Bóna László
Az őrült tudós rémképe kezdettől kísérti a filmeseket. Tudós és filmes – egylényegű, mindkettő istenkísértő, mesterséges úton teremt új világot. A Dr. Moreau szigetét, H. G. Wells klasszikus horrorját John Frankenheimer filmesítette meg újra.
„Az Ő háza a Gyötrelem háza.
Az Ő keze alkot.
Az Ő keze sebez.
Az Ő keze gyógyít.”
H. G. Wells: Dr. Moreau szigete
Hiába minden mozgófilmen eddig teremtett mesterséges borzalom, a filmteremtők újra és -újra életre keltik őrült tudósaikat, hogy újabb és újabb mesterséges lényeknek, szörnyetegeknek, állatembereknek adjanak tragikus életet. Íme, az animáció körforgása! Az ember, ki a teremtésben egyedül éli át teremtmény voltát, saját teremtményeinek létezésében szemléli önmagának eme teremtménybeliségét.
Alig telt el néhány szűk esztendő, hogy Dr. Frankenstein újra előkerült Kenneth Branagh 1994-es filmjében, most föltámad Dr. Moreau is, és H. G. Wells regénye nyomán titkos szigetén újra nekilát szörnyű kísérleteinek, hogy különböző élő állatokat borzasztó kínok között emberré változtasson, majd mint jóságos Atyjuk, uralma alatt tartsa őket, míg a leküzdhetetlen visszafejlődés folyamata be nem indul, és újra állati sorba nem süllyednek. Ekkor rátámadnak teremtőjükre és megölik, majd az Atya halálán keseregve egymást is elpusztítják. Épp így tesz Dr. Frankenstein halott húsból teremtett élőlénye, aki saját tökéletlen és csúf testétől elszörnyedve, számkivetettségével szembesülve bosszút áll teremtőjén, de mint apját siratja el.
Mi az ember: egy teremtő Isten teremtési kísérletének tökéletlen terméke vagy az Isten teremtőerejét öröklő Istenhasonmás? Az ember torzszülött, mutáns, félig sikerült kísérleti termék vagy a megvalósult harmónia, szabályok rendje? És ennek fényében mi az Isten? Egy maga is tökéletlen kísérletező hatalom vagy mindenható jóság? – Így merülnek fel a létkérdések az animáció körforgásának tükrében.
Sosem volt még az ember kezében olyan tökéletes eszköz, mint a film, s mellyel a valóságnak ennyire pontos mesterséges másolatát hívhatja életre. Talán ezért van, hogy a film kezdettől vonzódik az animációhoz, a mesterséges lények és világok teremtésének lényegébe vetett létértelmezéshez, mely az őrült tudósok személyében kézenfekvő módon testesül meg.
Az őrült tudósok egyidősek a filmmel, mégha irodalmi előképekből vándoroltak is át ide, itt találtak igazán éltető közegükre. Dr. Caligari, Dr. Jekyll, Dr. Frankenstein, Dr. X, Dr. Orloff, Dr. Butcher és a többiek új és új testben kelnek életre a filmtörténet kezdete óta.
Dr. Caligari Robert Wiene 1919-ben készült filmjében maga is kettős személy, egy elmegyógyintézet igazgatója és vásári mutatványos, aki egy szintén kettős életet élő lényt tart hatalmában, Cézárt, az alvajárót. Napközben egy ládában tartja, mint egy halottat, éjszaka azonban hipnotikus álomban kelti életre, hogy parancsait végrehajtsa, és rejtélyes gyilkosságokat kövessen el. A teremtmény és teremtője egyaránt kettős életet él. Kettős az élete Dr. Jekyllnek is, aki saját magában hordja önmaga teremtményét: Mr. Hyde az ő másik élete lesz, egy másik lény, akiben megtestesülhet mindaz az elfojtott borzalom és rémtett, amit az éber és tudatos Dr. Jekyll nem követhet el. Az őrült tudós személyiségét az emberi lét eredendő kettéhasadtságának élménye élteti. Minden önmagában véve is kettős: az állat úgy van az emberben, mint az isten, az álom úgy az ébrenlétben, mint az őrület a normalitásban, mint a káosz a rendben. Az ember az állatvilág, a természet nagy vesztese, aki e vereséget úgy változtatta győzelemmé, hogy mesterséges eszközökkel terjesztette ki magát a világba. Az ember mint természet, elveszett, az ember: ember és saját mesterséges teremtett környezete egyben. Az ember, mint saját végzetét hurcolja önmagában e kettősséget.
