Kovács Ilona
A gátlástalan csábító figurája torzító, a hamis legenda
része. Casanova minden szempontból bonyolultabb személyisége a libertinus
korszaknak.
A frissen bemutatott új francia Casanova-film (magyar
forgalmazásban: Casanova – Az utolsó szerelem) a sokadik abban a
sorban, amelyet egy magyar film nyitott meg 1918-ban, Deésy Alfréd Casanovája. (Történetét a Filmvilág 2019/2.
számában idéztem föl részletesen.) A népszerű témák közt is kitüntetett helyet
foglal el a híres kalandor és emlékiratíró, Giacomo Casanova (1725-1798)
élettörténete. Sok híres színész belebújt az emlékiratokban (Életem története) megörökített figura bőrébe,
több-kevesebb sikerrel (Ivan Moszjukin, Vittorio Gassmann, Marcello
Mastroianni, Donald Sutherland, Alain Delon, Heath Ledger).
Mind
közül a legeredetibb, és az emlékirattal összevetve a leghűtlenebb, Fellini
Casanovája, Donald Sutherlanddal a címszerepben (1976). Fellini önálló
víziójának hátterében sok magánéleti konfliktus állt, már csak azért is, mert
ez a téma nem tartozott a saját tervei közé: megrendelésre, pénzügyi
kényszerből fogott bele. Tudjuk, hogy jól ismerte a visszaemlékezés szövegét,
de egy kiváló íróra és Casanova-szakértőre, Bernardino Zapponira bízta a
forgatókönyvet. A fennmaradt első változat kiváló munka, de Fellini
visszadobta, mert nem felelt meg az ő elképzelésének, és újabb változatott íratott
Zapponival, amelyet szintén elvetett, végül a harmadik, már igazán „fellinis”
variánst fogadta el és forgatta le. Az is visszapörgethető, hogy a munkák során
egyre féltékenyebb lett filmjének hősére, akit fokozatosan megfosztott
rokonszenves vonásaitól és álságos, saját szerepeiben tetszelgő figurának
állított be. Költségeket nem kímélve utasította el, hogy valóságos
helyszíneken, reális körülmények között filmezze le a kiválasztott és erősen
fikcionalizált kalandokat, a címszereplő megválasztásával is megerősítve az
anti-Casanova képet. Sutherland maszkja, erősen kihangsúlyozott orrával és
merev, rideg arckifejezésével-mozgásával erős elidegenítő hatást kelt. Akárcsak
a legelső muranói kalandban már megjelenő, mindenhová magával cipelt gépmadár,
személytelenül szerelmeskedik mindenütt, egy olyan művi világban, amelyben nem
tud feloldódni. „Műveknek”, sőt „remekműveknek” szánja erotikus fellépéseit, a
fizikai versengéstől sem riad vissza, és emlékeit narrátorként maga kommentálja
szenvtelen hangon. A képi-zenei megvalósítás viszont annyira lenyűgöző – beleértve
a Sutherland-ből nagy konfliktusok árán kikényszerített, dehumanizált, de
nagyszerű alakítást –, hogy a történeti figurától eltávolított, teljesen a
saját démonaival való viaskodásokból kialakított Casanova így egészen Fellinié
lett, ahogyan már a cím is hangsúlyozza.
Fellini
ikonikus színésze és alakmása, Marcello Mastroianni nyilván teljes valójában
ellentmondott volna ennek az „ellenséges” érzelmektől fűtött, minden
azonosulást kizáró koncepciónak. Ő Ettore Scola barátságos, a megvénült (66
éves) Casanovát megértéssel bemutató filmjében (A postakocsi, 1982)
kölcsönözte személyiségét a hajdani nagy csábítónak. A forradalmárok által őrizet
alatt tartott francia király, XVI. Lajos 1791-es szökését és elfogását
végigkísérő történetben Casanova csak egy a hangsúlyos figurák közül, de talán
a legszínesebb, az élete végét jelentő duxi jelenetek árnyékában zajló
udvarlásaival. Így aztán egy részvétre méltó, kicsit nevetséges, de nagyon
szerethető kalandor, szerelmes és író képe bontakozik ki ennek a legendás rendező-színész
párosnak a filmjéből.
