Czirják Pál
A Fortepan internetes képarchívuma végtelen könyvtár, minden látogató összerakhatja belőle a kedvenc albumát vagy fotóregényét.
Ismeretlenek fényképeit nézegetni, idegen és mégis ismerős arcokat kutatni, ahogy örökös ismétlődésben térnek vissza generációról generációra, ráismerni helyekre, ahol soha nem jártunk vagy ahol épp nap mint nap megfordulunk: e tapasztalatok különös örömére érzett rá Tamási Miklós és Szepessy Ákos, amikor – főként lomtalanításokon talált amatőrfényképekre alapozva – létrehozták internetes fotóarchívumukat, a Fortepant.
*
Milyen volt a mindennapi élet szüleink, nagyszüleink, dédszüleink idején? Hogyan öltözködtek? Mit dolgoztak? Mivel töltötték a szabadidejüket? Hová jártak kirándulni? Hogy festett negyven, ötven vagy hatvan éve szülővárosunk, vagy a szomszédos utcasarok? Megszámlálhatatlan utcakép, vízpart és lakásbelső, úti felvételek, hétköznapi vagy ünnepi pillanatok, beállított vagy éppen elkapott jelenetek – és bármi, amit elődeink megörökítésre érdemesnek találtak. A jól ismert és a nyugtalanítóan idegen különös keveréke, talált képek gyűjteménye, időutazásra hívó társadalomtörténeti leletmentés – mindezt együtt jelenti a Fortepan néven 2010-ben, ötezer fotóval indított online, szabad felhasználású gyűjtemény, amely a legéletképesebb magánkezdeményezések egyike, a mai napig bővülő adományozói és önkéntes segítői körrel. A közösségi tudásmegosztás elvét követő weboldal a legjobb, ami a magyar interneten történhetett.
Az anyag magvát lomtalanításokról begyűjtött, azonosítatlan szerzőségű hagyatékok képezték; ám az indulás óta szép számmal jelentkeztek magánszemélyek és intézmények is, hogy a birtokukban lévő fotókat, negatívokat, diákat közlésre átadják. Így a többszáz családi album mellett szerkesztőségi képarchívumok, hivatásos fotósok életművei, üzemek, vállalatok fotódokumentációs anyagai, helytörténeti gyűjtemények, múzeumok és levéltárak különféle gyűjteményrészei egyaránt megtalálhatók a mára közel 120 ezer feltöltött és nyilvánossá tett képet számláló képtárban. Itt egymás mellett láthatjuk a békeidők arisztokráciájának képi reprezentációját és a megerősődő polgárság életmódjának lenyomatait, Európa távoli hadszíntereit megjárt katonák felvételeit és a hátország mindennapjait, Magyarország második világháborús bombázását az Amerikai Légierő szemszögéből és munkaszolgálatosokról rögzített életképeket vagy az ’56-os esztendőből a forradalom napjaiban szétlőtt pesti utcákat, vérbefagyott holttesteket és egy manökenválogatás hol kacér, hol megszeppent szereplőit. Csodálatos utazásokat tehetünk például az UVATERV több évtizedet felölelő és különleges kvalitású építészeti, városképi dokumentációs felvételeitől a BRFK 1956 és 1964 közötti helyszínelési fotóanyagáig; máskor nézhetünk szánkózókat – akár sztereófelvételeken vagy színes diákon is – 1907-től 1983-ig; követhetjük a motorizáció, a városi tömegközlekedés, az öltözködés, a hajviselet, a tárgyi kultúra, a balatoni üdülési szokások, a vitorlázó repülés vagy akár a fényképezés magyarországi fejlődésének stádiumait; és gondolatban elkísérhetjük szerencsésebb honfitársainkat külföldi utazásaikra, fényképeik révén bejárhatjuk a világot Lisszabontól Taskentig, Tokiótól Delhiig, Kairótól New Yorkig. Így kerülnek egymás mellé minden korszakból tréfás és megrázó, jellegtelen és erőteljes, közhelyes és szokatlan, megfejthetetlen és bornírt fényképek.
A tematikai és minőségi sokféleség az oldal struktúrájából is adódik, ahol a képek évenkénti bontásban, de az adott évjáratokon belül kvázi véletlenszerűen – az adományozók szerinti egységekben – követik egymást. Keresni szintén lehet a fotók között hely, személy és kulcsszó alapján, viszont a gyakran hiányos vagy semmitmondóan általános adatok miatt ez a funkció nem mindig tud lépést tartani a képfeltöltéssel. Ugyanakkor – habár a kulcsszavazás vagy a képleírás az adatbázisokban mindenütt (és korántsem csak az interneten) az alkalmazott nyelvészeti és ismeretelméleti problémák egész sorát hívja elő – a Fortepan mellett működő fórum résztvevőinek bekapcsolódása a képek „megfejtésébe” jó lehetőség az összeadódó személyes tudásokból való építkezésre.
