Fáy Miklós
A család, mint kísérleti nyúl. A kísérlet tárgya: filmzenefelismerés. Két jól ismert film jól ismert zenéjével történik a kísérlet, a kérdés pedig az, hogy mi látható a vásznon a zene alatt. Mindkettő táncjelenet. Az első a Hyppolit, a lakájból a Pá, kis aranyom. A másik egy Chuck Berry-szám, a You Never Can Tell.
A kísérleti alanyok a vártnak megfelelően viselkedtek. Erdélyi Micit elfelejtették forrónadrásgostul, egyetlen szteppelésével együtt, Chuck Berryre azonban vadul tvisztelni kezdtek, és ferde V alakúra nyitott mutató- és középsőujjukat húzogatták el a szemük előtt. Pulp Fiction, természetesen.
Következtetés: Quentin Tarantino jobban készít videóklipeket, mint Székely István. Tarantino viszont azt mondja, hogy ha jól választotta ki a dalt, akkor a zenét hallva az embernek önkéntelenül is a képek jutnak eszébe. Nagyravágyó törekvés, de nem feltétlenül sikeres. A The Tarantino Collection című lemez tizennégy dalából csak ötnél tudom megmondani, hogy mi van a képen. Az ötből az egyik főcímzene, a másik stáblista. Tarantino ezek szerint jobb zenei szerkesztő, mint rendező, Hibátlan érzékkel választja ki a számokat, amelyek jók, de nem slágerek, és naggyá teszi azokat. Ki hallott a Misirlouról Tarantino előtt? És ki ne ismerné föl a Pulp Fiction főcímét?
Csaljunk kicsit. Szerezzük visszaártatlanságunkat, menjünk visszafelé, egészen a teremtés napjáig, és tegyünk úgy, mintha nem ismeméné a filmeket. Tarantino azt mondja, hogy amikor megszületőben egy filmötlete, már megy is a lemezgyűjteményéhez, és keresi a filmhez a zenét. A zene határozza aztán meg a film hangját, tempóját, ritmusát. Valamit azonban nem mond, talán nem is veszi észre. Tarantino zenéi elsöprő többségben dalok. Szövegük is van. Nemcsak a ritmust határozzák meg, hanem sokkal többet, bizonyos fokig
az egész világot, nemcsak a hangot, de még a szókincset is. Ha ez így van, akkor a dalokból elég nagy biztonsággal meg lehet mondani, hogy miről szólnak a filmek. Nyomasztó világról, pénzről, kicsi életekről, amelyeket naggyá tesz egy ócska, lestrapált érzelem. Szerelemről. Tarantinónak nincsenek öreg hősei, mert a zenéi nem tudnak mit kezdeni olyan emberekkel, akik 1950 előtt születtek. Legfeljebb szülők jelennek meg, akik vagy útban vannak, vagy nem lehet várni tőlük semmi különlegeset, és hamarosan meg s szabadít tőlük egy jól sikerült fejlövés.
Majdnem hibátlan a gondolatmenet, valami azonban feltűnően hiányzik. Valami, ami a filmekben hangsúlyozottan jelen van, a zenében azonban nyoma is alig található. Sehol a vér, a bűn, az erőszak. De ez már a hangrögzítés behozhatatlan hátránya a képekkel szemben. Megdöbbentő, hogy mennyi variációt lehet a filmvásznon készíteni arra, ami a legjobb lemezen is úgy hangzik, hogy: durr!
THE TARANTINO CONNECTION – MCA, 1996.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1412 |
