Déri Zsolt
Alfred Hitchcock 1952-ben Kanada francia szegletében, Quebecben forgatja Meggyónom című filmjét Montgomery Clift, a kiváló szenvedő arc főszereplésével. A Meggyónom sokadik példája már annak, hogy a duci, kopasz mester hogyan készít szikár remekművet egy közepes sztoriból, ami ez esetben egy pap története, akinek egy gyilkos meggyónja tettét, ám az atya – a gyónási titok törvénye miatt-nem hozhatja nyilvánosságra az információt, még akkor sem, mikor ő maga válik az egyik legfőbb gyanúsítottá. A Gyóntatószék című kanadai filmben a hitchcocki forgatás idején, azzal párhuzamosan egy igencsak hasonló történet pereg: a forgatásra kiszemelt templomban dolgozó 16 éves Rachel meggyónja terhességét és teherbe ejtője nevét egy ifjú papnak, aki hamarosan maga is a „gyanúsítottak” közé kerül. A pap kilép az egyházból, és 37 évvel később homoszexuális milliomosként látjuk viszont, kedvenc szeretője éppen a hajdan meggyónt terhesség gyümölcse, Marc, akit nagynénje és annak férje nevelt fel saját édesgyermekük, Pierre mellett. Pierre – a film narrátora – apja temetésére érkezik haza, majd mostohabátyjával együtt kezd nyomozni annak valódi apja után...
A Gyóntatószék sűrűn és briliánsam váltogatja az 1952/53-as illetve az 1989-es idősíkot, hol egyetlen jelenetben, vágás nélkül (a legkikacsintóbb, amikor a kamera a templom 89-es sorszámot viselő padsorától kocsizik szép komótosan az 53. padsorig), hol borzongató áttűnésekkel (a legemlékezetesebb, amikor a meztelenül magzatpózba kuporodó felnőtt Marc képe kopírozódik leendő mamájának dundi pocakjára). A témából adódó hitchcocki képidézetek (a Szédülés lépcsőháza, a Psycho lefolyója...) is hangsúlyozottak, artisztikusak, akárcsak a kameraszögek és -mozgások vagy a lila fényű, szélfútta éjszakai vízió a jégből kiolvadó haltetemekkel. Bizony, az utóbbi évek egyik legperfektebb szerkesztésű mozgóképét látjuk, ami azért is meglepő, mert egy színházi rendező első filmjéről van szó. Robert Lepage papája – akárcsak filmjének főhőséé – nagy dumás taxisofőr volt, tőle kapott kedvet a történetmeséléshez, a színházasdihoz, meg a Genesis és a Pink Floyd teátrális rockprodukcióinak hatására. Előbb színészként, majd szerző/rendezőként lépett be a kanadai színházi életbe, mely az irodalmi tradíciók híján elsősorban a mozi és a tévé eszköztárából merített. Lepage sohasem idegenkedett a modern technika kínálta lehetőségektől, akár Shakespeare-t vitt színre, akár saját darabokat egyének történetéről, illetve történelembe vetett egyénekről. Kísérleti színházában műveit estéről estére újraírta a színtársulat és a közönség tevékeny közreműködésével, egy mozifilmben azonban erre nem volt lehetősége. Kénytelen-kelletlen mindent le kellett fixálnia valahogy, így lett minden motívum annyira mélyen szimbolikus, így kerülhettek olyan „drámai” túlzások a történetbe, mint például a gyógyszeres kezelésének elhanyagolásával önmagát lassú megvakulásra ítélő bűnös esete. Ez utóbbit Lepage éppen a filmbéli Hitchcock szavaival kommentálja: „Ez, kérem, nem krimisztori, ez egy görög tragédia.” Annak viszont sete-suta.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1413 |
