Kránicz Bence
Kilencedik filmjében Quentin Tarantino bebocsátja saját magát a szerzők új-hollywoodi paradicsomába.
A Ponyvaregény emblematikus jelenetében –
az egyikben a sok közül – Vincent Vega és Mia Wallace besétálnak a Jack Rabbit
Slim’s étterembe, ahol a pincérek ötvenes évekbeli hollywoodi sztároknak
öltözve szolgálják fel az ötdolláros turmixot. Ott van Buddy Holly, Marilyn
Monroe és James Dean is, „Jayne Mansfield biztosan szabadnapos”. A bérgyilkos
Vincent túl jól ismeri az aranykor filmcsillagait, olyan jól, hogy Quentin
Tarantino privát mániáját leplezi le – az egyiket a sok közül.
Tulajdonképpen
meglepő, hogy Tarantino csak most, a kilencedik filmjével jutott el odáig, hogy
nyíltan a hollywoodi múltról meséljen. A knoxville-i születésű rendező
1966-tól, hároméves korától élt Los Angelesben édesanyjával, az 1969-ben
játszódó Volt egyszer egy... Hollywood
tehát saját gyerekéveinek idejébe és helyére kalauzol. Személyes, társadalmi és
intézményi szinten is az „ártatlanság elvesztéséről” beszélhetünk: a
Manson-banda ámokfutása, a Sharon Tate-gyilkosság a világmegváltó hangulatú,
virágillatú hippikorszak végét jelentette, a Hollywoodi Reneszánsz pedig a régi
Hollywood alkonyát hozta el. Az új Tarantino-film címe nemcsak a mesei
hangoltságra, a fikció csodatévő hatalmára utal, hanem magában hordozza a
hasonló című Sergio Leone-filmek melankóliáját is, a letűnt kor feletti
merengés lehetőségét, amely művészi eszközökkel mindenképp óvatosan
közelítendő. Lehet nosztalgikus epekedés, józan elszámolás, vagy lehet
gyászbeszéd is.
Tarantino
az utóbbi években adott interjúiban rendre a „régi Hollywood” képviselőjének
konzervatív pozíciójába helyezte magát. Hangsúlyozta ellenérzéseit a digitális
képrögzítéssel és a számítógépes effektekkel kapcsolatban. (Arra a kérdésre,
hogy mit veszítenénk a nitrátfilm eltűnésével, nemrégiben azt nyilatkozta,
„elveszítenétek engem”.) A változó világ trendjeivel dacoló, vállaltan ódivatú
szerző patetikus alakja persze éles ellentétben áll az amerikai függetlenfilm
intézményes áttörésének poszterfiújával, a Sundance-nemzedék enfant terrible-jével. A Tarantino által
saját magáról megalkotott szerzői imágó leváltása azért kockázatos, mert a
rendező eközben továbbra is elegendő művészi fedezetként tekint negyed százada
népszerűvé vált stílusára: az intertextuális játékok, a komplex narratív
szerkezetek és a parodisztikus, illetve morális súlyától megszabadított erőszak
variációira.
