Kovács Patrik
Broken Arrow – amerikai, 1996. Rendezte: John Woo. Szereplők: John Travolta, Christian Slater, Samantha Mathis. Forgalmazó: Bontonfilm. 108 perc.
Miután pionírszellemű akciófilmjeivel egy egész műfajt formált a saját képére, és nagynevű pályatársával, Ringo Lammal együtt megteremtette a heroic bloodshed ciklusát, John Woo könnyes búcsút intett Hongkongnak, hogy az Újhazában próbáljon szerencsét. Álomgyári pályafutása azonban döcögősen indult: antréja, a Tökéletes célpont közönyös fogadtatásban részesült, de következő munkája, a Rés a pajzson sem talált lelkes visszhangra az ítészek körében, ráadásul kifejezetten szerény bevételt produkált. Pedig a sztori ígéretes: két, egymással baráti viszonyt ápoló vadászpilóta, Hale (Christian Slater) és Deakins (John Travolta) rendhagyó tesztrepülést hajt végre a sivatag felett: bombázójuk fedélzetén nukleáris robbanófejeket szállítanak. A hatalomvágytól fűtött Deakins azonban szabotálja az akciót, a halálos fegyvereket pedig mindenre elszánt terroristák kezére játssza. Hale egy szemrevaló, de vagány parkőrnővel (Samantha Mathis) karöltve az áruló nyomába ered.
Látszólag ugyanazok a kulcsmotívumok szervezik a történetet, melyek a heroic bloodshed legnagyobb darabjait is meghatározták: a barátság, a hűség és az árulás. Csakhogy míg a Szebb holnap vagy a Golyó a fejbe esetében mindez tematikai-dramaturgiai rendezőelvet jelentett, addig a Rés a pajzson kifejtetlenül hagyja a szociopata Deakins őrnagy és a jóravaló, de zöldfülű Hale ambivalens kapcsolatát. A forgatókönyvet jegyző Graham Yost eleve nem ás mélyre a karakterekben: Deakins indítéka kidolgozatlan, Hale pedig minden átmenet nélkül avanzsál botladozó másodhegedűsből keményöklű szuperkatonává. Ennél is komolyabb probléma, hogy az ellentétes oldalra sodródott cimborák drámája mérhetetlenül felszínes, míg a fent említett mesterművek esetében ugyanez egy görög sorstragédia súlyosságával nehezedett a vászonra.
Woo és Yost egyébként sem szán kellő időt a történet kimunkálására. A dramaturgiát a személyes konfliktusok helyett a nagyívű akciószekvenciák szervezik, és bár a Rés a pajzson felettébb látványos mozi, a rendező ezúttal fukar kézzel méri a védjegyének számító, balettszerűen megkoreografált lövöldözéseket és impozáns lassításokat. Woo egyébként is mintha a hollywoodi „egyenstílus” áldozatául esett volna. A Rés a pajzson ugyanis precízen kidekázott akciófilmes óramű, úgy száguld előre, mint egy rakétasebességű gyorsvonat – csakhogy mintha szív nélkül szerelték volna össze. A rendező mentségére szól azonban, hogy jelentős stúdiókontroll alatt dolgozott, és számos ultraerőszakos, vagy épp a főhősök kapcsolatát cizelláló jelenet a vágószoba kukájában végezte. Öröm az ürömben, hogy egy évvel később Woo főnixmadárként támadt fel hamvaiból: ekkor született meg álomgyári csúcsproduktuma, az egész életművet tekintve is kitüntetett helyzetű Ál/Arc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/11 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14323 |
