Varga Zoltán
Brian
De Palma új thrillerében dán rendőrök keresztezik az iszlám terrorizmus útját.
Az
Új-Hollywoodot megalapozó „mozifenegyerekek” talán legdelejezőbb stílusérzékkel
és legkevésbé piacképes rögeszmékkel megáldott-megvert zsenije, Brian De Palma
immár közel húsz éve – a sem az alkotónak, sem a nézőknek nem különösebben
kellemes emléket jelentő A Mars-mentőakció
óta – lényegében kivonult a hollywoodi rendszerből. Ezt bizonyára nem bánják a
stúdióvezetők, hiszen – ahogyan Pápai Zsolt fogalmazott találóan –, „Hollywood
évtizedekig bizalmatlanul szemlélte ténykedését, formai megoldásait
extrémeknek, személyét nehezen kezelhetőnek titulálták, világlátását túl
sötétnek találták” (Filmvilág
1999/1). Kérdés azonban, hogy a rendező mennyire járt jól a váltással, a többnyire
francia vagy német szponzorok bevonásával; az ezredforduló óta egyszer láthattunk
De Palmától a művész legszebb pillanatait méltó módon visszaidéző filmet (Femme Fatale), leginkább azonban olyan
munkák kerültek ki a keze alól, amelyek aligha tettek jót a hírnevének (Fekete Dália, Gyilkos vágyak).
Legújabb
thrillere, a dán gyártásban készült Dominó,
az utóbbi mezőnybe tartozik – jóllehet ezt a méltatlan produkciós körülmények
is magyarázzák. De Palma az egyik legszörnyűbb szakmai élményeként idézi föl a Dominó keletkezéstörténetét: a forgatás
alulfinanszírozottságát, a kifizetetlen stábtagokat, az aktív munka helyett
vesztegléssel töltött időt; illetve azt, hogy producerei (mintha csak valamely
hollywoodi stúdióvezető tiporta volna sárba a rendező szuverenitását) kivették
kezéből a vágást, s általa jóvá nem hagyott változatot küldtek a mozikba. A
forgatókönyv megírásában – számos filmjével ellentétben – De Palma nem vett
részt, s éppen a cselekménybonyolítás a Dominó
legkevésbé működőképes rétege. A sztori, amely koppenhágai rendőrgyilkossággal
indul, s csakhamar az iszlám terrorizmus machinációival folytatódik, egyszerre
tűnik túlbonyolítottnak és primitívnek. Túlbonyolított, amennyiben az alig
másfél órás játékidőhöz mérten megtöbbszörözi a szemben álló feleket, az egymás
érdekeit keresztező figurákat és csapong a helyszínek között (Koppenhágától
Brüsszelen át Almeriáig). S primitív, minthogy valamennyi oldal képviselőjét – a
rendőröket, a gyilkost és a terroristákat egyaránt – szimpla motivációk viszik
előre: a bosszúvágy és/vagy a fanatizmus. E problematikus cselekményépítés, a figurák
klisészerűsége és a kevéssé meggyőző színészvezetés eredményezik, hogy a film
nagy része nem kifejezetten nyújt többet egy átlagos (esetleg átlag alatti)
tévékriminél.
A
Dominó azonban nem csupán a rendező
kései pályaszakaszát uraló orientációvesztés újabb dokumentuma, mert egyes
részleteiben – a nyitányban és a csúcsponton – még itt is megmutatkozik az a
mozimágia, amelyet Brian De Palma legihletettebb pillanatainak köszönhetünk, s
amely a legnagyobb filmrendezők közé emelte őt. A Dominó expozíciójában újabb remek példáját üdvözölhetjük a De Palma
eszköztárában jellegzetesnek számító felső nézőpontnak, amely kezdetben banális
szituációt láttat totálképen (főhősünk a szeretőjétől készül távozni, hogy
megkezdje a hajnali szolgálatteljesítést); ám a folyamatos ereszkedésnek
köszönhetően a snitt az asztalon hagyott pisztoly közelképével ér véget. Az
ottfelejtett fegyver lesz a dominó láncreakciót beindító első darabja, a
kritikus pillanatban a hiánya miatt veszíti életét az idősebb rendőr s kerül
veszélybe fiatalabb partnere. Ugyancsak a nyitás idézi meg a De Palma-életműben
legszívesebben citált példaképet, Alfred Hitchcockot: a Szédülésre noha már eddig is sokszor utalt a rendező (kivált a Megszállottsággal és az Alibi testtel), de a kulcsfontosságú tetőtéri
üldözésjelenetre először kínál egyéni variációt, amely a Dominó egyik legfeszültebb képsorát eredményezi. Hasonlóképpen míves
a csúcspont, ahol a bikaviadal helyszínére tervezett öngyilkos merénylet
meghiúsítása a tét. A lassításokkal és a zene (ezúttal is Pino Donaggio
muzsikájának) crescendójával tüntető
szekvenciát valószínűleg csupán azért nem fogják például a Carrie vagy az Aki legyőzte
Al Caponét hasonlóan komponált nagyjeleneteivel együtt emlegetni, mert a
cselekmény előzményei kevéssé vonják be a nézőt. Máskülönben igazi
moziszék-szorongató pillanatokkal szolgál – a Dominó tanúsága szerint Brian De Palma még akkor is képes ilyen
jelenetekkel elkápráztatni a publikumot, ha téli álmot alszik.
DOMINÓ (Domino) – dán,
2019. Rendezte. Brian De Palma. Írta: Petter Skavlan. Kép: José Luis Alcaine.
Zene: Pino Donaggio. Szereplők: Nikolaj Coster-Waldau (Christian), Carice van Houten
(Alex), Guy Pearce (Martin), Eriq Ebouaney (Tarzi). Gyártó: Schonne Film.
Forgalmazó: Vertigo Média. Szinkronizált.
89 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/07 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14158 |
