Várkonyi Benedek
A világhíres tokaji aszú készítése drámát rejt, amely most megmutatkozik Almási Tamás legújabb dokumentumfilmjében.
Filmjeinek jó része mély és személyes drámákat mutat meg. Ebben az új filmjében is van dráma, de ez itt nem tűnik föl azonnal. Kereste ezt a témát vagy szembe jött?
Felkérésre vállaltam, de sokat gondolkodtam rajta. A Puskás Hungary után elhatároztam, hogy felkérésre nem vállalok több filmet, mert olyankor más világba, más gondolkodásba kell belehelyezkednem. De Tokaj nagyon sok mindent kínál, egyben csapda is volt.
Mi volt benne a csapda?
Az, hogy Tokaj önmagában is téma. A történelmi előzményektől kezdve egészen addig, hogy Tokajhegyalja Magyarország egyszerre leggazdagabb és legszegényebb települése.
Mennyire számított a döntésében az, hogy a tokaji aszú Magyarország egyik emblémája, ahogyan egy másik filmjének a középpontja, Puskás is?
Nem volt kérdés, hogy Tokaj kulcsa a bor, kezdettől úgy gondoltuk, hogy az aszú a zászlóshajó. A drámai szálat – ami ezúttal nem a társadalom mindennapjainak nyűge-baja – ebben láttam. Sőt az egyetlen drámai szálat az aszú készítésének folyamatában találtam meg. Ebben van egy három héttől három hónapig terjedő kritkus időszak; ha az ember mindent jól elvégez, ért is hozzá és jó beleérző képessége is van – ennyiben rokon a filmezéssel –, akkor is ki van téve az időjárás változásainak. Ha nem hoz azonnal jó döntéseket – ami nagyon nehéz –, akkor nagyot bukik.
Ha jól néztem a filmet, akkor ebben két dráma is van: az egyik a tokaji aszú sorsa, a másik a készítők drámája?
Itt három megszállott ember napi küzdelméről van szó, akik minden évben kijelölik a célt, meg kell csinálniuk a nagy bort. Előfordul, hogy valaki a kudarcos évek után újra és újra nekiáll – talán ezt a legnehezebb megtenni. Mert ez az a borfajta, amelyet keveset isznak, de a világon mindenütt ismerik. És talán az egész életnek, a világnak, a kultúrának a tükre is.
Ezek szerint az aszúkészítő kicsit olyan, mint egy sportoló? Aki elveszít versenyeket, de mindig talpra kell állnia?
Biztosan ismeri Takács Károly sportlövő történetét, aki egy balesetben elvesztette a jobb kezét, és utána bal kézzel nyert olimpiát. Inkább ehhez a helyzethez hasonlítanám. Az állandóan változó feltételek között – éghajlat, időjárás, a társadalmi-gazdasági klíma – Szepsy István, a film főszereplője nem tudott tartósan a piac élvonalába jutni. Hiába jó valaki – lehet akár a világ legjobbja is –, ha a középszer nem hagyja érvényesülni. Filmes példával Jancsót, Makkot vagy Fábrit sem értékelték állandóan érdemük szerint, ők sem kapták meg mindig a filmjeikhez a pénzt.
Amikor elkezdte készíteni a filmet, akkor már látta benne a drámát, vagy később lett világos, hogy a tokaji aszú készítése is drámával teli történet?
Tudtam, hogy fogok találni benne drámát, de amikor más ad témát, feladatteljesítési kényszerem van. Amikor én választok, amikor valami nagyon izgat vagy valamire nagyon dühös vagyok, akkor nem tudok aludni tőle. És itt ezer kérdés volt. Közben elég hamar rájöttem, hogy az aszúkészítés folyamata percenként ad emberi drámát. Kitaláltam, hogyan tud ez megjelenni, de azt nem tudtam, hogy az én borászaim hogyan reagálnak majd bizonyos helyzetekre. Az hamar kiderült, hogy Szepsy István lesz a főszereplő.
Hogyan esett éppen rá a választása?
