rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Mozi

Aladdin

Benke Attila

Aladdin – amerikai, 2019. Rendezte: Guy Ritchie. Forgatókönyv: Guy Ritchie és John August. Kép: Alan Stewart. Zene: Alan Menken. Szereplők: Mena Massoud (Aladdin), Naomi Scott (Jázmin), Will Smith (Dzsinn), Marwan Kenzari (Dzsafar), Navid Negahban (a szultán). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 128 perc.

 

A Marvel- és Star Wars-filmáradat sűrűjében a Disney igyekszik hű maradni eredeti profiljához többek között klasszikus rajzfilmjei élőszereplős változatainak elkészítésével. Az eddig nem túl jól sikerült feldolgozásokhoz (A szépség és a szörnyeteg, Dumbo) csatlakozott idén Guy Ritchie Aladdinja is. Az 1992-es rajzfilm összességében jó irányba változott az ezeregyéjszakás alapanyaghoz (Alá ad-Dín és a bűvös lámpa) képest, például a mesét túlbonyolító csodagyűrűt és a benne lakó másik dzsinnt is elhagyta. Ritchie műve –  A szépség és a szörnyeteghez hasonlóan – kevesebb sikerrel próbálja aktualizálni és átpolitizálni animációs elődjét. Az 1992-es rajzfilmben is harcias Jázmint Ritchie remake-je felvilágosult, feminista hercegnőként mutatja be, aki musicaljeleneteiben is arról énekel, hogy elege van a férfiak írta törvényekből és a történelemből – a címszereplő azonban passzív és erőtlen antihőssé vált mellette. Ugyanakkor a Disney görcsösen ragaszkodott a történet alapjaihoz, így két szék közé esett: míg a céltudatosabb Jázmin a játékidő nagy részében a palotában kénytelen rostokolni, a sodródó Aladdin csupán átbukdácsol a cselekmény sivatagán. Ráadásul a halovány szultán és a sablonos Dzsafar sem teszik izgalmasabbá a filmet – csupán a Dzsinnt túljátszó Will Smith menti a menthetőt: Robin Williams-hez hasonló lelkesedéssel formálja meg a csodalámpa poéngyáros szellemét. Az Aladdin látványvilágára és zenéire nem lehet panasz, a Jázmint alakító Naomi Scott katartikus „Speechless” című magánszáma zenei és filmnyelvi szempontból is egyértelműen a film csúcspontja. Persze a hagyományos rajzfilm erejét demonstrálja, hogy az 1992-es Aladdin még mindig sokkal dinamikusabb és élettel telibb a játékfiguráknak ható CGI-karakterekkel telepakolt friss feldolgozáshoz képest.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/07 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14178

Kulcsszavak:


Cikk értékelése:szavazat: 0 átlag: -