Említésre
méltó alakítás még Alain Deloné, aki – sajnos –, hozzá illően jelentős rendező
nélkül játssza el az élettörténet legfájdalmasabb fordulópontját a Casanova
visszatér című francia filmben (Edouard Niermans, 1992). Arthur Schnitzler
remekbe sikerült kisregénye alapján idézik fel ebben az alkotók azt a
pillanatot, amikor Casanova várja a velencei inkvizítorok válaszát, hogy
visszatérhet-e Velencébe, ha beáll besúgójuknak. 1773-ban, 53 évesen szembesül
a 17 éve száműzetésben élő főhős élete alapkudarcával, hogy nem tudott sikeres
lenni a saját szülőhazájának tekintett Velencében. Teljes erkölcsi lezüllést
jelent számára a feljelentő-státusz, amit tetéz egy szerelmi kudarc, és a
melodramatikus fordulattal végződő történetben Delon tökéletesen azonosul ezzel
a cinikus figurával, amely saját profiljához is jól illeszkedik.
A legújabb feldolgozás több ponton is meglepő, mindjárt
azzal, hogy az eredeti címében (Dernier
Amour) nem él Casanova nevének hatalmas vonzerejével, majd újabb
meglepetés, hogy a forgatókönyv olyan epizódot dolgoz fel az emlékiratokból, a
balul sikerült londoni Charpillon-történettel (1763), amely kevéssé ismert.
Számos filmes változata létezik ugyan (1920, 1929, 1958, 2007), köztük Buñuel
utolsó filmje (A vágy titkozatos tárgya, 1977),
de érdekes a Marlene Dietrich vonzerejét bevető amerikai Sternberg-film: Az asszony ördög (1935) vagy Julien
Duvivier 1959-es feldolgozása Brigitte Bardot-val a főszerepben. (A Filmvilág
1997/7. számban két cikk is körüljárja e témát: Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas, Kovács
Ilona: Casanova papagája). Casanova neve
azért nem tűnik fel ezeken a plakátokon, mert mindegyik forgatókönyv közvetve
használja fel a londoni történetet, közbeiktatva Pierre Louÿs (1870–1925)
közkedvelt regényét (Az asszony és a bábu,
1898), amelynek forrása viszont az emlékirat, amint azt egy jeles casanovista,
Édouard Maynial már 1910-ben bebizonyította. Louÿs regényét többen
lefordították magyarra: Rózsa Géza: Az
asszony bolondja (1899), Szini Gyula Az
asszony és a bábu címen (1918), Heltai Jenő pedig magyarított egy belőle
készült francia színdarabot (Pierre Frondaie, 1910). Döntő érv az összefüggés
mellett az emlékiratnak az a jelenete, ahol a régóta sikertelenül udvarló
Casanova végre egy egész éjszakát tölthet Charpillon szobájában, de végig nem
tudja kihámozni a nőt egy zsákszerű hálóingből, és dühében kékre-zöldre veri.
Casanova maga írja le részletesen csúfos felsülését ebben a kalandban, amelyben
egy 17 éves, Charpillon néven futó, és mások számára könnyen kapható kis
prostituált rengeteg pénzt kicsalt tőle, lóvá tette, sőt az ő szeme láttára
adta magát oda másoknak. Rajta kívül külső források is megerősítik ezt a
számára szerencsétlen történetet, amelyen annak idején egész London gúnyolódott
(pl. a St. James Chronicle című lap is csúfondáros cikket közölt róla).