Ki az első őrült tudós, aki a tudás nevében saját léte határain túlra tör, aki hibát érez a teremtésben és kísérletet indít e hiba kiigazítására? Talán Ádám? Akkor az őrült tudósok azon igyekezete, hogy önmaguknál tökéletesebb lényt teremtsenek a mindenség titkának elrablásával, nem más, mint a bűnbeesés újabb és újabb rituális ismétlése. Ha Ádám őrült tudós, akkor Éva már hasonmás, az ő teremtésének módjában láthatja saját teremtménységét. Éva úgy készül, mint egy mesterséges lény, mint ahogy Dr. Moreau bonckése vagy Frankenstein húsvágó bárdja alatt készülnek az összerakható és szétszedhető lények. Hús kerül az Ádámból kivett csont köré. A tudós, aki a tudomány, vagyis a megismerhető anyag felől szemléli a világot, nem lát egyebet a teremtésben, mint technikát, szétszedést, összerakást, csak a világ mesterséges bővítését, a létezők öncélú szaporítását. Ezért is lesz minden őrült tudós film lényege a hasonmás-motívum, az irodalom történetéből ismert „doppelgänger”-téma variációi, melynek irodalmi előéletéhez éppúgy hozzátartozik E.T.A. Hoffmann meséje, Az ördög bájitala mint például Poe William Wilson és Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című művei. Ahol a világ nem egyéb, mint egymást tükröző tükrök sora, ott nincs felettes hatalom, ott nem létezik isteni teremtőerő, csak földi duplázódás.
Minden teremtődés megduplázódás és egyben egy újabb szolgaság történetének kezdete teremtő és teremtménye között. Maga a születés nem egyéb, mint kiválás az anyagi egységből, születéskor az történik, mint ami az alkimista őrült tudós kísérleteiben, aki arra törekszik, hogy kiszabadítsa a szellemet az anyagba zártságából, hogy újabb anyagba zárhassa. Az ember születésének folyamata az, ami Frankenstein műtermében vagy Dr. Moreau műtőjében történik: egy új lény feltámadása, a szellem fájdalmas bepréselődése a szűk anyagi testbe. Eredetileg a magzatot héberül „gólemnek” hívták – írja Northrop Frye Kettős tükör című művében –, a későbbi zsidó legendában vált csak mesterségesen létrehozott szörnyeteggé. Dr. Moreau műtőjét az eredeti regényben a „Gyötrelem Házának” nevezik, vagyis a fájdalom szülőszobájába kerülünk. A születés élveboncolás, ez a kín az az emlék, amivel hatalmában tartja a teremtő a lényeit, ennek a kínnak a megismétlődésétől félnek a halálban. A boldogság e kín határán túl sejthető. E határ mögé kell átlépni. Ez a kínokon való átlépési kísérlet a horror maga. És a határok mögé való elragadtatás az őrület. Őrült az, aki maga is kettős, egyik lénye a lét titkait fürkészve a borzalmak határa mögé került, és ott is maradt. A másik lénye viszont normális, elragadtatott másik fele miatt túl normális is, vagyis részvétlen, hideg és számító. Moreau részvétlen a fájdalomra, mert a tudás lényege a tények megismerése, és a tények nem ismerik a részvétet, a világ nem jó vagy rossz, hanem olyan, amilyen, és a tudós ezt a semmilyenséget igyekszik megismerni. A növények és az alacsonyabb rendű állatok, rovarok, hüllők, nem ismerik a fájdalmat – mondja Moreau a regényben –, övék az időtlen mennyei boldogság aranykora, az élőhalál öntudatlansága, a halott élő anyag paradicsoma. A teremtő részvétlen, mikor ebből a tudatot kiszabadítja. A tudósnak, ha a teremtés erejével szeretne összhangba kerülni, e részvétlenségre kell törekednie. Ez a kettősség az őrült tudós lényege: a megismerés részvétlensége és az elragadtatás extázisa. Az őrült tudós e kettősség átélésével teremt kapcsolatot az emberi lét vélt lényegével. Ehhez akár már teremteni sem kell mesterséges lényeket, maga a kísérlet a műalkotás, mint ahogy az Egyenesen át című film őrült tudós társasága teszi ezt. Fiatal orvostanhallgatók egymást küldik kontrollált, mesterséges klinikai halálba, hogy a teremtett szörnyek e halálban keljenek képzeletbeli – vagy valóságos? – életre.
