Csiger Ádám
A sanghaji fesztivál „Belt and Road” szekciójába nehéz, de reményteli filmeket válogattak.
Vállaltan
pozitív végkicsengésű filmeket válogattak a 22. Sanghaji Nemzetközi
Filmfesztivál „Belt and Road” Filmhetének programjába: 24 filmet ugyanennyi
országból (köztük például Ken Loach Cannes-ból érkező Sorry, We Missed You című friss rendezését), amiből nyolcat
jelöltek két-két legjobb rendezőnek és legjobb filmnek járó díjra. Az egyik
rendezői díjat Bogdán Árpád nyerte a romagyilkosságokról szóló Genezis című filmjéért, a másikat a
kínai Lina Wang Az első búcsúért:
közös a két filmben, hogy (részben) hátrányos helyzetű, a társadalom peremén
élő gyerekekről szólnak. Utóbbi ugyancsak szerzői film, ami a ‘80-as, ‘90-es
évek iráni gyerekfilmjeit (amilyen a Hol
a barátom háza? Abbas Kiarostamitól) idéző, dokumentarista stílusú alkotás,
bevallottan forgatókönyv nélkül és amatőr szereplőkkel készült. A Kína északnyugati szélén fekvő ujgur
Hszincsiangban játszódik, itt követi két muzulmán gyerek, Isa és Kalbinur
sorsát, akiknek éppúgy megváltozik az élete, mint a Genezis roma kisfiújának (még ha nem is olyan drasztikus módon),
erre utal a cím is az „első búcsúról”. A vidéki gyermekkor idillje akkor ér
véget a két barát számára, amikor előbbi családja a városba költözik az anya
betegsége miatt, utóbbit pedig rossz jegyei miatt új iskolába íratják. Nem
véletlen, hogy a ráérős tempójú, de vizuálisan költői film a rendezői díjat
kapta meg, és nem a legjobb filmnek járót: a női direktor, Lina Wang
rendezésében a gyermekkor valóban varázslatos az ujgur gyapotföldek
szomszédságában.
Szintén
jellemezhető felnövéstörténetként a fehérorosz Kristályhattyú és az orosz Fölöttem a Nap sohasem nyugszik le is.
Ezek az alkotások nyerték a két legjobb filmnek járó díjat. Előbbi a ‘90-es
évek rendszerváltó Fehéroroszországában játszódik, a főhőse egy fiatal, Amerika-mániás
nő, Velja (Alina Naszibullina), aki a tengerentúlon képzeli el a jövőjét, és
már csak a vízumot kell elintéznie. Munkája nincsen, úgyhogy hamisít magának
igazolást, de elírja a telefonszámot, és későn jön rá, hogy mivel a fehérorosz
kormány nem nézi jó szemmel a Nyugatra emigrálást, a követség ellenőrizni fogja
a számot, és ha egyszer visszadobják a kérelmét, akkor később is hiába fog
próbálkozni. Lenyomozza a hamis számot, és vidékre utazik egy kis iparvárosba,
hogy igazolhassa magát telefonon, de akadályok és csalódások sorozata várja. A
történelem visszahúzza. A stílszerűen klausztrofób 4:3-as képarányban felvett
film, ami a rendezőnő, Darja Zsuk személyes „így jöttem” története is egyben,
úgy ábrándít ki az Amerikai Álomból (ami Velja számára eszképizmus, a
valóságtól való menekülés), hogy közben csak a korabeli fehérorosz társadalmat
kritizálja. Az Amerikai Álom törékenységére utal a cím is.
Az
immár napjainkban játszódó Fölöttem a Nap
sohasem nyugszik le főhőse egy ugyancsak munkanélküli orosz fiatalember,
Altan (Ivan Konsztantyinov), aki csak álmodozik arról, hogy egyszer felkapott
vloggerré avanzsál, de tenni nem hajlandó az álmaiért, és semmi másért sem.
Apja megunja a henyélését, és elküldi dolgozni egy északi szigetre, ahol egy
farmot kell őriznie. A szigetet lakatlannak hitték, de Altan rövidesen
felfedezi, hogy van egy szomszédja: az aggastyán Baibal (Sztyepan Petrov), aki
rögtön megkéri a fiút, hogy ha meghal, temesse a felesége mellé, aki szintén a
szigeten nyugszik. Baibal láthatóan nagyon készül a halálára, ami furcsa mód
felébreszti a fásult Altan életkedvét: igyekszik elodázni, hogy az öreg
feladja, így amikor megtudja, hogy Baibal szerint évtizedekkel korábban egy
tengeri viharban eltűnt lánya akár életben is lehet, kampányt indít a közösségi
médiában a nő megtalálásáért. A film a közönségdíjat is elhozta, azaz egyszerre
nyerte meg a fesztivál publikumát és a kritikusokból álló zsűrit. Nem véletlen:
Ljubov Boriszova rendezőnő filmje világosan megfogalmazott és szórakoztató dramedy, ami viszont a lehető
legfontosabb témát, az emberi élet alighanem legnagyobb konfliktusát, a
halandóságunkat járja körbe.
