Fekete Tamás
Benoît
Jacquot kosztümös filmjeiben a mindent elsöprő szerelem érzése csak pillanatnyi
ideig tarthat, minden esetben a kényszerű elválás követi.
Az idén 72
éves Benoît Jacquot a francia film egyik legtermékenyebb rendezője, akit
azonban hosszú karrierje alatt nem csupán a látványos elismerések, a
fesztiváldíjak kerültek el, de a közönség szemében is mintha a másodvonalban
helyezkedne el. Pedig témái sokszínűsége ellenére is szinte mindig egy
kérdéskört körbejáró filmjei, valamint munkamódszere az egyik legizgalmasabb
kortárs frankofón művésszé emeli. Jacquot még most is szinte minden évben új
játékfilmmel jelentkezik, miközben folyamatosan kiruccanásokat tesz a
televízió, a dokumentumfilmek és a színház világába is.
Anna Karina,
Virginie Ledoyen, Isabelle Adjani, Charlotte Gainsbourg, Chiara Mastroianni,
Catherine Deneuve, Léa Seydoux, és mindenekelőtt Isabelle Huppert, akivel hat
közös film készült – néhány név, akikkel a rendező együtt dolgozott, és amiből
talán érzékelhető is, hogy munkáiban jellemzően a nők állnak a középpontban.
Dosztojevszkij, Henry James, Kafka, Corneille, Marivaux, André Gide, Yukio
Mishima, Don DeLillo és James Hadley Chase – a szerzők, akiknek írását Jacquot
vitte vászonra, vagyis feltűnően fontos az irodalmi alapanyag, miközben egészen
egyedülálló változatosságot is mutat. (Sőt, akár más művészeti ágat is beemelt,
2001-ben Puccini Toscájából rendezett
feldolgozást.)
Feltűnő,
hogy a rendező pályájának első szakaszában a klasszikus műveket is jelenkori
környezetbe ültette át; így Dosztojevszkij 1849-es, befejezetlen műve, a Nyetocska Nyezvanova, majd az eredetileg
1902-ben megjelent James regény, A galamb
szárnyai is napjainkban játszódik. Az ezredforduló környékén azonban
megjelennek a kosztümös játékfilmek, méghozzá olyan arányban, hogy egy időben
teljes kizárólagosságot élveztek ezek a darabok. A sort Marivaux Hazug tanítványának 2000-es, színházi
kulisszák között felvett feldolgozása nyitotta, még ugyanabban az évben
bemutatták a Sade márkit, majd jött a
már említett Tosca, a ciklust pedig
2002-ben zárta az Adolphe. Hosszabb
szünet után 2010-ben kezdődött egy újabb kosztümös korszak a rendező
életművében, a 2010-es Mélyen az erdőben,
a 2012-es Búcsú a királynémtól, a
három évvel későbbi Egy szobalány naplója,
majd a friss Casanova – Az utolsó
szerelem képviseletében.
A fentiek
szinte mindegyike adaptáció – a friss Casanova-filmben épp a címszereplő
tekinthető a forrásul szolgáló mű szerzőjének. Az viszont mindenképp csak
ezekre a darabokra jellemző, hogy vagy egy jól ismert klasszikus sokadszori
feldolgozása (Octave Mirbeau, 1900-ban megjelent regényének, az Egy szobalány naplójának ez sorrendben
már a negyedik játékfilmes feldolgozása), vagy egy valós (és filmvásznon
szintén sokszor megidézett) személy életének egy szakaszát mutatja be. Ezáltal
tehát teljesen nyilvánvaló is a szándék: ezekben a filmekben nem elsősorban a
mesélés, hanem inkább az újramesélés, újraértelmezés igénye mozgatja a rendezőt
– és valóban, az ő Sade márkija, Marie Antoinette-je és Casanovája más, mint
akikkel eddig találkozhattunk. A fentiek részben hőseink, Jacquot létező
személyeit már a film elején konkrét időben és térben helyezi el: minden esetben
értesülünk róla, mikor és hol járunk, sőt, a Búcsú a királynémtól mintegy négy napot felölelő eseménysora
alkalmával még a pontos dátumot is kiírják minden alkalommal. Ezek a filmek
jellemzően a felvilágosodás és a Francia Forradalom időszakában játszódnak, ám
a főszereplők egyáltalán nem vesznek részt a történelmi eseményekben; a
történésektől teljesen távol vannak, vagy nem is érdekli őket, mi zajlik
körülöttük, vagy csupán tétlenül és szinte teljes tehetetlenségben kénytelenek
azokat szemlélni. Erre a dramaturgiára legjobb példa a Búcsú a királynémtól esete, amelyben a forradalmat szító néptömeg
egyáltalán nem jelenik meg, és XVI. Lajos is csupán mellékszereplő marad. A
versailles-i udvar lakói csak pletykákból, szóbeszédekből és elkapott
félszavakból értesülnek arról mi is történik épp a fővárosban, ám helyzetük és
felkészületlenségük révén legfeljebb gyors, kétségbeesett és átgondolatlan
lépések megtételére képesek, egyébként csupán messziről kénytelenek szemlélni a
kirobbanó forradalmat – és nem csupán a felolvasónő, Sidonie, aki hol egy
emeleti ablakból, hol egy kerítés mögül kénytelen figyelni a királyi udvar
kapkodását, hanem maga a királynő sem képes irányítani a legkisebb mértékben
sem a történéseket, a legtöbb, amit megtehet, hogy szeretőjét cselédnek álcázva
kimenekíti az országból.
