Baski Sándor
Avengers:
Endgame – amerikai, 2019. Rendezte: Anthony és Joe Russo. Írta: Christopher
Markus és Stephen McFeely. Kép: Trent Opaloch. Zene: Alan Silvestri. Szereplők:
Robert Downey Jr (Tony), Chris Evans (Rogers), Chris Hemsworth (Thor), Mark
Ruffalo (Banner), Scarlett Johansson (Natasha). Gyártó: Marvel Studios / Walt
Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált.
181 perc.
Amikor
alig két héttel a bemutatóját követően a Végjáték
átlépte a kétmilliárd dolláros bevételt, az örökranglista második helyéről
letaszított Titanic rendezője, James
Cameron nyilvánosan gratulált. Aligha véletlen, hogy az elismerő szavakat nem a
filmet rendező Russo testvéreknek, hanem a Marvel Studios elnökének, Kevin
Feige-nek címezte. A tévészériák világához hasonlóan a 2008-ban indított és
mára 22 filmet magába foglaló Marvel Moziuniverzumban (MCU) sem a rendező a
szerző, hanem a showrunner, és ahogy a sorozatok egyes epizódjait sem érdemes
önállóan értékelni, úgy a Végjáték döbbenetes
sikere is elválaszthatatlan az előzményeitől.
Feige
és az írói is pontosan tudták, hogy a szuperprodukciójuk nem csak az egy évvel
korábban kozmikus cliffhangerbe torkolló Végtelen
háborút hívatott lezárni, de az MCU tízéves történetének mérlegét is megvonják
vele. Már nem kellett tekintettel lenniük a beavatatlan nézőkre, a rajongók
száma átlépte a kritikus tömeget, így nyugodtan nosztalgiázhattak az időutazás
dramaturgiai trükkjének beemelésével. A thanosi csettintést követően életben
maradt szuperhősök saját múltjukba utaznak vissza, hogy a korábbi, „önálló”
filmjeikből ismerős jeleneteket – a Vissza
a jövőbe II-III. után szabadon – más szemszögből élhessék újra a hálás
nézőkkel együtt. Feige-ék abban is biztosak lehettek, hogy a végletekig
felcsigázott rajongók még a 180 perces játékidőt is tolerálni fogják, cserébe
úgy szolgálják ki a látvány- és érzelempornó iránti igényeiket, hogy bőven
tudnak meglepetéseket is okozni – például Thanos villámgyors kiiktatásával vagy
a gyászmunka szerzői drámákba illő bemutatásával. Az időutazáshoz nyúló filmek
99%-ához hasonlóan a Végjáték sem
képes megnyugtatóan feloldani az időparadoxonokat, de a rajongók érzelmi
kötődése a karakterekhez olyan erős, hogy végeredményben logikus döntés volt
feláldozni a logikát a vágybeteljesítő, katartikus pillanatok oltárán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14100 |