Az új Dr. Moreau-filmváltozat egyértelmű monoteista parabola. A jóságos Atya ellen fellázadó állatemberek elveszítik az isteni rendet, a szigetről elmenekül az idevetődő, és az Atyát megtagadó idegen, az egyetlen ember, aki a halott Atya helyébe lépve új rendet teremthetne, aki meg is ígéri visszatérését, hogy legalább az ebbe vetett remény keltsen új hitet a szigetlakók körében. A film a regényhez képest eme keresztény mitológiát erősíti, miközben kritizálja, parodizálja vagy éppen meg is tagadja. Moreau egyik teremtménye, akit fiának nevez, költeményt ír a szigetről, mint új Betlehemről, maga Moreau az ördög emberi fajból való kiűzéséről értekezik, az ördög szerinte nem más, mint egy minden rosszért felelős gén az emberi szervezetben. Miközben Moreau a felsőbbrendű ember teremtésének fajelméletét adja elő, ő maga úgy jelenik meg a filmen állatember hívei körében, mint a pápa, fehéren, feldíszítve, lefüggönyözött „pápamobilon” közlekedve és áldást osztva, kezében rózsafüzérhez hasonló távirányítót tart, ezzel hoz működésbe egy olyan szerkezetet, amit teremtményeibe operált, hogy így okozva nekik fájdalmat, kordában tarthassa őket. Moreau a pápa, az Atya és a földi helytartója egyszemélyben, de a fajelmélet szolgálatába elszegődött orvos is egyben. Nem olyan fiatal, ambiciózus, őrült tudós ő – mint Frankenstein –, aki Isten helyére pályázik, hanem olyan bölcs, öreg, áldásosztó, megbocsátó egy-Isten, aki őrült tudóst játszik.
Eme egyistenhívő teremtéstörténet mögött azonban a teremtés archaikusabb értelmezése rejlik. Az állatemberek, szörnyek, Téllények eredete a földi ember történetét megelőző világban van. A különféle állatokból kreált szörnyvilág, Dr. Moreau szigetének élővilága ember előtti földi istenvilág. Ezek a lények titánok, bukott istenek – nem véletlen, hogy a Wells-regény első, 1932-es filmes adaptációjának címe Az elveszett lelkek szigete. Ezek a lények Kronosznak a gyermekei. Kronosz az apjának, Uránosznak a megölésével jut hatalomra, apának és gyilkos fiának ősidejében minden teremtmény torzszülött, küklopsz, állatember, félisten, akiket Kronosz felfal, nehogy egyik fia az ő életére törhessen. De hiába, egyik sarja, Zeusz, megöli őt. Rendet, vagy hierarchiát teremt az istenek között, ezzel kezdetét veszi az idő, a teremtő azontúl nem nyeli el teremtményeit, hanem elindul a körforgás, teremtő apák teremtmény gyermekeket nemzenek, kezdetét veszi a történelem, mint az apák ellen lázadó fiúk története. Zeusz száműzi apját egy boldog szigetre, ahol örök álmában szüli tovább képzeletének szörnyeit. Dr. Moreaut is száműzte a törvénytisztelő emberi közösség egy szigetre, vagyis száműzték az életen, az időn túlra, hogy ott szaporítsa lényeit. Dr. Moreau az egyistenhit Atyaistene, de egyben ősisten is, maga Kronosz, Szaturnusz, nem pusztán lényeket állít elő mesterségesen, hanem az idő kezdete, a történetiség előtti aranykor az ő teremtménye.
