Huber Zoltán
A megbomlott elméjű bohóc hátborzongató nevetése a körülöttünk lévő káoszt visszhangozza.
Az uralkodó közhangulatról, illetve úgy általában a világ sorsáról sokat elárul, hogy a legtöbben ma a színes jelmezekben repkedő, emberfeletti képességekkel rendelkező hősök összefűzött kalandjaiért rajonganak. A szuperhősfilmek az őket kitermelő szociokulturális környezet sajátos tükörképei, az első fajsúlyosabb szupergonoszfilm születése így mindenképpen figyelemre méltó fordulat. Ha az új Joker-eredettörténet nem is korunk Vad bandája, egyértelműen a legizgalmasabb fősodorbeli variáns Christopher Nolan Batman-trilógiája óta.
Az antihősöket tekintve a DC mindig is sokkal erősebb volt, mint a grandiózusabb mesékben utazó Marvel. Különösen igaz ez a Batman-univerzumra, ahol az excentrikus bűnözők egyenrangúak, saját jogukon is izgalmas riválisai a jók csapatának. Gotham főgonoszai valódi pszichés zavarok testet öltött iskolapéldái és nemcsak a szintén vitatható mentális épségű Denevérember antitézisei. Míg azonban a tragikus múltú Bruce Wayne a közjót szolgáló Batman-alteregó segítségével képes uralni a belső démonait, ellenfeleit rendre felemésztik a traumáik. A csillogó maszkok valójában megtört sorsokat és tragikus figurákat takarnak, ezért akár a közönség szimpátiájára is számíthatnak.
A semmiféle szuperképességgel nem rendelkező Joker pontosan azért válhatott a Batman-univerzum elpusztíthatatlan társ-főszereplőjévé, mert rendre azt képviseli, amit Wayne/Batman elfojt magában. A szabálykövető, döntéseit alaposan mérlegelő Denevéremberrel szemben a senkit és semmit nem tisztelő Joker maga a színtiszta irracionalitás. Pontosan azért annyira veszélyes és ellentmondásos, mert a szabadon engedett ösztönök, a korlátlan önazonosság és a tomboló anarchizmus ördögien vonzó ígéreteit kínálja.
Joker nem egyszerűen Wayne ellentéte, hanem a nagyon is komolyan vehető alternatívája. Nem véletlenül ő a képregényes műfaj legismertebb főgonosza és a hazai pályán verhetetlen Marvel-csapat legfajsúlyosabb kihívója. A karakter nemcsak népszerű és komplex, de gond nélkül elbír egy önálló, valódi szuperhősök, űrhajók vagy városrombolások nélküli filmet. A Denevéremberrel szinte egy időben született figura az idők során együtt változott a főhőssel és maga is szerteágazó magánmitológiával rendelkezik. Joker legérdekesebb aspektusa mégis az, hogy Gotham legképlékenyebb, kanonizált eredettörténet vagy kőbe vésett jellemvonások nélküli szereplője.
A tetszés szerint árnyalható karaktert a Batman-univerzum legfontosabb alkotói formálták és használták a saját céljaikra. Akár a mozgóképes adaptációkra vagy képregényekre gondolunk, Joker több arca is popkulturális ikonná vált. Legyen szó a családját elveszítő, kíméletlen pszichopatává mutálódó komikusról, a Reagan-korszak hangzatos ideáit kifigurázó gengszter-showmanről, vagy épp a világot káoszba taszító enigmatikus terroristáról, a leghíresebb Jokerek mind-mind önálló szerzői értelmezések.
A korábban elsősorban vígjátékok író-rendezőjeként ismert Todd Phillips friss feldolgozása nem az úttörő eredetisége, hanem a különféle inspirációs források értő keresztezése miatt tűnik ki a kortárs mezőnyből. Phillips, illetve a forgatókönyvbe bedolgozó Scott Silver egyrészt a Jokert nagyformátumú antihőssé formáló1988-as Alan Moore képregény, A gyilkos tréfa (Batman: The killing joke) sötét tónusából és pszichológiai nézőpontjából indulnak ki, másrészt Tim Burton és Christopher Nolan társadalomkritikusabb nézőpontjait is átveszik.
A torz vigyorú bohóc születését az alkotók ezúttal is jellegzetes kortünetként ragadják meg, de nem a fentebb említett két rendező megoldásait, hanem Martin Scorsese két kulcsművét használják sorvezetőnek. Az új Joker nem az extravagáns gothami bűnözők, hanem Travis Bickle (Taxisofőr) és Rupert Pupkin (A komédia királya) közvetlen lelki rokona. Nem véletlen, hogy a játékidő bő háromnegyedéig nem is a híres címszereplő, hanem egy Arthur Fleck nevű férfi fokozatosan elhatalmasodó neurózisát figyelhetjük.
A szuperhős-vonal és a kötelező franchise-körítés csak egy nagyon vékony és nem is feltétlenül fontos rétege Phillipsék filmjének. A Joker bármiféle képregényes előismeret nélkül is kerek egész, sőt, az egész gothamesdi akár teljesen zárójelezhető. A történet persze gondosan be van ágyazva a Batman-legendáriumba, a geek-közösség időről-időre megkapja a maga kötelező adagját. Az alkotók a megfelelő pontokon elhelyezett feliratokkal és szereplőkkel folyamatosan hangsúlyozzák, hogy egy alternatív fikciós univerzumban vagyunk, de közben minden más eszközzel azt hangsúlyozzák, hogy ez bizony a mi világunk.
