tökéletesen használja ki a színészeit, s nagyon eltalálta a csontra gyengült asszony halálának jelenetét is. Szép, ahogy Mozart halála is az volt. Ehhez nagyon ért.
Ha másért nem, ezért a viszonyért érdemes elbíbelődni a filmmel, itthon ez adja meg magát a legkönnyebben. A másik, a főtéma nagyon amerikai, és leginkább a hatvanas évek generációjának a kultúrharcban vett elégtételéről szól. A film egyik – magyar szem számára mellékes – jelentében a cégéhez évek után visszatérő Flint, a kötelező legyen-világos-ki-a-jani értekezleten azonnal kirúgja azt az alelnököt, aki a Reagan-korszak megváltozott moráljáról kezd el papolni. Falwell teletiszteletes kövér feje mindazt reprezentálja, amit Oliver Stone generációja gyűlölt a Reaganomics-ban. Kár, hogy unalmas az a szűnni nem akaró, kevéssé ízléses hév, amivel ennek elmúlását ünnepli a film. A Legfelsőbb Bíróság előtti győzelem után Flint hátradől az ágyon, betesz egy régi videót a feleségéről, és azt sóhajtja: Győztünk, baby. Vetkőzz, baby! Gondolom, ha amerikai lennék, utálnám ezt, kicsit olyan, mintha az ember ma is a Pálffy G. híradón élcelődne elégedetten. Mindemellett becsületes mozi, és kevesebb benne az unalom, mint a becsületes mozikban szokás.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1434 |