Őt a világon mindenütt az aszúkészítés egyik nagy neveként említik, ha ugyan nem ő a legnagyobb. Azon kívül mindenhol indulatokat vált ki azért, mert imádják, vagy mert utálják. És azt is láttam, hogy nagyon kemény ember. Amikor elkezdtem forgatni, akkor ezt még nem tudtam. Kérdezte, hogy miért van más szereplő is a filmben, azt válaszoltam: hogyan lennél főszereplő, ha nincs mellékszereplő. Nem értette, hogy az életét is szerettem volna forgatni. Egyszer megengedte, hogy a reggelizőasztalánál üljünk, de utána már soha többet. Pedig mint dokumentumfilmkészítő szerettem volna tetten érni, hogy a hétköznapjaiban mit jelent a borkészítés, de erre nem volt módom. Két év elteltével azt mondtam a diákjaimnak, hogy életemben nem volt még ilyen nehéz feladatom, mintha egy márványszobornál állnék, és minden visszapattan róla. Merthogy mindig csak arról volt szó, hogy mi van a szőlővel, ugyanakkor ezt mindig is tiszteltem benne, mert megszállott ember. Egyszer napszúrást kapott a szőlőben, nem volt jól. Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy megnyílik. És itt van a második dráma, akkor mondja ki, hogy ő megszállott, és azt is mondja, hogy ebben a korban gyorsabban peregnek az évek, de ezt a termést még nekem kell befejezni. Mintha érezte volna, hogy szembenéz a visszafordíthatatlannal, a halállal. Ő mindent megtett, de ezt nem lehet legyőzni. Az is lehet, hogy ezt csak én látom bele.
A Sejtjeink sokkal intimebb világban játszódik, ott mégis sikerült közel férkőznie a szereplőkhöz. Szepsy Istvánnál miért ment ez nehezebben?
Lehet, hogy másnak sikerült volna. Sokszor mondták már, érdekes, hogy nekem megnyílnak az emberek, de ezt most személyes kudarcnak éltem meg. Miközben az agyával segíteni akart bennünket, a jelleméből fakadóan ez nem tudta megtenni. Elég hamar megértettem ezt, de próbálkoztam. A filmben nagyjából az aranymetszés környékén vannak azok a pillanatok, amikor megnyílik.
Minden téma más és más megközelítést kíván. Ennél a filmnél ezek szerint menet közben alakultak a dolgok?
Körülbelül nyolc vagy tíz forgatókönyv vázlatot írtunk, volt közöttük animáció, volt majdnem játékfilm-szerű rész és tablószerű nagy eposz. Az egész, amiről a filmben szó van, kulturális örökség, és egy-két borász révén folyamatosan öröklődik. Esetleg majd megint nagy fényben tündöklik majd, ez valószínűleg csak Kelet-Európában kelt viszolygást egy rendezőben. Ez valójában klasszikus hollywoodi történet, még akkor is, ha néha én is viszolygok tőle. De miért ne lehetnénk büszkék valamire, ami érték? István mondta, hogy már hét éve nem sikerült jó eredményt elérnie, és mi van akkor, ha a következőben sem sikerül? Azt feleltem neki, hogy Pista, pozitív lesz a film vége. Én nem tudok nyolc vagy húsz évet várni, ezért egy dramaturgiai trükköt vetek be: addig megyek el, ameddig még van remény. Az egész történetnek része a hó, a fagy, a jégverés, a madártámadás. Viszont mi az aszúsodásra összpontosítunk, ez a valóságban is majdnem három hónapig tart.
A filmben vannak különösen drámai pillanatok, ilyen az, amikor jönnek a seregélyek. Ez megtervezett jelenet volt, vagy a kezére játszott a természet?
Minden filmemnél megkérdezik, hogy szerencsém volt-e, és akkor azt mondom, igen, de a szerencséért tenni is kell valamit. Tudtuk, hogy az az időszak a madártámadások ideje, és csakugyan Hitchcock idézet lett belőle. De a viharra négy évig vártunk, és nem tudtunk úgy elkapni, hogy velük is kint legyünk a dűlőben. Több helyen próbáltam megmutatni az időjárás és a borász harcát. Ezek megfoghatók a nézők számára. Az én szememben Szepsy István szinte egy sorstragédia hőse, aki megy a maga által kijelölt úton, bármi van.
Azoknál a dokumentumfilmeknél, amelyeket ön csinál, mi a nagyobb munka: felépíteni a filmet vagy pszichológusnak lenni?
