Baski Sándor
Mi az, ami
még a radioaktív sugárzásnál is gyilkosabb? Az év legfontosabb sorozata nem
csak egy atomkatasztrófa dermesztő mementója.
Amikor a
legnagyobb orosz vállalat, a Gazprom tulajdonában lévő NTV televíziós csatorna
illetékesei tudomást szereztek róla, hogy amerikai-brit gyártásban sorozat
készül a csernobili atomerőmű-balesetről, megrendeltek egy saját verziót. Az
októberben debütáló széria története szerint a katasztrófa előidézésében
tevékeny szerepet játszott egy szabotőr, akit maga a CIA telepített az erőműbe.
Az írók – és a sorozat megrendelői – alighanem arra számítottak, hogy az HBO
produkciója súlyosan elfogult oroszellenes propaganda lesz, és ehhez a
feltevéshez kalibrálták a válaszcsapást is. Arra nem csak ők, de talán még a
nyugati nézők sem számítottak, hogy a Csernobil a tényeket tiszteletben
tartva, a hitelesség maximumára törekedve tárja fel történelem egyik
legsúlyosabb atomkatasztrófájának történetét.
Ugyanilyen
váratlan volt a miniszériát övező felfokozott érdeklődés; a sorozat már a
nyitóepizóddal villámgyorsan betört a közbeszédbe, és nem csak az incidens
által közvetlenül érintett kelet-európai régiókban, hanem világszerte. Első
pillantásra valóban meglepőnek tűnhet a hirtelen jött kultikus rajongás, amiben
a nézők mellett a kritikusok is osztoznak – a széria lett „minden idők
legjobbja” az IMDb-n leadott értékelések nyomán –, az alkotók ugyanis látszólag
nem állítanak semmi újat az 1986. április 26-án történtekről. Noha a balesetet
követően a szovjet vezetés megpróbálta eltitkolni, hogy a katasztrófához az
emberi mulasztások mellett a szándékosan elhallgatott tervezési hibák is
hozzájárultak, a rezsim bukását követően fény derült minden körülményre. Az
azóta eltelt három évtizedben tanulmányok, dokumentumfilmek és riportkönyvek
tucatjai színezték ki a még megmaradt fehér foltokat, az atomerőmű környékét és
a pripjatyi szellemvárost pedig ma már személyesen is körbejárhatja bárki, aki
befizet egy szervezett turistakirándulásra.
Komolyabb
volumenű fikciós feldolgozás ugyanakkor még nem készült, de a sikert a hálás
téma – vagy az a tény, hogy a fiatalabb célközönség nagy része most
csodálkozott rá először a ’86-os katasztrófára –, önmagában még nem garantálta
volna. Craig Mazin író-kreátor úgy akarta rekonstruálni a történteket, hogy a
közönség ne csak megértse, mi vezetett a tragédiához, és mi következett belőle,
de át is érezze a személyes drámák súlyát.
A nézőket
azonnal bevonó nyitóepizód ebből a szempontból (is) tanítani valóan építkezik.
Míg egy fantáziátlanabb feldolgozás kronologikus sorrendben dokumentálná a
végzetes éjszaka történéseit – kezdésként esetleg felvillantva néhány baljósan
idilli vágóképet a mit sem sejtő pripjatyi lakók mindennapjairól –, addig a Csernobil
a főszereplő öngyilkosságával nyit. Valerij Legaszov, a kármentéssel és a
baleset kivizsgálásával megbízott tudós napra pontosan két évvel a robbanás
után vetett véget az életének, ami, írói szemszögből, akár ideális epilógusa is
lehetett volna a sorozatnak. Mazin döntése mégis érthető, egyrészt Legaszov
halálával előrevetíti, hogy nem a „hogyan” lesz a széria legfontosabb kérdése,
másrészt a katasztrófafilmekből ismerős képsoroknál vagy az arctalan tömegek
szenvedésénél egyetlen ember tragédiája jobban átélhető. Magát a robbanást sem
egész képernyőt betöltő totálon látjuk, hanem egy pripjatyi panellakás
ablakából, úgy, hogy azt a lakók – a mentés után majd életét vesztő tűzoltó és
felesége – észre sem veszik, csak a pár másodperccel később érkező hanghullámra
riadnak fel.