Az oldal szerkezetéből következik egy másik sajátosság: ez pedig a tetszőlegesen felállítható összefüggések, történetek végtelen láncolata vagy hálózata, azaz a szerkezet nyitottsága. Az oldalon fellelhető fotókból bárki szabadon összeállíthatja saját tematikus, narratív vagy akár véletlenszerűségen alapuló „albumát”, mint ahogy ez tulajdonképpen meg is történik az oldal minden egyes látogatójával. A feltöltendő anyagok kiválasztása, leírása / kulcsszavazása persze már eredményez egyfajta laza előválogatást, ám a fotók között adódó véletlenszerű motivikus kapcsolatok aztán időről időre átrendezhetik a képet, önálló életre keltve az archívumot, mint végtelen könyvtárat. Egy-egy személyes keresztmetszettel, egy-egy történet kiolvasásával találkozhatunk abban a számos publikációban, amelyben újságírók, történészek, urbanisták, kurátorok használták fel az oldal szabadon letölthető képeit. És végsősoron hasonló elvet követ most a Nemzeti Galériában megrendezett kiállítás is.
*
Minden múlt a múltam címmel Virágvölgyi István és Tamási Miklós válogatott ki néhány száz fotót e felbecsülhetetlen jelentőségű archívumból. Kísérletet tettek a rendkívül szerteágazó online gyűjtemény egyes darabjainak kiemelésére és narratívákba való beágyazására. Ennek érdekében egyrészt az emberi életút főbb szakaszaihoz rendelték a kiválasztott fényképeket, másrészt az életszakaszok motívumai keretezte kiállítási terekben fókuszba állítottak egyes fotósokat vagy gyűjteményrészeket azok háttértörténetének mélyebb bemutatásával. Így kapunk bővebb kontextust például Schoch Frigyes, Lőw Márton, id. Konok Tamás, Carl Lutz, Szalay Zoltán, Urbán Tamás, Jávor István képeihez, valamint az UVATERV-hez vagy a BRFK-hoz kötődő állományrészhez. A két megközelítés szerencsés ötvözetével árnyalt, gazdagon rétegzett kép bontakozik ki, amely egyszersmind a Fortepan szellemiségét is plasztikusan adja vissza, amennyiben a virtuális térben növekvő képegyüttes az egymás mellett létező különféle nézőpontok spontán vegyítésével ugyanúgy a horizontális kapcsolatok, a párhuzamok és áthallások tudatosítására késztet, akár a kiállítás darabjainak szimultán elrendezése.
A tény, hogy a tárlatnak a Magyar Nemzeti Galéria ad otthont, a Fortepan-projekt beérkezésének egyértelmű jele; egyúttal azonban felmerül a közegátlépés miértjének kérdése is: hogy kerül egy online archívum képanyaga egy múzeumi térbe, és miként értelmezhető ott. A kiállítás egyik motivációja nyilván az oldal ismertségének növelése, további potenciális érdeklődők megszólítása lehetett. Ám ennél izgalmasabb kérdés, miért jó egy kiemelt kiállítóhelynek, ha befogad egy ilyen rendezési koncepciót. A választ a magyarországi közgyűjtemények helyzetében találhatjuk meg. A közgyűjtemények munkáját meghatározó jogi környezet – gondoljunk csak akár a szerzői jogokra – és a jelenlegi erőforráshiányos állapotok, kapacitási gondok mellett valószínűleg még mindig egyszerűbb a Fortepannal együttműködésben létrehozni egy ilyen volumenű kiállítást, mint ha több különböző közgyűjteményből kölcsönözve válogattak volna össze egy jellegében, tematikájában hasonló anyagot.
Ez másfelől rá is világít a Fortepan-jelenség legkritikusabb elemére. Mert a Fortepanról ezen a ponton meg kell állapítanunk, hogy az valójában – muzeológiai értelemben – nem gyűjtemény. Nem gyűjtemény abban a formában, ahogy fizikailag megfogható tárgyak valamilyen elv mentén felhalmozott és rendszerezett együttesére szoktunk gondolni. Nem az adatbázis vagy a specializáció hiányzik (amik nélkül csupán véletlenszerűen és visszakereshetetlenül egymás mellé került dolgok halmazáról beszélhetnénk); a Fortepan más értelemben: működésének kereteiben mond ellent a gyűjtemény klasszikus fogalmának. Az oldal fenntartóit nem kötik gyűjteménykezelési és állományvédelmi szabályzatok, hiszen fizikailag nem őrzik meg a digitalizálás alapjául szolgáló papírképeket, negatívokat és diákat, hanem visszaadják a felajánlóknak, illetve, ha azok nem tartanak igényt e hordozókra, Budapest Főváros Levéltára fogadja be az anyagokat. A gyűjtőkör kialakítása, a digitális állomány gyarapítása, bővítése itt meglehetősen szubjektív módon történik, és a tételek feldolgozása sem a hagyományos muzeológiai sztenderdek szerint zajlik.
Mindebből természetesen nem az következik, hogy a Fortepan működése akár a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetné a közgyűjteményi szféra tevékenységét. Csupán annyit érdemes megállapítanunk, hogy itt két eltérő modellel találkozunk, amelyeket nem célszerű egymás ellen kijátszva értelmezni, vagy egyiken a másik lehetőségeit és vállalásait számonkérni. Sőt, a muzeológia felől nézve talán a Fortepan tapasztalatainak leszűrése és az adaptálható módszerek végiggondolt átültetése lenne a legadekvátabb válasz. Míg másfelől pedig lehet, hogy a Fortepannak nem is kell gyűjteménynek lennie. Hiszen épp az az érték benne, amit más gyűjtemény meg sem engedhet magának: a véletlenszerűség. Az esetlegesen egymás mellé kerülő képek összeszikrázása, az előreláthatatlan találkozások bája, tréfája, drámája vagy épp a véletlenben felismert lényeg buddhista megértése és nyugalma.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14279 |