Az új Moreau-filmváltozat nem egyszerűen azt mondja, hogy az Isten is kettős természetű, hogy két egymást követő teremtéstörténetet hordozunk magunkban, hanem azt, hogy a teremtésnek, az isteni létnek számtalan, különféle irányultsága, vonása van. A monoteista Isten önmagában ambivalens, egyszerre keblére ölelő és fájdalmak közé taszító, de ott munkálkodnak mögötte a teremtményeinek életet adó, de a halálban az ő borzalmas szörnyeteg-arcával szembenéző és az életüket felfaló istenek nemzedékei is. Ezt az ősistent ábrázolja Kronosz, ezt Dr. Moreau szigetén az istenfiú arcába lihegő állatember-torzszülött, aki azt követeli tőle, hogy őt nevezze meg istenének. S ugyanezt Castañeda tanítója, az indián sámán, amikor az Istent Sasnak nevezi, aki azért növeszti az emberben nagyra a „tudomást” élete során, mert az ember a halálok e tudomásával szolgál a Sasnak eledelül, aki fel is falja teremtményét.
Az új Moreau-változat úgy mond történetet, hogy a történetiség határa mögé vonul. Kettős teremtéstörténet bűvöletében élünk. Magunkban hordjuk egy kezdetből induló, időt, történetiséget teremtő isten világát, melyben az emberi történelem kárhozat- és üdvtörténetként értelmezhető, és ezzel együtt egy pogány, archaikus lényvilágot, különböző létsíkok egymás mellett élését és áthatását, egy kavargó animizmust. A világ nyüzsgő lények világa és egyben a teremtés hierarchikus láncolata. És az új tömegkulturális mítoszváltozatok szerint ez az együttállás nem folytatás, nem új történet, hanem összegzés. A jelen nem a múlt folytatása, hanem minden együtt áll benne, jelen nem is létezik.
A történetmondás felszámolja a történetet. Az új Moreau-változatban a szigetről menekülő új Megváltó, mint egy új Isten-Fiú, a visszatérését ígéri, de a szigeten maradó állatisten-szörnyetegek nem várják vissza, nem kívánják a folytatást, nem akarnak több történetet, a maguk életét szeretnék élni, mint a természet lényei. James Whale 1931-es és 35-ös két klasszikus Frankenstein történetét, a Frankensteint és a Frankenstein menyasszonyát a Branagh-féle összetartozó történetként meséli el. Az eredetiben az egyik történet folytatásként kívánta a következőt, most a folytatás lehetséges, de nem kívánatos. Az új film új kerettörténetében egy fiatal, fanatikus, emberáldozatoktól sem megriadó sarkkutatónak mondja el Frankenstein a saját történetét, és e történettől megrettenve a sarkkutató, mint újabb őrült tudós-jelölt megtorpan, és hazatér inkább. Manapság úgy térnek vissza a tömegkulturális teremtmények, hogy visszatérésük ellen beszélnek.