A robbanás
utáni pillanatokat már a 4-es reaktor vezérlőjéből követhetjük, és mivel az
okokról a laikus néző ekkor még semmit nem tud, tökéletesen átérezhető az
erőműben dolgozók zavara, akik az első órákban – élükön Anatolij Gyatlov
főmérnökhelyettessel – maguk is sötétben tapogatóztak. Az információhiányos
állapot a katasztrófafilmek mellett a horrorok melegágya is, és Johan Renck
rendező az első epizód legfeszültebb jeleneteiben főleg ennek a két műfajnak az
eszköztárából építkezik. A rettenet ugyanakkor abból is fakad, hogy a
szereplőkkel ellentétben a néző tisztában van vele, hogy a felrobbant mag
mellett tartózkodó munkások, az elsőként kiérkező tűzoltók vagy a közelben
bámészkodó nők és gyerekek halálra vannak ítélve.
A műfaji
vonalat erősítve a cselekmény a folytatásban is erősen épít a klasszikus
határidő-dramaturgiára – ha nem sikerül a reaktor alatti tartályokból
leereszteni a vizet, akkor újabb, még pusztítóbb robbanás következhet be, amely
akár Európa lakhatatlanná válását is eredményezheti. A vakmerő búvárakció, az
erőmű tetejének „biorobotos”, valós időben bemutatott grafitmentesítése vagy a
szénbányászok önfeláldozása akkor is mesterien megkomponált, idegborzoló
szekvenciák, ha a végkifejletüket már ismerjük is – és nem mellesleg
kiválóan illusztrálják a sorozat állítását, mi szerint, ha ebben a történetben
a szovjet rendszer a „gonosz”, akkor a hős maga a szovjet nép. A negyedik
részben, a sugárfertőzött háziállatokra vadászó „likvidátorokat” követve, a
poszt-apokaliptikus filmek hangulatát is megidézi a széria, míg a finálé a
tárgyalótermi drámák formuláját követi.
A történet
másik szála paranoia-thrillerbe illő oknyomozás, azzal a különbséggel, hogy itt
a titkok, az elhallgatások, a háttéralkuk nem a rendszer korrupciójának, hanem
rendeltetésszerű működésének az indikátorai – és ezzel maguk a kulcsszereplők
is tisztában vannak. A minisztertanács elnökhelyettese, az elhárítást a
helyszínről vezénylő Borisz Scserbina keményvonalas pártfunkcionárius, aki a
tragédia súlyával szembesülve hajlandó megszakítani a hazugságok körét, a
rendszerhű, de a tényekhez ragaszkodó Legaszov pedig morálisan is belerokkan a
feladatba.
Míg a
mentési munkálatokat valósághűen reprodukálják az alkotók, az okok feltárása
során bátrabban nyúlnak a drámai sűrítés eszközéhez. Scserbinát és Legaszov szerepét felnagyítják – a
fajsúlyos döntések aligha a magánbeszélgetéseik során, mint inkább a
bizottságokban születtek –, a tanúkat kórházról kórházra járva kikérdező fehérorosz
Uljana Homjuk pedig kitalált figura. Döntésük védhető, egyrészt a két férfi
ellentmondásos kapcsolata, Jared Harris és Stellan Skarsgård parádés
összjátékának is köszönhetően, a sorozat egyik legizgalmasabb aspektusa –
különböző pozíciókból indulnak, a fináléra mégis ugyanoda érkeznek meg –,
másrészt az Emily Watson által alakított nő a kármentésben segédkező
lelkiismeretes tudósokat testesíti meg egy személyben. A legnagyobb,
dramaturgiai megfontolásból elkövetett csúsztatást is az utolsó részben követik
el az alkotók: a tárgyalóteremben Legaszov, Uljana és Scserbina biztatására,
saját korábbi, kozmetikázott vallomását megtagadva, megnevezi az igazi
felelősöket – Legaszov valójában nem vett részt a tárgyaláson. A széria fiktív
főszereplője ugyanakkor megérdemli, hogy az első epizódban nyitva hagyott
kérdéseket ő válaszolja meg, méghozzá úgy, hogy még a fizikából felmentett
nézők is pontosan megértsék, milyen
folyamatok zajlottak le azon a bizonyos éjszakán.