A film elején a Warner Brothers régi logója tűnik fel az 1981-es évszámmal együtt, a szemétben fuldokló nagyváros azonban egyértelműen New York legsötétebb éveire, a hetvenes évek második felére utal. A cselekmény konkrét, hangsúlyozottan beazonosítható helyével és idejével az alkotók az itt és mosttal vonnak komor párhuzamokat. A főszereplő összeomlása és horrorisztikus újjászületése egyszerre idézi A gyilkos tréfa torokszorító személyes tragédiáját, illetve a Taxisofőr és A komédia királya magányosan sodródó, szeretetre éhes címszereplőit.
Robert De Niro szerepeltetése és konkrét jelenetek átvétele mellett a film a boncolgatott témák újragondolásával is Scorsese sötét portréihoz kapcsolódik. A Joker egyszerre fókuszál a személyiséget bedaráló őrület külső és belsői okaira. Arthur Fleck egy nehéz sorsú, pszichotikus, fura viselkedése miatt kitaszított, önmagába zárkózó férfi, aki csak emberi kapcsolatokra, vagy legalább valamiféle kommunikációra vágyik. A széthulló közösség azonban közömbösen elfordítja a tekintetét, a saját válságával birkózó nagyvárosban a férfi nem talál együttérzést.
A depressziót és magányt nem ellensúlyozza semmi, Fleck létező mentális problémáit a külvilág erősíti fel. A festett arc az ösztönös önterápia riasztó végeredménye, a férfi mosolya őrült maszkká merevedik. Az emberek már csak az extrémre kapják fel a fejüket, Fleck csak Jokerként harcolhatja ki azt a figyelmet, amit korábban soha sem kaphatott meg. Bármennyire is célzottnak tűnik az alkotók korszellemvadászata, a Joker kommunikációra képtelen, önmagából kiforduló világa kényelmetlenül ismerős. Az ördögi alteregó – Joker – elkerülhetetlen színre lépése azért tragikus és ijesztő, mert aktuális valóságunkra rezonál. Akár politikai vagy társadalmi allegóriaként, akár a személyes elszigetelődés állapotrajzaként nézzük, a Joker továbbgondolásra érdemes.
Bár Todd Phillips íróként és rendezőként nem forradalmi újító, biztos kézzel tartja egyben a filmet és remek érzékkel választ alkotótársakat. A Joker minden tekintetben egységes, az atmoszférája erőteljes, a látványvilága markáns, a szereplőgárda kifogástalan. Az operatőr Lawrence Sher sápadt fényeiből árad a depresszíó, a következetesen használt, remekül eltalált színpaletta pedig pontosan olyan, mintha egy rozsdás vidámparkról vagy kukából előráncigált bohócruháról mintázták volna.
A lerobbant városnegyedek málló lakásbelsői, a nyirkos szuterének és a fluoreszkáló piszkos neonfényben fürdő irodák nyomasztóak. Hildur Guðnadóttir finoman lüktető zenei aláfestése időről-időre berobban, vagy egy régi slágernek adja át a helyét. A filmben szinte alig látunk nyitott tereket vagy nagyobb totálokat, az önmagába zárkózó főszereplő növekvő belső feszültségét a film az érzékek szintjén is képes visszaadni.
Az aprólékos karaktertanulmányként felépített Joker törvényszerűen Joaquin Phoenix alakításán áll vagy bukik. A színész tökéletesen oldja meg a nem éppen könnyű feladatot és sikerül egy teljesen új Jokert életre keltenie. Phoenix játéka nem harsány és szinte észrevétlenül vált a zavar és őrület különböző fázisai között. Lesoványított teste furcsa pózokba merevedik, a nevetése hátborzongató segélykiáltás. Arthur Fleck tragikus és brutális, egyszerre szánalomra méltó és rémisztő alak. Az utcán megpillantva bizonyára elfordítanánk a fejünket, de most kénytelenek vagyunk vele maradni és figyelni. Így pedig elkerülhetetlenül szembesülünk a film kényelmetlen központi dilemmájával is.
A Joker örök népszerűségének titka, hogy mindazt megteheti, amire legbelül mi is vágyunk. Vele ellentétben mi racionálisan belátjuk, miért nem engedhető szabadjára a bennünk lakozó káosz. Arthur Fleck nem rendelkezik ezzel a tudással, a rá irányuló figyelem pedig átlöki azon a határon, ahonnan nincs visszatérés. Az igazán ijesztő mindebben természetesen az, hogy Arthur Fleck-kek a valóságban is léteznek és betegesen vágynak a hírnévre. A Joker nem követendő példát mutat, és a legkevésbé sem propagálja az anarchiát és erőszakot. Egy képregényes karakter eredettörténetébe csomagolva, pontosan megrajzolva és élesen felmutatja a problémát.
A Joker-figura új értelmezése nemcsak a tömegkultúrát jelenleg domináló szuperhősfilmek mostanság kissé egyhangú életciklusában jelenthet fontos fejleményt. Az alkotók legnagyobb érdeme, hogy a Joker sokkoló lélekrajzával megragadják azt a frusztrált nyugtalanságot, ami egyre érezhetőbben lüktet a társadalmak felszíne alatt. Ha nem tetszik a ránk bámuló festett arc, az nem a tükör hibája.
JOKER (Joker) – amerikai, 2019. Rendezte: Todd Phillips. Írta: Scott Silver és Todd Phillips. Kép: Lawrence Sher. Zene: Hildur Guðnadóttir. Szereplők: Joaquin Phoenix (Arthur Fleck), Zazie Beetz (Sophie), Frances Conroy (Penny Fleck), Robert De Niro (Murray Franklin), Brett Cullen (Thomas Wayne), Dante Pereira-Olson (Az ifjú Bruce Wayne). Gyártó: DC Films / Village Roadshow Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 122 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 34-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14265 |
