Buglya Zsófia
A filmet
társadalomformáló erőnek tekintő grazi Diagonale a nyugati társadalom elbizonytalanodása
idején különösen inspiráló fesztivál.
Feladata-e a filmművészetnek,
hogy a társadalom lelkiismerete legyen? Feladata-e a filmkultúrának, hogy ebben
a művészet szolgálatára legyen? Az osztrák film fesztiválján, a Diagonalén idén
is a társadalmiság dimenziója került előtérbe. Azzal a hangsúlyeltolódással,
hogy míg korábban nagyobb figyelmet kaptak a múlt kérdései, például a nemzeti
önkép huszadik századi alakulása és mozgóképi lenyomatai, mára egyértelműen a
jelen égető problémái kerültek a középpontba. Érezhető ebben az erős kurátori
akarat, amelyik szelektál, nyomatékosít – de nem önkényesen. Hiszen magukért
beszélnek a filmek, amelyek érvényesen közelítenek egy útvesztőbe jutott, új
utakat kereső nyugati társadalom globális ügyeihez. És magukért beszélnek a
számok: az a harmincötezer (!) látogató, akiket ez a kifejezetten problémacentrikus
program szűk egy hét alatt Grazban megszólít.
„Tulajdonképpen mit
értünk a társadalom egészének ábrázolásán? Egy kor tudatállapotát megmutatni
nem lehet egyenlő azzal, hogy elismételjük a mondatokat, amelyeket az adott
társadalom kimond. Másképp kell megmutatni, radikálisan másképp, különben sosem
derül ki, milyen korban is éltünk.” Ingeborg Bachmann gondolata akár a
fesztivál mottója is lehetne, most mégsem ezért kerül elénk. A költőnő szavait Sara
Fattahi Káosz (Chaos) című filmje helyezi a középpontba, amely két nő (és a
filmben fel-felbukkanó rendezőnő) alakján keresztül beszél a szíriai háború
traumájáról. A Grazban a legjobb játékfilm díjával elismert alkotás, amely a
lírai dokumentumfilm kategóriájába is beleillene, mindenfajta bevett elbeszélői
stratégiával dacol. Raja és Heba, a főszereplők valós személyek, akik saját életükbe
– damaszkuszi, illetve svédországi magányukba – engedik be a kamerát, saját fájdalmukhoz
keresik a szavakat. Nincs klasszikus interjúhelyzet, sem arányosan felépített
történetszálak, csak elkapott szavakból felsejlő emlékek és érzések, gyász és
apátia, arcközelik, ellesett napi rutin. A játékfilmes betétek nem
illusztrálnak. Egy allegorikus nőalak járja Bécset, és mi Bachmann hangját
halljuk egy 1971-es interjúból: „… A háborúról mindenki tud írni. A háború
mindig rettenetes. De a békéről írni, arról, amit békének nevezünk… Mert az a
háború. A tényleges háború csak kitörése annak a háborúnak, ami a béke.” Ez a békének
nevezett, személyiséget torzító, betegséggé alakuló háború áll a damaszkuszi
születésű, 2010 óta Bécsben élő rendezőnő figyelmének középpontjában; ennek a leírásában
hívja segítségül a mondható határait kutató osztrák költőnőt, illetve magát a
költészetet.
A fesztivál legjobbjaként
díjazott dokumentumfilm, Nathalie Borgers A
maradványok – Az odüsszeia után (The
Remains – Nach der Odyssee) című munkája ezzel szemben a kézzelfogható nyomok,
a leírható tárgyi részletek felől közelít és írja le ugyanennek a traumának egy
másik oldalát: az elmúlt huszonöt évben több mint 30.000 Európa felé menekülő
ember fulladt bele a Földközi-tengerbe. Rövid, kommentár nélküli jelenetekből
ismerjük meg, hogyan dolgoznak a görög hatóságok és egyéb szervezetek a vízbe
fulladt áldozatok megtalálásán, hogyan zajlik a holttestek azonosítása, a
beazonosított testek eltemetése. Ezzel a felvilágosító jellegű áttekintéssel
párhuzamosan Borgers egy olyan szíriai család történetét tárja elénk, amelyik
tizenhárom tagját veszítette el a kényszerű odüsszeiában. Az alkotó él a lehetőséggel,
hogy már-már elviselhetetlenül közel vigyen bennünket traumatizált,
feltárulkozó szereplőihez. A közelség, ami itt néha feszélyezővé válik, sok
másik, a programban vetített munkának éltető eleme. Mintha a sorjázó művek azt
sugallnák: az odafordulás, az őszinte figyelem a kortárs film kitüntetett
feladata.
Sudabeh Mortezai Joy című, szépséges játékfilmjének
főszereplői nigériai nők, akik Bécsben prostitúcióra kényszerítve tengődnek és
próbálják megváltani a szabadságukat – kitörni a szintén nigériai madám
szolgálatából –, miközben az otthoniak szemében már övék a Kánaán. A
dokumentaristaként indult Mortezai a választott közeg alapos ismeretében írta
történetet, és amatőr szereplőkkel játszatta el azt, akik természetesen maguk
alakították a párbeszédeket. A címszereplőt megformáló Joy Alphonsus intenzív
jelenlétével és átváltozó képességével egy érző, ugyanakkor rendkívül fegyelmezett,
tudatos, mégis manipulálható, egyszóval összetett karaktert állít elénk, akit
már nem sok választ el a szabadulástól. Hála az árnyalt ábrázolásnak, az
elnyomottaknak hangot adó, az elnyomás mechanizmusait láthatóvá tevő film nem
válik tanmesévé. Valódi drámát és izgalmat kapunk, megejtően szép képekben. Híradást
egy másik, nappal lefüggönyözött, éjjel hideg neonfényben úszó Ausztriáról.
