Schubert Gusztáv
Minden nemzet
filmtörténete alatt ott húzódik egy széles telér, az el nem készült, le nem
forgatott filmek története, melyről a közönség szinte semmit sem tud, pedig sorsuk
nem kevésbé izgalmas, mint az elkészült filmeké.
Az MMA Kiadó leletmentő könyvsorozata,
a Láthatatlan filmtörténet, nem csak
a mindenkori cenzúra bűneinek feltárása miatt fontos, hanem mert rávilágít
arra, hogy filmtörténetünk csakis a tervbe vett, de soha be nem teljesült filmekkel
együtt lesz teljes. Nem pusztán azért, mert kordokumentum az el nem készült
film is, hanem mert ez az árnyékvilág, ez az alternatív filmtörténet cáfolja
azt a velejéig dogmatikus ideát, miszerint a történelemben mindig mindennek épp
úgy kell történnie, ahogy történt.
A Magyar kereszt, Dobai Péter 1999-ben írott forgatókönyve tökéletes
példa a láthatatlan magyar filmtörténetből, egyrészt, mert sohasem lett belőle
film. Pedig az írót igen jól értő filmes, András Ferenc rendezte volna, aki 1988-ban
a Vadont, Dobainak a szabadságharc
leverése utáni önkényuralmi korszakot megidéző nagyregényét filmre vitte.
Másrészt, mert a Magyar kereszt drámai súlypontját egy
hajdani (1972-es) forgatás közben elkaszált film története adja. A filmbeli
„elveszett (sőt a hatalom által ellopott) film”, az Együtthatók Dobai Péter második filmrendezése lett volna, a
szilenciumra ítél Archaikus torzó
(1971) után. „Filmemet félkész állapotában betiltották.” A BBS-ben készülő, dokumentumfilmet, a filmes szociográfiát, a
heppeninget, a fikciót ötvöző film sorsát megpecsételte éles
társadalomkritikája. A május 1-jei felvonulás valahogy nem úgy alakul vásznon,
ahogy a kultúrpolitika látni szeretné, a részeg (!) felvonulók elhullajtják a
szocializmust éltető transzparenseket, a Gellérthegy oldalában fiataloknak
rendezett koncerten pedig egy provokatívan körülhordozott vörös zászlót
koboznak el Dobaiéktól a civilnek álcázott titkosrendőrök.
A Magyar kereszt egy elveszett, betiltott nemzedék, a „nagy
generáció” sorsát is felidézi. Tényleg „nagy” volt ez a generáció? A kérdés
jogos, de kinek címezzük? A művészeknek, a kultúrpolitikának? Nyilván az
utóbbinak. Minden nemzedékben ott a lehetőség, hogy maradandót alkosson. Ha
hagyják. A „nagy generáció” tagjai a „levegőtlen présből” előbb vagy utóbb
nyugatra szöktek, elhallgattak, halálra itták magukat, az öngyilkosságba
menekültek, vagy épp behódoltak. A cenzúra – lélekontás.
Lehet-e ott folytatni,
ahol akkor abbahagyatták velük a játékot, a filmezést, a szerelmet? – kérdi
1999-ben a Magyar kereszt. Hiszen a
puha diktatúrának vége. A keserű választ Dobai egy szerelmi varázslatba rejtve
adja meg: a vidéki remeteségbe visszahúzódott filmbeli rendezőt (Barth) harminc
év múltán felkeresi zord magányában hajdani szerelmének lánya (Judith
balesetben elhunyt anyjának tökéletes hasonmása), és beleszeret. Dobai „finom
szövésű depressziójá”-val megfér a nosztalgia, de nem illik bele a heppiend:
ami eltörött, soha többé nem ragasztható meg.
Schubert
Gusztáv
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/08 26-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14205 |