Mindig próbáltam úgy történetet keresni, mintha kitalálnék egyet, de az életben így nincsenek kész történetek. Ez etikai kérdés is: hogyan nyúlhatunk úgy egy történethez, hogy közben ne hamisítsunk. Amíg fikciót csinálunk, kitalálunk karaktereket, történeteket. A dokumentumfilmnél létezik a „követéses” módszer, amikor találunk egy jó karaktert, és azt követjük. A másiknál sokszor megrendezik a jelenetet, akár bevallják, akár nem. A világ nagy dokumentum sikerei rendezett filmek: a rendező olyan helyzeteket teremt, amelyek a szereplőkkel nem fordulhatnak elő, vagy olyan archív részleteket mutatnak be, amelyeket ők készítenek. Ezzel nincs bajom, csak ne írják ki, hogy dokumentumfilm. Nagyon kényes pont, hogy hol van a kreativitás határa. A pszichológia pedig ott jön be, hogy olyat soha nem filmeztem, ami nélkülem a hőssel nem következne be.
Mitől lesz hiteles egy ilyen film? Mitől hihetek neki?
A művészi értékeitől, az alkotás belső törvényei hitelesítik a filmet. Azt nem nevezem hamisításnak, ha egy varjúról csak másnap veszek föl egy vágóképet, mert az nem oszt, nem szoroz. De az igen, hogy a madárraj az ő szőlőjét ette meg vagy nem. Az a kérdés, hogy a dokumentumfilm minek a dokumentuma. Egyébként mindig a rendezőé, de a rendező etikája hitelesíti.
Akkor a rendező személye hitelesíthet egy dokumentumfilmet?
Amikor játékfilmet tanultam, Fábry azt mondta nekünk, hogy a filmezés alapállás a világban. A dokumentumfilmezés még inkább. Ha az ember nem etikus, bármit le tud tolni a néző torkán. Akármennyire mondjuk is, hogy a mozi a film otthona, ma már a televíziós csatornák vagy internetes felületek hódítanak. Viszont ott a szenzáció és a sikerorientáltság megy. A telefonon húsz másodperc alatt mindent megkaphatunk. A dokumentumfilm azt tudja tenni, hogy mélyre ás, az összefüggéseket keresi, az emberi értékeket, az élet-halál kérdéseket. Az a rendező felelőssége, hogy hiteles legyen.
Sok játékfilm készítésében részt vett már; a játékfilmes énje ebben a műben mennyire vesz részt?
Ezt nem lehet szétválasztani. Mindig van igényem arra, hogy egy klasszikus dramaturgiának megfelelő történet alakuljon ki, és mindegy, hogy játék- vagy dokumentumfilmről van-e szó. A dokumentumfilm erősebben hat, mert a néző azt jobban magáénak érzi. Jack Nicholson a világ egyik legnagyobb színésze, de a körme alatt nincs ott a kosz.
Amikor elkészül egy filmjével, akkor elégedett vele? Vagy ha vége, akkor is tovább él?
Ez éppen olyan, mint a bor, amely több évig érik a palackban. Most is belemegyek abba a csapdába, hogy elmondom, nem vagyok elégedett, soha nem is voltam egyetlen filmemmel sem. Biztos sok filmrendező vagy kritikus boldog lenne, hogy milyen mélységes esztétikai mezőt érintettünk a Folyékony aranyban, de ha Tokaj a téma, akkor nem tudok tőle elvonatkoztatni akkor sem, ha kikapcsoltam a kamerát. És a vágásnál sem.
Az nem baj, ha valamilyen filmet készít, akkor egy meghatározott közönség képe lebeg ön előtt? Tehát nem magát a dolgot kell megcsinálni, hanem a közönségnek dolgozni.
Ma már mindenütt úgy kell pályázni, hogy az ember majdnem szociológiai pontossággal megnevezi, ki a célközönség. De a forgatás alatt soha nem lebegett a szemem előtt az, hogy egy jelenetet azért vegyük föl, mert majd két borszeretővel több fogja nézni. Amikor befejeztük a filmet, vágtuk és alakítottuk, akkor fölmerült, hogy igenis őket egy kicsit cserben hagyva hagytuk ki a szakmai háttérmagyarázatokat, éppen azért, hogy az „átlagos” néző is értse azt, amiről szó van. De elsősorban emberi történetet szeretnék megmutatni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/09 14-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14223 |
