Kránicz Bence
All Is True – angol, 2018. Rendezte: Kenneth Branagh. Szereplők: Kenneth Branagh, Judi Dench, Lydia Wilson. Forgalmazó: GHE. 101 perc.
William Shakespeare népszerűsége nem látszik fakulni. Miközben a friss adaptációk fősodra a színpadiasságtól eloldódó, zsigeri digitálrealizmus felé tájékozódik – a „földközeli” stílus határozta meg Justin Kurzel Macbethjét, és ilyennek ígérkezik David Michôd A királya is –, addig a nagy drámaíró életeseményeit feldolgozó művek éppenhogy bátrabban építenek a színdarabok melodrámai motívumaira. Az Anonymus a ma már kisiskolások által is jól ismert, közhelyesült konteót – miszerint „a Shakespeare-drámákat nem is Shakespeare írta” – dolgozta fel bombasztikus túlzásokkal, vérfertőző románcba kergetve magát Erzsébet királynőt is. Shakespeare leghívebb értelmezője, az V. Henriktől az Ahogy tetszikig filmadaptációk hosszú sorát rendező Kenneth Branagh csendesebb vizekre evez a Színház a világban (mennyit gondolkodhattak a magyar címen a forgalmazók!).
Branagh és régi alkotótársa, Ben Elton forgatókönyvíró történetében az idősödő Shakespeare hazatér Stratfordba, és megtér évtizedek óta alig látogatott feleségéhez. A vak is látja, hogy a halálra készül: sírkertet ás gyerekként meghalt fiának, Hamnetnek, de elhidegült neje előzékenyen megjegyzi, hogy Will máris saját magát gyászolja. A hasonló, készen kapott magyarázatok és néhány bántóan együgyű vizuális motívum – Branagh nem átallja az Avonon úszkáló hattyú megfigyelése közben mutatni hősét – tesznek róla, hogy a rendező a sekélyes középszerből indítsa a filmet. A felütést semmi nem menti, ám annál kellemesebb meglepetés, hogy a folytatásban Branagh képes újszerűen árnyalni az unalomig ismert Shakespeare-életrajzot, és ehhez megfelelő formanyelvet is talál. Váratlan megoldásként felnagyítja a nőrokonok szerepét a drámaíró alkonyi éveiben: az írástudatlan, de nagyon is józan gondolkodású Anne Shakespeare-t a történet leggazdagabb karakterévé formálja – a súlyos szembetegsége dacára hibátlanul játszó Judi Dench hathatós segítségével –, és utal rá, hogy Shakespeare örökségét tehetséges lánya lett volna hivatott folytatni, ha a társadalmi körülmények nem a gyereknevelés feladatát rótták volna rá. A Shakespeare-életrajz e „feminista átirata” tompítja ugyan a magát ezúttal dolgos mesteremberként jellemző bárd mítoszát, de nem varázstalanítja azt: éppen az válik csodaszerűvé, hogy a híres drámák szerzőjük prózai életkörülményei ellenére tudtak elérhetetlen magasságokba szárnyalni. Branagh nagy kedvvel szaval Shakespeare-t – főszereplőként van lehetősége rá –, az elhangzó részletek pedig újra, sokadszor is lehengerlő erővel hatnak.
Elégikus moziját a rendező élőképszerű hosszúbeállításokra alapozza, amelyek távolról a pontszerű fényforrásokkal és domináns árnyékokkal dolgozó, caravaggiói stílus hatását mutatják, közelebbről pedig az ugyancsak képzőművészeti ihletésű, ezredfordulós posztmodern művészfilmet (mindenekelőtt Majewski Malom és keresztjét) idézik. A Színház a világ tehát különösen markáns vizualitása okán tarthat számot a Shakespeare-rajongók körénél tágabb közönség figyelmére.
Extrák: Nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/11 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14321 |
