Harmat György
Furcsa dolog a tehetség. Nem vész el, csak átalakul. Itt van például Marlon Brando. 1950-től (a pályakezdő Emberektől) 1973-ig (Az utolsó tangó Párizsban botrányáig) évről évre leforgatta a maga egy-két-vegyes műfajú és színvonalú-filmjét (23 év alatt 28-at), többnyire főszereplőként. (Csak két év maradt ki: 1960 és 1970.) Azóta újabb 23 év, 9 film, többnyire sztár-epizódszerepek. A félig-meddig visszavonult színészzseni csak hosszú győzködések után, kelletlenül áll kamera elé (három- sőt kilencéves kihagyásokkal).
1979: Apokalipszis most. Az új pályaszakasz leginkább reprezentatív alakítása: őrült ezredes „a sötétség mélyén”, a háború poklától megzavarodva, elvonulva, király az övéi közt – dzsungelmélyi „szigeten”. A film vége felé ér csak el hozzá a főhős. Nem nagy szerep Brandóé, de súlyos, ő a központ: kopaszon, kövéren. Felé tart a film, hogy elmormoghassa ária-monológját.
1996: Dr Moreau szigete. Őrült tudós a maga trópusi szigetén, istenkirály teremtményei közt. A főhős csak késleltetve találkozik vele, a film címszereplőjével. Brando a filmidő első fél órájában nincs jelen, az utolsóban sincs. Először hátulról látjuk, messziről. Igazi entrée-ja nehezen felejthető: papomobilszerű járműben, hódolói gyűrűjében. Fehérre meszelt ábrázat, rúzsos ajkak, napszemüveg. Kalap, arcát keretező sál. (Pont mint a Júlia és a szellemek gazdag szépasszonyainak jelmezcsodái.) A magyarázat: bőre nem bírja a napot, védeni kell.
A hőség is gyötri: később jegesvödröt visel fejfedő gyanánt. Aztán zongorához ül: akár egy ördögi, mégis decens öreg hölgy. Már nem is kövér, egyenesen elhízott. Valami baj lehet a fogsorával: pöszög. És persze motyog. (Rajta és De Nirón kívül senki nem tud így motyogni a filmtörténetben.) Teljességgel lehetetlen figura: excentrikus, kivénhedt primadonna. Egyszerre Brando emlékműve és paródiája. Manírosan eszköztelen, eszköztelenül maníros.
És mégis, és épp ettől: hiteles, élő. Szörnyeteg, de emberből van. Lehet, hogy nehéz felvevőgép elé könyörögni, de ha már odakerült, nem enged komolyságából. Mer nevetségessé válni, mer túlozni. Olyan gonddal formálja meg szerepét a H. G. Wells-regényből modernizált (izgalmas, sikerült) Frankenheimer-filmben, mintha ez lenne a III. Richárd vagy a Lear király (esetleg mindkettő). Még a stafétabotot is átadja. Partnerére, a Mezítelenülből Hollywoodba repített ifjú angol színészre, David Thewlisre ugyanez a kisrealista és merész igényesség jellemző. Furcsa dolog a tehetség. Megbirkózik a lehetetlennel is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1425 |
