Fekete Martin
Mort d'un pourri – francia, 1977. Rendezte: Georges Lautner. Szereplők: Alain Delon, Ornella Muti, Stéphane Audran. Forgalmazó: Independent. 123 perc.
A hatvanas-hetvenes évek francia filmgyártásának kulcsfiguráiként az új hullám képviselőit, elsősorban Godard-t és Truffaut-t szokás emlegetni, s mind az elméletírók, mind a filmrajongók megfeledkeznek vagy egyszerű iparosként gondolnak a műfaji filmesekre, például Henri Verneuil-re (A szicíliaiak klánja, I, mint Ikarusz) vagy az Egy gazember halálát is jegyző Georges Lautner-ra.
Bár neve egyértelműen a nyolcvanas évek európai akciófilmjeinek etalonjával, a Jean-Paul Belmondo főszereplésével és Ennio Morricone kultikus filmzenéjével forgatott A profival forrt egybe, Lautner közel sem egyfilmes alkotó. A hollywoodi műfajok és a nemzetközi trendek iránti érzékenységét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Bond-filmek felfutása idején készített hidegháborús kémvígjátékot (A nagy kémügy, 1964), a Piszkos Harry-t és a Francia kapcsolatot megelőzve rendőrthrillert (Pasas a tönk szélén, 1968), továbbá Jégkeblek (a magyar forgalmazásban Különös háromszög, 1974) című pszichothrillerére az Elemi ösztön és az erotikus thrillerek legfontosabb előzményeként hivatkoznak.
Ezek után nem meglepő, hogy akkor sem nyúlt mellé, amikor a Kennedy-gyilkosságokat és a Watergate-botrányt követően Amerikában és Európában is népszerűvé váló paranoiathriller műfajában próbálta ki magát az 1977-es Egy gazember halálával. Hajnali 5-kor kétségbeesetten csenget fel Maurice Ronet korrupt politikus figurája legjobb barátjához, az Alain Delon által megformált Xavhoz: hirtelen felindulásból megölte főnökét, a címszereplő gazember Serranót, mert az megzsarolta. Xav alibit biztosít Philippe-nek, de a rendőrség továbbra is lehetséges gyanúsítottként kezeli. A nyomozók politikai motivációt sejtenek a gyilkosság mögött, ugyanis Serrano széfjéből csak az a napló hiányzik, melyben terhelő bizonyítékokat gyűjtött a legfelsőbb körök tagjairól. Miután a legkülönfélébb kétes alakok környékezik meg a napló után érdeklődve – köztük Klaus Kinski rejtélyes figurája –, kérdőre vonja barátját, aki beismeri, hogy elvitte. Xav szerint meg kell szabadulniuk tőle, mert terhelő bizonyíték lenne, ha nála találnák meg. Amikor elmegy abba az eldugott lakásba, ahová Philippe rejtette, nemcsak a dossziét találja ott, hanem egy fiatal lányt is, barátja szeretőjét, az Ornella Muti által életre keltett Valérie-t.
Valérie karaktere árulja el a film sikerének egyik titkát: Lautner más francia rendezőkkel – például Yves Boisset-val (Merénylők) és Philippe Labróval (Az örökös) – szemben nem az első francia paranoiathrillert, Costa-Gavras Z-jét másolta szolgai módon, hanem Alan J. Pakula Klute-ja inspirálta, melyben Jane Fonda Bree-je hasonlóan működik a hős mellett; a film befejezésével pedig még amerikai kollégájánál is nyomatékosabban bizonytalanította el a happy endet, megkoronázva a játékidő előrehaladtával egyre nyomasztóbbá váló hangulatot, melynek megteremtésében Henri Decae hideg, kontrasztos képei és Philippe Sarde szaxofonzenéje is segítségére voltak.
Extrák: Semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/09 63-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14246 |