A közhiedelemmel ellentétben nem ez volt Casanova egyetlen
kudarca, sőt, ő maga úgy látta, hogy már első három szerelme (ifjúkorában,
Velencében) balul végződött, majd búsan beszámol különböző felsüléseiről,
melyeknek helyszínei igen változatosak: Korfu szigete, Firenze, Róma, Bécs, és
a felsorolás nem teljes. 1771-re emlékezve panaszosan állapítja meg: „Firenzei
távozásom kigyógyított egy szerencsétlen szerelemből, amelynek gyászos
következményei lettek volna, ha még egy kis ideig ott maradok.” Külön fejezetet
érdemelnének élete két legnagyobb szerelmével (M. M. a titokzatos muranói apáca
és az Henriette néven megidézett francia arisztokrata hölgy) kapcsolatos súlyos
sérelmei, a sorozatos depressziók és csalódások, a vitathatatlan sikerek
mellett.
A Charpillon-epizódnak mégis különleges súlya van, mert bár
a csábító még egyáltalán nem öreg a szerelmekhez, itt nyilvánosan
megszégyenült, ráadásul egy kis örömlány alázta meg. Két nagy szerelme ugyan
szakított vele, de ott talán az osztálykülönbség is számított, Londonban
viszont minden mellette szólt volna, ha nem érzi magát olyan idegenül
Angliában. A tősgyökeres velencei annyira kötődött a mediterrán szokásokhoz és
nyelvekhez, hogy mindvégig nem találta fel magát az angolok között: börtön,
kártyaveszteségek, betegség és balszerencse üldözte, még az öngyilkosság
gondolata is megkísértette (de arról viszonylag hamar hagyta magát lebeszélni).
Érdekes, hogy mivel egész életét úgy tekintette, mint egy három felvonásos
színdarabot, ez a kudarc keserítette el először annyira, hogy a
Charpillon-kudarcot tekintse hőskora csúfos lezárásának: „ Ezen a végzetes
napon, 1763 szeptember elején kezdődött a haldoklásom és ért véget az életem.
38 éves voltam.” Nem annyira az évek számát, mint ifjúságát siratja ezzel az
emlékkel, amelyet 1797-ben, egy évvel a halála előtt vetett papírra. Életére
visszatekintve a II. felvonásba sorolja minden későbbi kalandját, egészen a
duxi (ma Duhcov) évekig, amikor utolsó felvonásként Csehország egy távoli
csücskében, Waldstein gróf kastélyában könyvtárosként tengette az életét és
orvosa tanácsára írással küzdött a végső depresszió ellen, idegenben.
A gátlástalan csábító figurája tehát torzító, a hamis
legenda része, és ennek ellensúlyozására sokat tesz az új francia film.
Közvetlenül az emlékirathoz visszanyúlva a kalandor idegenségét, depresszióját
és sikertelenségét érzékelteti angol földön. A megdöbbentő színészválasztás,
Vincent Lindon mint Casanova, nyilvánvalóan egy ilyen koncepció jegyében
született, és a más típusú, jellemzően társadalmilag elkötelezett figurák
megjelenítésében nagyszerű színész hozza is a kudarcokban megkeseredő, öregedő
kalandort. Vele viszont ezúttal a másik irányba lengett ki a mérleg nyelve,
most a torzítás ellenkező pólusa felé túlozva. Fájdalmasan hiányzik Casanova
humora, a nagy bukások után is talpra álló kalandor életerejének valamilyen
jele. A filmet keretbe foglaló, az emlékezést időnként megszakító beszélgetés
Waldstein gróf ifjú unokahúgával a duxi könyvtárban elemeli ugyan a történetet
az anekdotikusságtól, de nem adja vissza Casanova humorát és az összetett
figura gazdagságát. Az emlék ugyanis a kalandor visszatekintésében egy játékos
bosszúval ér véget: Casanova egy papagájt tanít be, hogy London-szerte
szétkürtölje az ablakából, hogy „Charpillon kisasszony nagyobb kurva, mint a
mamája”, amin az egész város, sőt maga az érintett is jót mulatott. (Bővebben a
Casanova papagájában írtam róla.) A rendező Benoît Jacquot nagy szakértője a korszaknak, számos sikeres
XVIII. századi témájú filmet rendezett már, de ezúttal egy furcsa koncepció
jegyében talán melléfogott, és túl egysíkúan bánatosra és sikertelenre hangolta
a férfi-nő küzdelem casanovai változatát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/07 37-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14144 |
