Tüske Zsuzsanna
Maleficent: Mistress of Evil – amerikai, 2019. Rendezte: Joachim Ronning. Írta: Linda Woolverton, Noah Harpster és Micah Fitzerman-Blue. Kép: Henry Braham. Zene: Geoff Zanelli. Szereplők: Angelina Jolie (Maleficent), Elle Fanning (Aurora), Michelle Pfeiffer (Ingrith), Harris Dickinson (Phillip), Chiwetel Ejiofor (Conall). Gyártó: Walt Disney Pictures / Roth Films. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 118 perc.
A Disney mesemágnásai 2019-re továbbgondolták feminista kiáltványukat, a Csipkerózsika klasszikusát átértelmező Demónát, amely a gonosz királyné személyét állította a középpontba – sőt nőközpontúságban ezúttal (az aktuális trendnek megfelelően) szintet léptek és Angelina Jolie szerelmi árulástól megkeseredett varázslónőjével szemben egy másik fagyos dívát ültettek trónra, a férfibüntető boszorkaként szintén rutinos Michelle Pfeiffert (Eastwicki boszorkányok, Csillagpor). A két démoni nagyágyú és a harmatos Auróra hercegnő hármas felállása ráerősít az első rész állítására: a nőknek immár semmi szükségük gyenge, jellemtelen hímekre, maguktól is elszabadítják a poklot. A konfliktus egy családi lázadásból fakad: Auróra szembeszegül Demóna férfigyűlölő kinyilatkoztatásával és úgy dönt, férjhez megy szerelméhez, Fülöp herceghez, bebizonyítva, hogy keresztanyja téved. A helyzetet súlyosbítja, hogy a hercegnő látszólag új szövetségesre és anyafigurára talál leendő anyósa, Ingrith királynő személyében, aki titokban szívesen végezne az időzített haragbombaként ketyegő móriai boszorkánnyal.
A Disney-munkásként és hollywoodi iparosként megismert, norvég Joachim Rønning (A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) hangsúlyos műfajváltást hajt végre, amelyet elsősorban a harcos Ingrith képvisel, sőt önreflektív módon meg is fogalmaz: ez már nem egy tündérmese. Az alkotók óriási digitális karnevál keretében egy sereg fárasztóan mesterséges tündérországi lénnyel, Avatárból átemelt őslakos fajjal és látványos CGI háborúval színes-szagtalan fantasy világot teremtettek a Csipkerózsika ódon mesevilágából. Míg a 2014-es film újszerű megközelítésével képes volt némi erényt felcsillantani, ezúttal az üres effektparádé veszi át a hatalmat és taszítja a filmet a teljes érdektelenségbe, beváltva ezzel a gonosz királyné – ugyancsak önreflektív – átkát, miszerint Demóna történetéből nem lesz legenda.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/11 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14334 |
