Turcsányi Sándor
Csak az utóbbi időkben: Tango és Cash, Henry és June, Harry és Sally, Telma és Lujza, Lujza és Jenő. Így van ez Ádám és Éva óta. Most ők. Frankie: Michelle Pfeiffer, aki maga a hollywoodi szépségideál, egy pretty woman, mégis szép. Fodrász és sminkes bravúr kellett ahhoz, hogy valóságos koránál egy-két évvel fiatalabbra öregedjék. Nem tudunk eléggé hódolni előtte. Johnny: Al Pacino, ami azt illeti, ő sem madárijesztő. Történetük: szerelmi nehézségek egy New York-i görög étteremben.
A szakács főzi a pincérlányt, mindhiába. A hölgy ellenáll, bár húszpercenként menetrendszerűen meginog. Mit meginog, megdől! S vele együtt egy ostoba tévhit is, miszerint a szerelem, az valami izgalmas, drámai, felkavaró dolog. Ugyan már, sokkal inkább fárasztó, unalmas, munkás. Gondoljon ki-ki saját szerelmeire. Tessék, ez a film is az életből van merítve, a sűrűjéből. Meneküljünk! Mint ahogy menekülne hősnőnk is kitartó hősünk elől. Frankie goes to Hollywood? Nem. A kukta megy Hollywoodba. Forgatókönyvíró lesz belőle, ahogy ez már lenni szokott. Ilyen életes háttértörténetek zajlanak a szerelmesek mögött. És az a sok tojás... Míg Frankie csak amúgy félkézzel csavar le minden kupakot, fedelet, addig Johnny készíti a kerület legjobb rántottáját. S lassan eljő a boldog vég: a szakács és a szeretője hosszú-hosszú... aki azt képzeli, hogy csókban forrnak össze, nagyon téved, és különben is, javíthatatlan romantikus... szóval hosszú-hosszú fogmosásba kezdenek. Sikálnak, mint a veszett fene. És olyan az egész film is, mint hőseink fogkrémes nem habzik. Fékezett habzású. Tojásokról pedig egy szót sem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/02 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=142 |
