Simó György
Családi mozi, gondolom, az amikor a gyerek miatt megyünk el otthonról, egy halom pénz folyik el a hamburgerre, a kólára és a jegyre, a végén a kis aranyvirág végigszurkolja a filmet, mi meg annak örülünk, hogy legalább ő örül. Háromezerért. (A multiplex annyi változást hoz majd, hogy ott nem lehet háromezerből kijönni és ezért már semminek sem örülünk.) Családi mozi továbbá az, amiről a gyártó azt képzeli, hogy legalább két, eltérő generációba tartozó családtagot-is érdekel; ők meg úgyis cipelik a többit, elvégre ennél több véleményformáló biztosan nincs egy lakásban.
Michael Jordan ezért tuti tipp, producerek álma, ráadásul amióta az amerikai kosár labda profiligája a világmitológia része lett, nemzetközi exportcikk is. Szép, kiszámíthatatlan; gazdag, nagyot ugrik, mindenki ismeri és mellesleg tényleg ő a legnagyobb, megvan benne minden, ami egy sportolóban lenyűgöző tud lenni. A sikerhez nem kell más, minthogy igent mondjon a főszerepre, a többi aprómunka, bárki pikk-pakk összerakja. Ám a Space Jam ötletgazdái kishitűek voltak: ahelyett, hogy szép, szabványos, A kosárlabdázó végtelen magányossága című sportfilmet forgattak volna, Jordant össze párosították egy még nála is sokkal nagyobb ágyúval, egy igazi világsztárral, aki szép, kiszámíthatatlan, sok pénzt csinál és nagyot ugrik: ő Tapsi Hapsi, a délutáni rajzfilmek koronázatlan királya.
A történet innen már unalomig ismert: egy visszataszító földövkívüli vidámpark-tulajdonos őrjöngve veszi tudomásul, hogy galaktikus vurstlijában mindenki halálra unja magát. Öt törpe mutánst küld hát a földre, hogy aljas indokból elrabolják a Warner Bros rajzfilm-univerzumának szuper sztárjait, Donald kacsát, Dagobert bácsit és azt a dög macskát, akinek soha nem jut eszembe a neve. Tapsi Hapsi az utolsó pillanatban hálistennek ráveszi őket egy mindent eldöntő kosármeccsre. Az öt kis bélyegnagyságú féreg ekkor egy NBA-meccsen kiszívja Charles Barkley, Kevin Johnson, Patrick Ewing és más amatőrszínészi ambíciókar dédelgető sztárok tehetségét, amitől nagyok, otrombák, verhetetlenek lesznek; Tapsfék pedig kétségbe esnek. Mentőötletként egy golflyukon át földalatti világukba cibálják a depressziós Jordant, ő pedig ahogy kell, megveri a szörnyeket kosárlabdajáték-animációban. Eközben az öt impotenssé tett sztár spiritisztától pszichológusig mindent ki próbál, de hiába. Feltűnik még Bill Murray is, három uralómig ismert grimaszával egyetemben.
Az egészből aztán az égvilágon nem sül ki semmi: Jordan szegény, azonkívül hogy rossz színész, láthatóan nehezen éli bele magát abba, hogy üres stúdiókban skandáljon el lapos mondatokat a hasa alatt észrevétlen végszavazó asszisztensnek, hogy aztán a komputeren ebből az egészből valami zagyvaságot mixeljenek össze. Még a nagyoknak is nehéz lehet társak nélkül bohóckodni, hát még egy kosárlabdamunkásnak. Az eredmény nem is olyan vicces, nem is olyan látványos...és még Jordan se dob egy rendes tempót. De mire erre rájön a család, már késő lesz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1415 |