A fentiek
részben a hősök helyzetéből és a cselekmény színteréből is következnek. A
ciklus filmjeinek szereplői legtöbbször számkivetettek és kitaszítottak, még
akkor is, ha saját akaratukból kerültek távol a világ zajától. Sade márkit
írásai miatt egy szanatóriumba utalja a Konvent, Casanovát száműzték
Velencéből, és hosszú kitérők után Londonban talál menedéket, a film kerete
szerint azonban már Csehországból tekint vissza ezekre az évekre. Marie
Antoinette felolvasója ugyan önként került Versailles-ba, ám hiába mozoghat
szabadon, árva lévén nincs is hová mennie innen. Száműzöttként léteznek tehát a
világban, és ez az állapot nagyon szorosan összefügg elmesélt történetükkel: a
fenti filmek mindegyike pontosan ott ér véget, mikor a főszereplő kényszerből
vagy saját elhatározásból, de megszabadul ebből a rabságból.
A szabadság
elnyerése azonban egyúttal kényszerű, veszteséggel teli szakítást is jelent, és
ezt az elválást Jacquot akár még a filmek címébe is beemeli, a fókuszt erre az
aktusra helyezve: a jakobinusok bukásával a szanatórium kapui megnyílnak, ám
ezzel Sade és a fiatal Emilie útjai elválnak, Casanova utolsó szerelmét
hagyja ott, a királynétól búcsúzó Sidonie pedig soha többet nem láthatja
plátói szerelmét, és ezzel saját létezése is semmivé lesz. „Hamarosan messze
kerülök Versailles-tól. Hamarosan egy senki leszek.” – halljuk a film legvégén,
az egyetlen helyen, ahol a hősnő narrátorként szólal meg, és reflektál saját
sorsára.
Ám hiába a
végső, kényszeres és fájdalmas búcsú, ez az elzárt, perifériára szorított életszakasz
döntő és mindent megváltoztató élményeket tartogat – mégpedig az első igazi
szerelem élményét, a testiség megtapasztalásával együtt, legyen is az erre
ébredés bármilyen különös körülmények közötti, és szolgáljon hozzá keretül egy
szerelmi háromszög. A még tizenéves Emilie Sade márki segítségével veszíti el
szüzességét a kertészfiúval, a saját érzéseivel sem egészen tisztában levő
Sidonie – ha még csak egy másnak szánt csók erejéig is – érzéki közelségbe
kerülhet a királynéval, távozásával viszont szinte meg is semmisül, Casanova
pedig számtalan röpke kaland után tapasztalja meg a felszabadító és
megsemmisítő szerelem élményét.
Az
erotikától fűtött percektől pedig elválaszthatatlan az írás, illetve az olvasás
motívuma is; a felforgató szellemű könyvei miatt büntetésre ítélt Sade márki
esetében ez nem is meglepő, Casanova az emlékiratai írása közben idézi fel 30
évvel korábbi nagy szerelmét, Sidonie pedig a királyné felolvasójaként szolgál
– sőt, kettejük között már-már érzéki kapcsolat bontakozik ki, ahogy hangosan együtt
olvassák Marivaux Félicie-jét.
Jacquot
kosztümös filmjei tehát olyan romantikus darabok, ahol az igazi, mindent
elsöprő és érzéki szerelem szinte csak azért adatik meg néhány pillanatra a
szereplők számára, hogy ennek megtapasztalása után szinte azonnal búcsút is
intsenek egymásnak a beavatók és a beavatottak.
CASANOVA – AZ UTOLSÓ SZERELEM
(Le dernier amour) – francia, 2019. Rendezte: Benoît Jacquot.
Írta: Giacomo Casanova műve alapján Benoît Jacquot
és Chantal Thomas. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: Bruno Coulais. Szereplők:
Vincent Lindon (Casanova), Stacy Martin (Marianne), Valeria Golino (La
Cornelys), Julia Roy (Cécile). Gyártó: Les Films du Lendemain / JPG Films.
Forgalmazó: ADS Service. Feliratos.
98 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/07 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14150 |