A Volt egyszer egy... Hollywood tehát a
meghatározó gyerekkori élmények felidézésével és a hollywoodi legendárium
felütésével hitelesíteni kívánt kísérletnek is tekinthető Tarantino új szerzői
státuszának bebetonozására. A rendező nem filmjeinek önreflektív motívumrétege
felől jutott el ehhez a történethez, mert a filmjeiből posztmodern kollázsokat
teremtő intertextusok eddig jobbára a beavatottak szűk köre által felismerhető,
műfajtörténeti utalásokként működtek – legyen szó a Lángoló város átírásáról a Kutyaszorítóban
heistfilmjévé, vagy arról, mit jelentett Pam Grier a Jackie Brown címszereplőjeként –, Tarantino „saját magáról” pedig
leginkább csak első komoly munkájában, a Tiszta
románc forgatókönyvében vallott. A Hollywood
sokkal inkább a Becstelen brigantykkal
megkezdett út folytatásának tekinthető, vagyis az életmű legutóbbi valódi fordulatából táplálkozik. Ennek a
stratégiának a lényege a történelmi múlt radikális átírása a Tarantinóra jellemző
– tehát színpadias, harsány, ironikus, ponyvaízű – fikció révén. Mindehhez már
a 2009-es filmben is hozzátapadt a „felnőtté válás” mérföldköve. Tarantino
elérkezettnek látta az időt, hogy többé ne csak az olyan lenézett, olcsónak és
igénytelennek bélyegzett műfajokat és filmtípusokat kanonizálja újra,
szolgáltasson nekik igazságot, mint a harcművészeti film (Kill Bill) vagy az exploitation-horror
(Halálbiztos). A filmtörténeti kánon
után a történelmi rendet is szatirikus hévvel írta újra, a Becstelen Brigantykban ugyanúgy, mint a rabszolgákat ért évszázados
kegyetlenkedéseket utólag – és persze játékosan, gesztusértékűen – jóvátévő Django elszabadulban.
Kinek
szolgáltat igazságot az új filmjében? Tágabb értelemben a klasszikus hollywoodi
szisztémának, közelebbről Rick Daltonnak, a kiérdemesült B-ligás színésznek,
aki tévéwesternekben és híres filmek olcsó utánzataiban alibizik. Pompás háza
van, egyelőre munkája is akad, mégis a folyamatos önsajnálat és a valóra nem
váltott lehetőségek feletti siránkozás határozzák meg a mindennapjait. Állandó
kaszkadőrét és jobbik énjét Frank Boothnak hívják. Daltonnal ellentétben Booth
nem érzi úgy, hogy a vesztesek oldalán áll: amíg van lakókocsija, autója, hideg
söre, a kutyája pedig hallgat rá, ő elégedett. Sztár és dublőr
elválaszthatatlan párosa felveti annak a lehetőségét, hogy egyetlen ember két
énjéről van szó, a hangsúlyozottan önreflektív keret miatt pedig adódik az
értelmezés, hogy a szerző saját dilemmáit, ellentmondásos attitűdjeit osztotta
el hősei között. Dalton és Booth egyaránt tekinthetnek magukra a stúdiórendszer
kegyeltjeiként és áldozataiként, búslakodhatnak az átalakuló Hollywood miatt,
de örülhetnének is, hogy nekik még mindig jut munka.
Rajtuk
kívül Sharon Tate, az új Hollywood csillaga jut fontos szerephez a történetben,
akit ugyancsak ambivalens viszony fűz a rendszerhez. Most éppen a csúcson van,
sikeres férje, Roman Polanski oldalán élvezi az életet, de világos, hogy
Hollywood kihasználja őt. Saját személyisége éppen úgy nem érdekel senkit, mint
bugyuta szerepei felett érzett büszkesége. Tarantino azzal erősíti meg Tate
egyszerre felemelt és lefokozott státusát, hogy ő maga is kiszorítja a
karaktert a filmből: élvezettel legelteti rajta a kameráját, de szöveget alig
írt neki, végeredményben pedig az események passzív tanújának mutatja a
figurát. Sharon Tate üres marad, de legalább nem válik paródiává, mint a film
többi mellékalakja, a fodros ingben ripacskodó Polanskitól a dörmögő Steve
McQueenen át a sipákoló Bruce Lee-ig. Mintha Tarantinónak éppen azokról az
emberekről nem jutott volna eszébe semmi a felületes evidenciákon kívül,
akikhez filmesként, hollywoodi veteránként a legtöbb köze van. A Hollywood egyik legnagyobb hibája, hogy
alig akadnak találó figurái, a tabló egésze érdektelen marad, ami annak
fényében különösen fájó, hogy Tarantinót az ügyes színészválasztásért, a
legapróbb szerepekig terjedő gondosságáért is szokás nagyra tartani.