A sorozat
hitelessége a fikciós elemekkel együtt is jóval átlag feletti. A csernobili
eseményekhez személyesen semmilyen formában nem kötődő, korábban
taplóvígjátékokat író, brooklyni születésű Craig Mazin többéves kutatómunkát
követően írta meg a forgatókönyvet. Fő inspirációs forrásként a Nobel-díjas
Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című riportkönyve szolgált – a
haldokló férjéhez a tiltás ellenére is beszökő tűzoltófeleség története is
innen származik –, a forgatás során pedig már-már megszállottan próbálták
reprodukálni a legapróbb részleteket is. Nemcsak a reaktor irányítótermét
sikerült tökéletesen lemásolniuk, a panellakások tapétáitól a katonák saját
készítésű herevédőin át a korabeli szovjet szövetből varrt kosztümökig szinte
minden stimmel. A svéd Johan Renck rendezése és a széria képi világa
tökéletesen passzol a forgatókönyv szellemiségéhez: hűvös, precíz, lényegre
törő, és egy-egy kiemelt momentumot leszámítva mentes a hatásvadász
megoldásoktól.
Példás
technikai kivitelezése és történetépítése, illetve a kiváló színészgárda
mellett leginkább mégis az aktualitása miatt arathatott a Csernobil
szokatlanul zajos sikert. Noha az atomenergia felhasználásával kapcsolatos
aggályok továbbra is napirenden vannak, a sorozat nem foglal egyértelműen
állást a kérdésben. A szovjet örökséget egyre büszkébben vállaló putyini
Oroszország befolyásszerzési kísérletei slágertémának számítanak ugyan a
nyugaton, de Mazint nem ez izgatja a legjobban. Ahogy rezonőre, Legaszov rögtön
az első epizód első másodperceiben ki is mondja, az a közeg, amelyben a
hazugság már megkülönböztethetetlen az igazságtól, toxikusabb, mint egy
sugárfertőzött zóna. A fake news és a post truth korszakában már
nincs szükség totalitárius diktatúrához a szavak meghamisításához – az
arrogáns, gyáva, gerinctelen Gyatlov és hasonlóan szolgalelkű felettesei
bármely rendszerben megtalálnák a helyüket –, mert alig maradt olyan pontja a
világnak, ahol ne lenne elfogadott a legfelsőbb körökben (is) a személyes hitet
és agendát a legelemibb tények elé helyezni. Csernobil figyelmeztetése, a
sorozaté és a katasztrófáé egyaránt, hogy a hazugságokból épített kártyavár
előbb vagy utóbb, de összeomlik, és nem csak azokat temeti majd maga alá, akik
felépítették.
Csernobil (Chernobyl) – amerikai-brit, 2019. Rendezte: Johan
Renck. Írta: Craig Mazin. Kép: Jakob Ihre. Zene: Hildur Guðnadóttir. Szereplők: Jared Harris (Valerij
Legaszov), Stellan Skarsgård (Borisz Scserbina), Emily Watson (Uljana Komjuk),
Jessie Buckley (Ludmilla Ignatyenko), Paul Ritter (Gyatlov). Gyártó: HBO. 5x64
perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/07 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14156 |