Moreau szigetének lényeit nem új, digitális komputertechnika kelti életre, inkább maszkos színészek ők. Bábjáték, álarcos busójáték, görög tragédia zajlik. A távozó új Isten-Fiút akár egy fából ácsolt színpadon, úgy búcsúztatják, tragikus maszkot tartva kezükben az elhagyott állatistenek. Moreau az emberi tudás összehordott könyveivel veszi körbe magát, klasszikus zenét zongorázik szörnyszülötteinek.
Az új Frankenstein személye összegez mindent, amit az ember az „életerőnek” nevezett erőről kulturálisan és történetileg megragadott. Úgy értelmezi a kultúrtörténetet, mintha az az élet-halál felett álló isteni teremtőerő ellopása körül forogna, akár Leonardo emberi test arányait ábrázoló rajzáról van szó, mely laboratóriumát díszíti, akár az okkult tudományokról, az akupunktúráról vagy az elektromosságról, Galvani kísérleteiről. Az életerő hullámtermészetének csapdába ejtése a kísérlet tárgya, az erő elfogása, mely a holt anyagot mozgatja, vagyis alkímia és tudomány ugyanaz. Frankenstein a villámlás erejét vezeti a testbe, melynek hatására az élők ujjainak hegyén csodás erő kezd vibrálni, vibráló ujjukat összeérintik, mint Michelangelo festményén Isten és Ádám. Így érinti össze kezét Frankenstein is menyasszonyával, mikor szerelmüket megvallják egymásnak. Ezzel a képpel, ily módon teremt életet E. T. a földi emberekben. A teremtőerő fotografikus csapdába ejtése a film mitológiája: csupa alkímia, csupa elektromosság, vibráló fény. Az élőkből, létező valóságos dolgokból áradó sugárzás, mely nyomot hagy a fényérzékeny anyagon, mesterséges teremtményét hozva ezzel létre: ez a film. Ha valami sugárzik, akkor létezik.
Dr. Moreau új műterme nem alkímiai laboratórium, vagy annak modem változata. Számítógépes programokban, fiolákban tárolt génmutációkban rejlik az életerő, mely nem más, mint a halott anyagot élővé varázsoló információ, legyen az elektronikus jel a képernyőn vagy DNS molekula egy kémcsőben.
A csupa filmes toposzokból, ironikus idézetekből álló Függetlenség Napjában az őrült tudós titkos földalatti katonai bázison dolgozik, és földövkívüli lényeket boncol, haja ugyanolyan einsteini őszességgel és hosszúsággal lobog, mint a filmtörténet kezdete óta, ugyanolyan kéjjel szedi szét és rakja össze a marslakó undorító testét, mint Frankenstein a hullákat, míg rajta is bosszút nem áll egy életre kelő földönkívüli szörnyeteg. Legyen az gép, állat, isten, féllény, szörnyeteg vagy földönkívüli: mindegyik egyszerű teremtmény, akár az ember. Mindegyik halandó és gyilkos. Mindegyik anyag, vagyis kívül van az isteni létszférán. És ami kívül van, az eme kívülállás folytán egymással azonos.
Ki az igazi, az eredeti őrült tudós? Ki a prototípus, a modell? Az istenek titkát elrabló Prométheusz vagy a lelkeket a halálba szállító révész? Doktor Faustus vagy Hamlet? A normális tudós személyében az a normális, hogy ő a tudományt a megismerhető világ megismeréseként értelmezi, míg az őrült tudós úgy gondolja, hogy a megismerhetetlen a megismerhető része. Ha nem kalkuláljuk be a megismerhetetlen létszféra működését, akkor a megismerhetőt sem ismerhetjük meg. Ezért talán őrült tudós mindazon tudományos elme, mely így dolgozik.
Az őrült tudós úgy viszonyul a hatalomhoz, mint király a bolondjához, mint diktátor a tudósaihoz, akik az elnyomást, a pusztítást gépiesítik. Maga a város lesz szörnyszülött teremtménnyé. A világ gép, műalkotás, puszta mechanikus konstrukció, megzavarodott „Metropolisz”. Őrült tudós az őrült ideológus, filozófus, politikus, mert az általa képviselt utópia sem egyéb, mint mesterséges lény, ami mindenáron megvalósítva szörnyszülött.