A jelenből kitekintve,
de attól nem elszakadva tart tükröt felvilágosult eurocentrizmusunknak Markus
Schleinzer, akinek 2011-es Michael
című első rendezésével a magyar közönség is találkozhatott. A jó formaérzékű,
minimalizmushoz vonzódó Schleinzer ezúttal történelmi témát választ, Angelo
Soliman, a 18. században Bécsben is szolgált „udvari mór” mítoszokkal övezett
történetét viszi vászonra, melyet nemrég magyar regény, Péterfy Gergely Kitömött barbárja is feldolgozott. Az Angelo három fejezetben beszéli el az
Afrikából Európába hurcolt, megkeresztelt és megszelídített „vadember”
históriáját, akit előbb egy bizarr nevelési kísérlet alanyaként, majd tehetsége
révén szórakoztatásra alkalmas kuriózumként, végül az ünnepelt
természettudományok nevében kiállítási objektumként tárgyiasít az európai
tekintet. Schleinzer leleménye, hogy nem pszichologizál, nem próbálja a mából
megfejteni szereplői érzéseit, hanem egyfajta távolságtartással vezet végig
bennünket ezen a felfoghatatlan történeten. Míg a részletgazdag kosztümök,
valamint a csak természetes fényekkel és gyertyákkal operáló megvilágítás a történeti
hűség érzetét erősíti a nézőben, a film egyik hangsúlyos jelenete egy
érzékelhetően mai, steril környezetben játszódik: itt választja ki patrónusa az
ideális Angelót – kétszer is, ugyanis az első fiúcska nem éli túl a
megpróbáltatásokat. Az idézőjel a történelmi film mint műfaj egészének szól,
jelezve, hogy a múlt újraírása minden esetben, így az asszimilált „Angyal” történetében
is a mának és a máról is beszél.
Az Európa-Afrika tengelyre
irányítja figyelmünket Florian Weigensamer és Christian Krönes filmje is. Az Üdvözöljük Sodomában (Welcome to Sodom), melyet a Verzió
közönsége láthatott Budapesten, a világ egyik legnagyobb elektromoshulladék-telepére
visz el bennünket, a nyugat-afrikai Ghánába, ahol a helyiek embertelen
körülmények között élnek, guberálnak, égetik a kábeleket, és nyerik ki így a
hasznos fémet a fogyasztás bűvöletében élő Nyugat szemetéből. Érezhető, hogy a
két dokumentarista – akiknek egyébként az Egy
német sors című filmet is köszönhetjük – alaposan körüljárták a témát, és
az ott élőket megszólítva, egy-egy szereplőt közelről is bemutatva próbálják érzékeltetni
az Európa okozta humanitárius és környezeti katasztrófát. Filmjük egyértelműen
nevelő célzatú, és működik, annak ellenére, hogy a megközelítés túlontúl esztétizáló,
a kamera minduntalan belefeledkezik a végeláthatatlan szeméthalmok és az eget
betöltő fekete füstgomolyag látványába. Sőt, a filmnek zavarba ejtő módon épp azok
a részei a legemlékezetesebbek, amelyek ad absurdum viszik az esztétizmust: a
helyi fiatalok életérzése az amerikai tömegkultúra ihlette rap zenében ölt
testet, erre táncolnak önfeledten, akrobatikus mozdulatokkal, a nyugati
klipekből ellesett stílusban. Pont annyira tehetségesek, pont ugyanarra és pont
ugyanoda vágynak, mint azok, akiket utánoznak – teljesen esélytelenül.
Szerencsére nem telik el
év, hogy Ausztria bizonyára legismertebb dokumentumfilmese, Nikolaus Geyrhalter
ne jelentkezne új filmmel. Ahogy korábbi monumentális jellegű projektjeiben (Mindennapi kenyerünk; 7915 km; Napnyugat…),
most is madártávlatból tekint a bolygóra és az emberiség ténykedéseire. Föld (Erde) című munkájában ezúttal azt veszi szemügyre, hogyan, milyen
mértékben és milyen kitartóan mozgatja az emberiség a látszólag tetszőlegesen
alakítható földfelszínt. Kaliforniában gigantikus építkezésekhez egyengetik a talajt,
Ausztria és Olaszország között alagút épül, Carrarában márványt fejtenek,
Németországban atomhulladékot mentenek, Kanadában olajkutat fúrnak… és hogy mi,
magyarok se maradjunk ki, Gyöngyös közelében szenet bányásznak. A Föld különböző
szegleteiben felvett, egymás mellé rendezett jelenetek együttes főszereplője a
táj és a tájat alakító ember; a munkálatok türelmes megfigyelését a terepen
dolgozókkal készített interjúk egészítik ki. Megint együtt van minden, ami Geyrhalter
látásmódját különlegessé teszi: a nyugodt, részletekre figyelő tekintet, a tömörség,
az összetett globális jelenségek érzékletes, ítélkezéstől mentes, mégis
elgondolkodtató megjelenítése.
Elgondolkodtatni,
cselekvésre ösztönözni, cselekedeteink politikai dimenziójára rámutatni. A
Diagonale számára, amely, húzzuk alá, nem a Verzió Emberi Jogi Filmfesztivál,
hanem a Magyar Filmhét osztrák megfelelője, az esztétikum mellett a filmek
társadalmi dimenziója is fontos. A művekben rejlő társadalomformáló erő
felmutatása pedig, lássuk be, határozottan erősíti a filmművészet pozícióit
napjaink globális képáradatában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14085 |
