Filmvilág

Kritika

Monos

A hegyek ura

A kolumbiai hegyek között féltucatnyi fiatalból álló gerillacsapat húzta meg magát. A csapat minden tagja kamasz, vagy már éppen csak nem az. Nem férfiak még, nem komoly nők, csak magukat erőseknek és elszántaknak képzelő fiatalok. A táj kopár, ugyanakkor fenséges: grafitszürke és kék árnyalatú hegyek, zöldellő völgyek, örökké párában és ködben úszó barlangbejáratok. A Monos rendezője, Alejandro Landes jónevű építész, sőt, több is annál (a díjak, melyeket építészként nyert, megfelelnek egy berlini nemesfém medvének), ebből is következik, hogy a film mindkét fontos helyszíne nem csupán zord vagy fülledt, nem csupán érdekes, olyan hely, ahova európai túrázó csak nagy üggyel-bajjal juthat el, nem csupán egy gondosan kiválasztott, esztétikus helyszín, hanem túlmutat önmagán. Metaforává is válik.

A hegyet kényszerűen elhagyva a fiatalok a vad, legkevésbé sem romantikus, ugyanakkor nem is folytonosan fenyegető dzsungelben húzzák meg magukat. A hegyen még széles perspektívát látunk. Még vak reményeket. Ügybuzgó és elszánt fiatalokat. A dzsungelben olyanokat, akiket lehúz a mocsár, akiket megfojt a pára, akiknek a feladat, amit rájuk bíztak, már egyáltalán nem fontos. Akiknek ugyanúgy semmit nem jelent egy győzelem, mint az, hogy egyáltalán élnek-e. Odafönt még a kis törpe ember – akit egy valódi gerilla Wilson Salazar alakít, természetesen, hiszen alig kell valamit hozzátennie emberi karakteréhez, nagyszerűen – kiképzi a csoportot, ott még hallgatnak rá, a kis embernek van szava. A dzsungelben már csak egymást falják fel, majd betörve egy családhoz, a civilizáltakat, azokat, akik még megpróbáltak rendes életet élni.

A fennsíkon egy tehenet és egy szép túsznőt bíznak rájuk. Életük nagyban hasonlít A legyek ura fiatal angol, úri társaságának életéhez. A disznófej is apró utalás a magára hagyott gyerekekről szóló alapműre. A tehén egy szerencsétlen elsült fegyver miatt csöndben és igen látványosan kimúlik: a csoport tagjainak harmóniája is megbomlik. Farkas már nem egyértelműen a csapat vezetője ettől kezdve, inkább áldozat, mint nemes vad. A súlypontok eltolódnak, és a szerencsétlen, háborút idéző csatába torkolló túszszabadítás után már mintha alig maradna valami emberi a csoport tagjaiban. A lenn, egy tárnában zajló csata igen erőteljes képei előrevetítik, hogy a dzsungelben játszódó második részben már nem lesz semmi játékosság, már nem lesznek olyan megejtő pillanata a fiatalok táborozásának, mint a fenn a hegyen a két ártatlan szerelmes jegyessége, és kedvesen esetlen násza. Itt már az lesz a főszereplő Rambo (Sofia Buenaventura), aki még meg tud, meg mer őrizni magában valami kevés emberit, akinek még maradt pár csepp könnye.

Ez a fogolynő szökése (Julianne Nicholson igencsak megszenvedhette a zúgó folyókban felvett jeleneteket) és szenvedése miatt egyébként izgalmasabb rész, már nem csak azért torokszorító, mert egyre biztosabb, hogy ebből a dzsungelből senki sem szökhet meg, hanem azért is, mert egyre világosabb, hogy ez az egyre inkább balladisztikus film tulajdonképpen példázat, nem csupán a kolumbiai polgárháborúról, fanatizált fiatalokról szól.

A táj a belső folyamatok metaforája, a kérdés persze az, minek a metaforája lehet akkor a gyerekek sorsa. Egyrészt a romlatlanság elvesztésé, azé a koré, melyben a gyerekek felnőnek, az álom és reményvesztésé, de lehet az elveszett gyerekkoré is. Senki nem használ mobilt, az egyetlen rádió is csődöt mond, amikor egyikük azon tölti ki a dühét, mégis, mintha a jelen valóságában kiutat nem találó fiatalokról szóló metafora is lenne ez a film. A dzsungel a kütyük világában egyedül, szülők nélkül magukra maradt, a természet vadságának és egymásnak kiszolgáltatott fiatalok világa: amiből nem lehet megszökni. És amit elviselni is alig lehet. Aki elszökik, az sem jár jobban. Aki családot talál, annak csak jobban fáj majd, ha elveszíti őket, a dzsungelen túli, megváltoztathatatlan magányban.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/11 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14316