Ha a világ története apjuk ellen lázadó istenek története, akkor minden emberi történet alapja teremtmény és teremtőjének harca. Akkor őrült tudós minden tekintélyelvű apa és teremtménye minden saját gyermeke. Őrült tudós a Kékszakállú herceg, mert a nőt mint saját teremtményét fogja fel. Dr. Frankenstein úgy zárja be laboratóriumának ajtaját menyasszonya előtt, mint Kékszakállú az utolsó szobát. A megismerhetetlen, a lét határán átvivő borzalmas fájdalom utáni állapot titka az őrült tudós bezárt utolsó szobája.
Bizonyára őrülttudósnak nézték az egyszerű matrózok Darwint, amikor sötét hajószobájában jegyzeteit írta, és egy benne lakozó meghasadt másik embernek, mikor partraszállva azt látták, hogy szikláról sziklára ugrálva óriásgyíkokat dobál a tengerbe, hogy menekülésük útját figyelje lázasan. Az ő őrültsége a mindenkori tudós létkérdése: mi a dolga a tudósnak? Papja ő a tudománynak vagy ördöge? Csak meg kell figyelnie a természetben rejtett, teremtett isteni hierarchiát, mint rendet, csak kimutatni, feltárni, megfigyelni kell vagy teremtenie is, ott, ahol valami nincs, hierarchiát kell állítani oda, ahol minden lényegileg egynemű. Teremt a tudós vagy csak regisztrál? Ez a valódi meghasonlottsága. Ha az Isten hierarchiát teremt, és az ő rendje, ez a rend az ő teremtése, akkor az ember úgy teremt, hogy ezt a hierarchiát lerombolja. Akkor az emberi teremtés pusztítás, az ember antiisten. Vagy a teremtés őrületes vagy a teremtmény.
Ha minden történet értelmezhető teremtő és teremtmény kapcsolataként, akkor őrült tudós az orvos is, akinek a gyógykezelés kísérlet, a gyógyuló beteg pedig az ő teremtménye, mint például az Ébredések című filmben, ahol a megszállott gyógyító az öntudatukra ébredő élőhalott féllényekből alkot teremtett embereket, és akik, mint Moreau állatemberei, lassan visszacsúsznak az álom és halál állati, emberalatti, boldog időtlenségbe.
Meghasadt személyiségű gyógyítók, mint őrült tudósok, a valóságban is léteznek. José Arigo az egyszerű származású brazil „orvos” pályafutása úgy kezdődött, hogy egy méhrákban haldokló szenvedő nő láttán transzba esett, majd zsebkését beleszúrva a nőbe, kihasította belőle a daganatot. Vérzésnek nyoma sem maradt, a nő meggyógyult. Ettől kezdve sok száz műtétet hajtott végre, valamennyit mély transzba esve. Azt állította, hogy ilyenkor egy bizonyos rég halott Dr. Fritz operál őrajta keresztül, gyógyító erejét pedig Jézustól kapja. Nem csak ő hasadt, mint Dr. Jekyll Mr. Hyde-ra, hanem még a meghasadt másik énje is kettős. Az életerő forrása számára egy képzeletben átélt borzalmas tett iszonyatos valóra váltása volt. Az eset filmtörténeti jelentősége, hogy a valóságos őrült tudós találkozik a filmes őrült tudós mitológiájával. Filmre vették, amint révületben operál, és levetítették neki, amikor normál tudatállapotban volt. Azon nyomban elájult és eszméletét vesztette. A film hidegebb az őrült tudós részvétlenségénél is. Ha a film mesterséges tükör, akkor maga bármilyen borzalmat is mutat, a film a normális és a valóság a borzalmas. A horror a létben van, nem a filmen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 04-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1424 |