A
további négy fődíjra jelölt film közül a libanoni Jó reggelt! is idős emberekről mesél, immár kettőről: egy 78 éves,
nyugdíjazott tábornokról és egy 81 éves katonaorvosról, akik keresztrejtvények
fejtésével próbálják felvenni a harcot az Alzheimer-kórral. De ez sem köti le
őket sokáig, inkább kihasználják, hogy a kávézóból gyönyörű kilátás nyílik
Bejrút központjára, és beszélgetnek a régiót sújtó erőszakról, terrorizmusról
és háborúkról. A kávézó személyzete és vendégei is felkeltik a kíváncsiságukat,
akik közül a film két fiatalra, egy pincérnőre és egy belé szerelmes újságíróra
fókuszál. A két idős férfi memóriájának romlása rímel a régi Bejrút eltűnésére,
viszont a film még így sem árul el eleget a helyszínnek választott országról. A
Jó reggelt! alapkoncepcióját inkább a
kis büdzsé határozhatta meg, mivel a film végig a kávézóban játszódik, és
párbeszédek dominálják. Köszönhetően Bahij Hojeij rendező humorának, a
rokonszenves karaktereknek és a négy főszereplő színész játékának, meglepően
gyorsan elrepül a film másfél órája, csak éppen keveset profitálhat belőle a
néző.
Szintén
a minimális büdzsé formálhatta az észt Skandináv
csend (Scandinaavia Vaikus)
koncepcióját, amin viszont sokkal jobban meglátszik a források hiánya. Csak 75
perces, fekete-fehér, alig pár szereplőt mozgat és javarészt egy autóban
játszódik, de a legnagyobb hátránya, hogy megtalálható benne a gerilla
amatőrfilmek egyik visszatérő hibája, a túl sok beszéd (a cselekvésre, a mozgó
képekre építő történetmesélés kárára). Pedig az alapötlet formai szempontból
egészen kreatív: egy elhidegült, fiatal testvérpár (Rea Lest és Reimo Sagor)
találkozásáról szól a film, a férfit épp kiengedték a börtönből, a nő pedig
kimegy elé autóval. Csak lépésről lépésre derül ki, hogyan árvultak el, mi
bajuk egymással, és milyen súlyos titkokat és traumákat hordoznak. Eleinte csak
az egyikük beszél és a másikuk hallgat, de jön a nagy csavar: a történet
újrakezdődik, és kiderül, hogy eddig csak azt láttuk, ahogyan az egyik karakter
elképzeli a nagy újraegyesülést. Innen viszont már sejthető, hogy mivel ettől
kezdve pedig csak a másik karakter beszél, immár az ő tudatfolyamába nyerünk
bepillantást, mígnem végül az igazi találkozásra is sor kerül. Martti Helde (Keresztszélben) rendező viszont sajnos
nem volt elég óvatos ezzel a merész koncepcióval, és rengeteg szöveget adott a
színészei szájába, akik igazi dialógus híján annyira választékosan beszélnek
magukról, hogy az se nem hiteles, se nem izgalmas.
Nagyobb
büdzséjű és valamivel (de nem sokkal) színvonalasabb közönségfilmek a
lett-cseh-litván Bille és az indiai Sui Dhaaga: Made in India. Előbbi a
neves, irodalmi Nobel-díjra jelölt lett író-költő, Vizma Beląevica azonos című
önéletrajzi bestsellerének (pontosabban a lett irodalom csúcsteljesítményének
számító trilógia első könyvének) az adaptációja, női rendezőtől. A II.
világháború hajnalán játszódó film címszereplője egy életrevaló kislány, aki
koldusszegény munkáscsaládba születik, de a gyermekkor így is egészen idilli
lenne számára, ha az anyja ki tudná mutatni, hogy szereti, ehelyett viszont
rengeteg érzelmi bántalmazást kell elviselnie. Az anya-lánya viszony bensőséges
ábrázolása a történet fő erőssége, és az egyetlen is, a cselekmény ugyanis
túlságosan is regényszerű maradt, epizodikussága miatt hamar vontatottá válik.
A dramaturgia nem erőssége a filmnek, de az alkotók bevallottan a képi hitelességre
fókuszáltak, olyannyira, hogy például abban a házban vettek fel jeleneteket,
amiben Vizma Beląevica nevelkedett. Ināra Kolmane rendezésében remekel a
címszerepet játszó Rūta Kronberga (mondhatni, a forgatáson jól működött
kettejük anya-lánya kapcsolata), az alkotógárda pedig részletesen és gazdagon
mutatja be a harmincas évek Lettországát, beleértve a szegények és a gazdagok
közti éles kontrasztot.
Billének – pontosabban Vizma Beląevicának – sikerült megvalósítani az álmait,
hiszen elismert művész lett belőle, és hasonló karriertörténet a Sui Dhaaga: Made in India is. A hindi cím annyit tesz, hogy „Tű és
cérna”, a film pedig egy fiatal szabóról (Varun Dhawan) szól, aki kizsákmányolt
gyári munkásból végül igazi self made manként saját vállalkozást indít. Az
angol cím arra utal, hogy a férfi egyik munkahelyén „Made in China” feliratot
varrnak a ruhákra, mert hát miért venne bárki is indiai terméket? Ami a
dramaturgiáját illeti, ez a hindi nyelvű film akár Hollywoodban is készülhetett
volna: adott egy szerethető, az őrülettel határosan optimista, szinte Forrest
Gump-szerű főhős, aki a rossz körülmények (szegénység, munkanélküliség) dacára,
sok akadályt megugorva végül üdvözül, és a felesége (Anushka Sharma) szeretetét
is kiérdemli. A film tehát Hollywoodban is készülhetett volna, de inkább a
‘80-as években: tánc és ének, azaz musical-betétek ugyan nincsenek benne, de az
európai szemmel giccses betétdalokból nincs hiány, és a vizuális stílus is
elavult kissé, elég az érzelmi csúcspontok kilassítására gondolni.
A
szekcióba ugyan pesszimistább filmek is kerültek (például a Kristályhattyú), a válogatás rávilágít,
hogy az emberek hasonló problémákkal küzdenek a világ minden táján, és még a
legegzotikusabb bonyodalmakat is meg lehet oldani. És ezt a néző számára jó
érzés tudni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/08 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14219 |