Ebben
a filmben viszont csak Dalton és Booth párosa érdekes. Kettejük évődését a
rendező azáltal is próbálja jelentőségteljesebbé tenni, hogy a kortárs
Hollywood két legnagyobb férfisztárját, Leonardo DiCapriót és Brad Pittet
állítja csatasorba, ám ők sem képesek súlyt adni annak, ami habkönnyű marad:
kétórányi panaszkodásnak, illetve derűs autózgatásnak. A folyamatos
film-a-filmben játékok, Dalton aktuális sorozatának vagy B-filmjének
leforgatott jelenetei is tompítják a valódi történet erejét, elmossák annak
kontúrjait. A finálét megelőzően a Hollywoodnak
mindössze egyetlen feszült jelenete akad: egy westernparódia, amelyben Booth a
Manson-banda tanyájára vetődik, és ott kis híján életveszélybe kerül. Ám itt
sem történik leszámolás, nincs párbaj. A western potenciáját vesztette, vagyis
átvitt értelemben, a közkeletű párhuzam szerint maga Hollywood gyengült meg vészesen.
A
westernidézeteknek a befejezésben is komoly szerep jut, a karneválszerű,
valóban magával ragadó fináléban válik ugyanis egyértelművé, hogy Tarantino
westernhősként tekint Dalton és Booth párosára, akik mégsem fogatlan
oroszlánok: képesek megvédeni városukat, vagyis Hollywoodot a betolakodó
banditáktól. A betolakodók jelen esetben természetesen a Manson-banda tagjai,
akiket hőseink akadályoznak meg Sharon Tate és vendégei meggyilkolásában.
Formailag ez tehát a Becstelen Brigantyk
nagy ötletének felmelegítése, semmi egyéb, a jelentősége viszont más: Tate
megmentésével Daltont meghívják a Polanski-rezidenciára, amit úgy kell
értenünk, hogy lehetőséget kap a közös munkára a Hollywoodi Reneszánsz
emblematikus szerzőjével, és maga is az új rendszer részévé, ha úgy tetszik,
levitézlett páriából igazi művésszé válhat.
Amennyiben
ez Tarantino vágy- és önképe, úgy hamisnak tűnik, neki ugyanis régóta ebben az
elitklubban a helye. A kiszolgáltatott hollywoodi „munkásosztállyal” vállalt
közössége inkább narcisztikus póz, mint hiteles szolidaritás. Éppen ezért a
csattanó minden szórakoztató értéke ellenére sem helyezi magasra a téteket, és
csak részben menti meg a Volt egyszer
egy... Hollywood túlbeszélt, erőtlen, helyenként unalmas történetét. Ám
mégiscsak megrendítő, ha nem is eredményes az igyekezet, amellyel Tarantino
meggyógyítaná a politikai, népesedési, környezeti katasztrófába rohanó,
értelmét vesztett világot, mindennapjaink ama valóságát, amely a film sugallata
szerint a Manson-banda őrjöngéséből született. Az idő kerekének visszaforgatása
odakint, a zord világban reménytelen. A hollywoodi jótevő annyit tehet, hogy a
mozi hűvösében oltalmat és pillanatnyi megnyugvást ad a hívőknek.
VOLT EGYSZER EGY HOLLYWOOD (Once Upon a
Time in Hollywood) - amerikai, 2019. Rendezte és írta: Quentin Tarantino. Kép:
Robert Richardson. Szereplők: Leonardo DiCaprio (Dalton), Brad Pitt (Booth),
Margot Robbie (Sharon), Dakota Fanning (Fromme), Margaret Qualley (Pussycat),
Al Pacino (Schwartz). Gyártó: Columbia Pictures / Heyday Films. Forgalmazó:
InterCom. Szinkronizált. 159 perc
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/08 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14216 |
