Margitházi Beja
Az amerikai és a kínai kapitalizmus találkozása a gyártósoron.
Miközben a világ nyugati felén a megfelelő munka megtalálása a neoliberális önkiteljesedés legfontosabb építőkockája lett, és az ideális „munka–magánélet egyensúly” frusztrációjával egészült ki, számos ázsiai és afrikai országban nem választás vagy érettség kérdése a napi robot. Egy 2018-as nemzetközi összesítés szerint a világ lakosságának nagyjából a negyven százaléka dolgozik rendszeresen, és ezeknek az embereknek majdnem fele, zömmel a fejlődő országokban, veszélyeztetett munkakörben vagy körülmények között. A munka halál, a munka élet – a munka társadalmi kérdés. Dokura kívánkozó témaként évtizedek óta foglalkoztatja az filmeseket, Griersontól (Heringhalászok), Almási Tamáson (Ózd-sorozat) és Tuza-Ritter Bernadetten át (Egy nő fogságban), Michael Glawogger-ig (Munkáshalál) és Heather White-ig (Szembesítés).
Az American Factory a kortárs munkaügyi téma fajsúlyos darabja. A Netflix saját gyártású, Sundance díjas dokumentumfilmjét Steve Bognar és a független filmezés vagány veteránja, Julia Reichert rendezte, egyúttal az Obama házaspár új produkciós cégének (Higher Ground Productions) is ez az első projektje. Minőség, ízlés és értékrend tekintetében minden felsorolt referencia jelzésértékű. A hetvenes évektől aktivistaként és rendezőként társadalmi témák mellett elkötelezett Reichert neve önmagában garancia, nemcsak munkásnőkről, amerikai kommunizmusról, börtönviszonyokról, egészségügyi rendszerről (eleinte James Klein-nal) készített dokumentumfilmjei, de kollaboratív filmezéssel és alternatív terjesztéssel kísérletező produceri tevékenysége miatt is. A direct cinema mellett elkötelezett Reichert interjúalanyaihoz és nézőihez egyaránt szeretett közel menni, intézményi vetítésekkel, témákkal és kérdésekkel előkészített közönségtalálkozókkal, ahogyan filmjeiben is legalább annyira érdekelte a kiutak és megoldási lehetőségek keresése, mint a problémák felmutatása.
A tény, hogy a General Motors gazdasági válság idején bezárt, majd’ tízezer embert foglalkoztató daytoni gyárát felvásárolta és 2015-ben újranyitotta egy kínai milliárdos, Reicherték számára szabályos felhívás volt a keringőre. Ott voltak ugyanis a 2008-as tragikus felszámolásnál, erről készített filmjüket (Az utolsó kocsi: Egy General Motors telep bezárása) Oscarra is jelölték. A Fuyao új korszakot nyit: autóüvegekre specializálódik, és a sok egykori helyi munkaerő mellé Kínából hozat néhány száz dolgozót; a halott gyár feléled, a gyártás beindul, az amerikaiak bizakodva újra felveszik hiteleiket, a kínaiak örülnek a külföldi tartózkodásnak, a befektető kijelöli az irányokat, és úgy tűnik, ez tipikusan az a felállás, amiben mindenki csak jól járhat.
A film csúcsjelenetében néhány kiválasztott amerikai munkás látogat el Kínába tapasztalatcserére. Az enyhén túlsúlyos, borostás, pólóban feszítő középkorú melósok csöppnyi megilletődöttséggel mondanak köszönetet a luxushotelért az öltönyös, fiatal kínaiaknak, majd megrökönyödve szemlélik a gyárbeli, rigmusokra sorakoztató és tapsoltató munkafegyelmet. Az esti óriásképernyős, jelmezes újévi ünnepség fokozhatatlan giccsorgiája viszont olyan szinten ismerősnek, ugyanakkor végtelenül idegennek hathat az amerikai lélek számára, hogy arra már nincsenek szavak: egyikük könnyeivel küszködve próbálja megfogalmazni a rokonság és megosztottság szimultán átélésének kultúrsokkját.
És igen, a kínai és az amerikai kaptalizmus más rugóra jár: az egyéniség védelme feszül a közös célnak, a kertes ház a négyesben bérelt szoba-konyhának, a szabadidő és fogyasztás kultúrája a feltétel nélküli munkavégzésnek, a nyolcórás műszak a tizenkét órásnak, a jogok követelése a néma kötelességtudatnak. Néhány hónap elég, hogy világossá váljanak a törésvonalak és konfliktusokká mélyedjenek a világnézeti és (munka)kulturális különbségek. Reicherték majdnem három éven át követik a felmondásokkal, kirúgásokkal, fizetésemelésekkel, munkabalesetekkel és tüntetésekkel terhelt eseményeket, nem csak az amerikai dolgozók, hanem a kínai fél oldalát is folyamatosan bemutatva, annyi türelemmel és tudatossággal, hogy az a kétórásra vágott filmből is maradéktalanul átjön. A mindkét irányba működtetett empátiának megvan az az előnye, hogy hovatartozásra való tekintet nélkül, például egy kívülálló európai számára is fokozatosan világossá és átélhetővé válik, milyen óriási és minden erőfeszítés ellenére áthidalhatatlan a szakadék a két birodalom között. Mindez pedig egyszerre vicces, tragikus – és végtelenül életszerű.
AMERICAN FACTORY–amerikai dokumentumfilm, 2019. Rendezte és írta: Julia Reichert és Steven Bognar. Kép: Steven Bognar, Aubrey Keith, Julia Reichert, Erick Stoll. Zene: Chad Cannon. Gyártó: Higher Ground Production / Participant Media. Forgalmazó: Netflix. 105 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14278 |
