Pápai Zsolt
Ray – amerikai, 2004. Rendezte: Taylor Hackford. Szereplők: Jamie Foxx, Kerry Washington, Regina King. Forgalmazó: Universal. 152 perc.
Aligha lehet elképzelni nyomasztóbb hendikepet: feketeként beleszületni a harmincas évek Amerikájának egyik nyomortelepére, aztán – még gyerekként – sorjában elveszíteni apát, imádott kisöcsöt és szerető anyát, ráadásként pedig gyógyíthatatlanul világtalanná válni, már hétévesen. Még nem is kamasz, de Ray Charlesnak már nincsen apja, se anyja, istene és hazája sem igazán, sőt a látása egy életre oda, a vagyona egyetlen bőrönd. Innen, a mélységes mínuszból jut fel a csúcsra, lesz előbb ország-, majd világszerte ismert zenész, az egyik legnépszerűbb a glóbuszon.
Kevés ember van, aki mélyebbről jutott magasabbra, mint ő, a nagy fesztávú életpályákat kedvelő Hollywood számára elképzelni sem lehet alkalmasabb alapanyagot. Ráadásul ez a karrier gazdag abszurd tragikumban, ezért egyszerre több hangulati regiszter szólaltatható meg az adaptálásakor; Ray Charles életének feldolgozása ekképpen minden esélyt megad a talentumos rendező számára ahhoz, hogy kilépjen a hollywoodi életrajzi filmek kliséi közül, maga mögött hagyja a műfaj kopott sémáit. A sémákat, melyek nem sugallnak egyebet, mint hogy az Egyesült Államokban minden különleges ember csúcsra vezető útja pontosan ugyanolyan: ugyanazokkal a hajtűkanyarokkal, kitérőkkel és sikerekkel szegélyezett.
A film ötlete Taylor Hackford rendezőtől származik, akiről sokat elmond, hogy – tisztes iparosmunkák (Túszharc, Az ördög ügyvédje) mellett – ő forgatta A vér kötelezt, a kortárs szcéna egyik legjobb elfeledett filmjét (a boldog kevesek, akik ismerik, rajonganak érte), továbbá ő készítette a Dolores Clairborne-t is, a néhány valamirevaló Stephen King-adaptáció egyikét (márpedig Kingből jó filmet rendezni valóban csak alig valakinek sikerült). Hackford nem sokat kockáztatva, ugyanakkor jó érzékkel nyúlt a berendelt forgatókönyvhöz, és az utóbbi évtizedek egyik legkiválóbb hollywoodi biopicjét hozta össze.
A történet az ötvenes években kezdődik, amikor a mostoha sors által világvégi magányra ítélt Ray Charles Robinson (Jamie Foxx fenomenális, Oscart érő alakításában) Floridában felszáll a Seattle-be tartó buszra, hogy megvalósítsa zenészi ambícióit, majd egy füstös lokálból araszolva elindul a világhír felé. Az elbeszélés kronologikus rendben halad, egészen a hatvanas évek derekáig, majd a hetvenes évek végére tett rövid kitekintéssel zárul. A lineáris cselekményépítést csak itt-ott szakítják meg a hős múltjának mozaikjait megmutató, a kistestvérével és édesanyjával eltöltött éveket felelevenítő flashbackjei, amikor a lelke és a szeme világa is ép volt még. Az emlékképeket rendre valamilyen jelenbéli esemény – egészen pontosan: valamely jelenbéli hanghatás – hívja elő Ray tudatából; a megoldással Taylor Hackford nemcsak a hangoknak a hős életében játszott szerepét hangsúlyozza, de azt is nyomatékosítja, hogy a múlt és a jelen határai összeérnek. Ami Proust hőse számára a madeleine-sütemény volt, az a hang Ray számára: az elveszett időt hívja tetemre.
Olybá tűnik – legalábbis a film szerint –, hogy Ray Charles a látásvesztése nyomán nemcsak a hallását, hanem az alkalmazkodóképességét is perfekten túlivá fejlesztette – ez lehetett az egyik oka annak, hogy bármely stílushoz vagy zenei műfajhoz nyúlt, örökérvényűt alkotott. A film egyik értéke hőse különleges temperamentumának megmutatása, annak érzékeltetése, hogy miképpen volt képes az alkalmazkodókészség és az önérvényesítés páratlan elegyét kifejlesztenie magában. (Ragyogóan mutatja ezt a legendás dal, a Mess Around megszületéséről szóló epizód. Ray az Atlantic Records stúdiójában Nat King Cole stílusában klimpíroz, amit a producerek savanyú ábrázattal hallgatnak: nem valaminek, valakinek a kópiáját, hanem valami eredetit akarnak. Egyikük előáll egy dalötletével, elgajdolja Raynek, mire az – ahelyett, hogy masszív művészöntudatból eredő gőggel hárítaná az ajánlatot – rögtön felveszi a tempót, elkezdi játszani a dalt és beletölti az előadásba a személyiségét.)
Nem akar sokat ez a film – nem ad világmagyarázatot és nem fejti meg a zsenialitás titkát sem –, de van benne valami megkapó finomság: elegancia a színészi játékban, mértékletesség az előadásmódban, diszkréció a hős útját csipkéző, kínosabb epizódok megmutatásakor. Jellemzően a film kivitelezése is klasszicizáló, de nem ódivatú; csupán egyszer – Ray drogelvonási tüneteinek érzékeltetésekor – találkozni benne a kurrens kortárs vizuálstíllel (gyorsmontázzsal, zaklatott kézikamerázással), az alkotók a jelenetek zömében inkább kötött gépmozgásokkal operálnak, és itt-ott kifejezetten óhollywoodi megoldásokat (wipe-okat, leblende-felblendét) is bevetnek.
Ray Charles 2004 júniusában hunyt el. Taylor Hackford filmjének premierje három hónappal később volt: mintha nekrológnak készült volna. Kevés embernek dukál ilyen nekrológ.
Extrák: Nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/11 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14320 |
