Huber Zoltán
Az Örökség író-rendezője a kulturális szakadék mélységeibe taszít.
A horror friss reneszánsza
a kollektív rossz közérzet csalhatatlan fokmérője. Bár a mostani vonulat
feltérképezése és címkézése még folyik, az már most pontosan látszik, hogy a
stílusos ijesztgetésen túllépve néhány alkotónak sikerül ráéreznie a közönség artikulálatlan
szorongásaira. Míg az új trend legnagyobb szerzősztárja, Jordan Peele az
identitás égetően aktuális kérdéseit boncolgatja, az Örökséggel berobbant Ari Aster a családi kapcsolatok útvesztőjéből indul
ki. Második filmje, a Fehér éjszakák
izgalmas műfaji játékként, éjfekete komédiaként, szürreális kapcsolati
drámaként és vitriolos politikai kommentárként is nézhető.
Maga az alaptörténet
már-már ironikusan egyszerű. Egy csapat amerikai egyetemista, köztük egy szüleit
és testvérét gyászoló lány egy távoli svéd faluba látogat, hogy részt vegyenek
a zárt közösség hagyományos nyári fesztiválján. Aster ezúttal is néhány markáns
horror-panelből építkezik és rendkívül takarékosan csepegteti az infókat,
szándékosan provokálva a néző türelmét. Hiába tudjuk, hogy a falucska lakói
korántsem egyszerű hagyományőrzők és a pogány szertartások sem ártatlan néprajzi
előadások, a fokozatosan feltáruló igazság igen felkavaró. Akár láttuk a
megidézett műfaji klasszikusokat, akár nem.
Az író-rendező a
normalitás vékony határán egyensúlyozva végig kényelmetlen bizonytalanságban tart
minket. Az egyre szaporodó baljós jelek és nyomok önmagukban nem túlságosan kirívóak,
hisz egy másik kultúra részei. A falakra festett furcsa ábrák, a bizarr táncok
és dalok, a meghökkentő ruhák és szokások pont annyira különösek, mint bármelyik
számunkra idegen közösség hagyományai. A néző maga is úgy jár, mint az angolszász
szereplők, azaz kívülállóként próbálja dekódolni a látottak mélyebb jelentéseit.
A képlékeny fogódzók és önkéntelenül használt merev értelmezési keretek azonban
könnyedén tévútra vihetnek, amit a film rendkívül morbid humora is vastagon aláhúz.
Aster leheletfinoman rajzolja
el a különféle rítusokat és így a liberalizmus egyik központi dilemmájával
szembesít. Hőseink nyitottak és műveltek, ám végül a legszörnyűbb eseményeket
is a kulturális különbségek törvényszerű létezésével magyarázzák. A néző előbb-utóbb
rádöbben, hogy velük ellentétben kénytelen feladni a kívülálló antropológus kíváncsi
nézőpontját. A Fehér éjszakák egyik
nagy kérdése, hogy pontosan mikor kellene megtörténnie mindennek. Vajon meddig
tolerálható egy veszélyes tradíció és hol húzódnak a zárt közösségek és szekták
közötti határok?
A film nemcsak jótékonyan
nyitva hagyja a fentieket, de a főszereplő személyes drámájával tovább is lép a
kínálkozó társadalmi áthallásokon. Aster mélyebben csak a hősnő előtörténetét tárja
fel előttünk és az ő személyével tartja egyben az eseményeket. A főcím előtti rövid
felvezetésben nemcsak a nő borzalmas családi tragédiáját mutatja meg, de a
lappangó párkapcsolati problémáit is pontosan felvázolja. A Fehér éjszakák ennyiben a másiktól való elszakadás
és a társas függőség ellentmondásait is felvillantja, ami egy újabb kapcsolódó
réteggel gazdagítja a történetet. Florence Pugh egyszerre formálja esendőnek és
határozottnak a figurát, ami tökéletesen passzol a filmet átható izgalmas
kettősségekhez.
Az Örökség vérfagyasztó családi
tragédiájával ellentétben a Fehér
éjszakák nem a torkot szorítja össze, hanem ütemesen és kitartóan
fricskázza a nézőt. Aster a menetrendszerű rémisztgetés helyett a
szorongásunkat táplálja és pontosan tudja, a hideg precizitás a hirtelen
elszabaduló erőknél is félelmetesebb lehet. Külön bravúr, hogy a film szinte
végig nyílt térben, szikrázó napsütésben játszódik, mégis hátborzongató. Hiába
a kellemes északi fények, a színes virágok és a kedves mosolyok, a szereplőkkel
együtt száguldunk a szakadék felé. Végig érezzük, hogy a tragédia elkerülhetetlen,
a történetek rideg kíméletlensége mégis sokkoló. Akár tetszik, akár nem, a
helyzet sajnos rémisztően ismerős.
FEHÉR
ÉJSZAKÁK
(Midsommar) – amerikai, 2019. Rendezte és írta: Ari Aster. Kép: Pawel
Pogorzelski. Zene: The Haxan Cloak. Szereplők: Florence Pugh (Dani), Jack
Reynor (Christian), William Jackson Harper (Josh), Will Poulter (Mark), Vilhelm
Blomgren (Pelle). Gyártó: Square Peg / B-Reel Films. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 147 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/08 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14221 |
