Roboz Gábor
Napjaink egyik legkisebb költségvetésű sorozata a lehető legnagyobb
nyitottságról árulkodik.
A televíziózás új aranykorának egyik halvány trendjeként néha
fillérekből összedobott websorozatok találnak második otthonra különböző
tévécsatornákon, ahol az alkotók valamivel jobban eleresztve dolgozhatnak
tovább eredeti koncepciójukon, ahogy azt a közelmúltban szatirikus
kórházsorozattól (Childrens Hospital)
nagyvárosi szitkomon át (Broad City)
szexmunkás anyukát szerepeltető drámáig (Blue)
számos példánál láthattuk. Az HBO már bő tíz éve jelezte, hogy méregdrága
szuperprodukciók mellett lát fantáziát a másik végletben is (Terápia), és azóta is fenntart helyet a
kínálatában az alacsony költségvetésű produkcióknak. A náluk 2016 óta futó High Maintenance félórás epizódjai
ránézésre egy Trónok harca-statiszta
gázsijából készülhetnek, de különösen szellemisége teszi ideálissá a sorozatot
a minden értelemben progresszív csatorna számára.
Katja Blichfeld és Ben Sinclair eredetileg 2012-ben, a Vimeo
platformján mutatta be három év alatt hat szezont megért websorozatát (némelyik
évad akkor még olyan hosszú volt, mint egy kávészünet), és teljesen
érdektelennek hangzó high-conceptjükkel egyúttal mintha fricskát is mutattak
volna a high-concept filmkészítésnek, produkciójuk ugyanis mindössze arra épül,
hogy egy fűdealer füvet árul. A többnyire általuk írt és rendezett, vágott és
castingolt sorozatban (a lefordíthatatlan szójátékkal élő eredeti címből
magyarul A kenderfutár lett) egy
szakállas harmincas (Sinclair) járja bringával Manhattan és Brooklyn utcáit,
kiszolgálva folyamatosan bővülő vevőkörét, és minden epizód „a Csávó” néven
emlegetett karakter újabb és újabb klienseinek életéből mutat be kisebb-nagyobb
szeleteket.
A 2010-es évek antológiasorozat-reneszánszába tagozódó széria
alacsony nézettsége ellenére úgy tart harmadik HBO-s évadánál, hogy a
hagyományos karakterábrázolás mellett a kicentizett dramaturgiától is eltekint.
A Blichfeld–Sinclair duó – akik a sorozat indulásakor még házaspárt is alkottak
– főhőse legtöbbször mindössze néhány percre bukkan fel, a széria csak több
tucat rész után jutott el odáig, hogy ő is kapjon két félepizódot, de még így
is alig tudunk róla valamit. A többiek folyamatosan rotálódnak, és ugyan
némelyikük a websorozat után az epizódonként két szálat futtató HBO-s részekben
is felbukkan, ez inkább csak a rajongóknak szóló gegként funkcionál. A rövid
játékidőből adódóan a szereplők ábrázolása is eltér a megszokottól, gyakran még
a foglalkozásuk sem derül ki, csak (mikro)konfliktusokon vagy jó érzékkel
sűrített szituációkon keresztül ismerjük meg őket.
Unalmas típusfigurák helyett általában hús-vér szereplőket kapunk,
legyen szó hétköznapi alakokról (költözködő szerelmesek, magányos negyvenesek),
valamivel rendhagyóbb karakterekről (cross-dressing
író, traumatizált stand-upos) vagy akár egészen extrém esetekről (a
magányos szépfiú, aki egy transzdimenzionális angyallény tanításait követve
folytat önsanyargató életmódot, vagy a nő, aki többnapos táncmaratonjával
delíriumba hajszolja magát). Az ezerárnyalatú skálán mozgó karakterek mellett
egymást érik a sokatmondó párbeszédek („Szívem, a lányunk mesélte, hogy már
nincsenek is nemek”) és a váratlan helyzetek (egy swingerbuli házigazdája
bejelenti, hogy chlamydiás), és még egy kutya erotikus fantáziáját is
lehetőségünk nyílik megismerni. Talán nem véletlen, hogy a produkció egyetlen
hangsúlyos irodalmi utalása George Saunders Lincoln
és a bardo című könyvéhez kötődik, amelyet többször is láthatunk a főhős
kezében: a sorozat készítésének idején szakmai és közönségsikert aratott regény
szintén kísérletező kedvű mű, amely százhatvannál is több szereplő
nézőpontjának összeszerkesztésével rajzol fel egészen másfajta tablót.
A High Maintenance a
karakterábrázolás mellett dramaturgiai értelemben is a lehető legnagyobb
szabadságnak örvend: egy rész néha egy szituációt dolgoz fel, máskor hosszabb
időszakot fog át; néha megoldódik az aktuális konfliktus, máskor nem; néha van
csattanó, máskor nincs; néha hangsúlyos a füvezés, máskor a háttérbe szorul;
néha hosszú másodpercekig unalmas cselekvéseket nézünk, máskor pörögnek az
események – az egyetlen állandó elem az, hogy valamilyen íve minden epizódnak
van. A sorozat a felmerülő témák évadokon keresztül tartó boncolgatása helyett
rengeteg kisebb epizóddal érint aktuális problémákat (az airbnb árnyoldalától a
közösségi média elszigetelő hatásáig), miközben ihletett, narratív funkcióval
nem rendelkező életképeket (zsaru körmöt vág a metrón, fiatalok egy székre
ácsingóznak a lomtalanításnál) éppúgy megmutat, mint csak kis játékidőhöz jutó,
de összetett szituációkat (agyonsminkelt transzvesztita orvos életet ment az
éjjel-nappaliban), sőt bármiféle előzmény nélkül nyíltan metafikciós betétet
(az egyik epizódban kiderül, hogy egy szereplő a Csávóról mintázott főhőssel
forgatott sorozatot) és kikacsintásokat is láthatunk (a főszereplő egyszer
szemtanúja a Csajok forgatásának, és
ez utóbbiból Jemima Kirke egy későbbi epizódban a saját nevén szerepel).
Vizuális világát tekintve a széria végig realista, ugyanakkor ezen
a téren sincs semmi kőbe vésve: az alkotók ötletszerűen használnak
egyszer-egyszer osztott képmezős snitteket vagy akár egy önmagát filmező
szereplő képsorait, két esetben pedig miért-is-ne alapon lecserélik a
(vége)főcím tipóját, az egyedüli majdnem-állandó formai elemük a stáblista
alatt futó lassított felvétel, amelyen többnyire valamilyen táncot láthatunk.
Napjaink sorozatkultúrája van annyira sokszínű, hogy még a fősodorban vagy
környékén is helyet kapjanak az ennyire szabálytalan poétikájú produkciók,
épüljenek akár fantasztikus alapra (Légió,
Maniac), akár nem (Atlanta), és a
rugalmas, intuitív megközelítéssel dolgozó Blichfeld–Sinclair duó munkája
hitelesebbnek érződő nagyvárosi panorámaképet nyújt, mint sok amerikai
függetlenfilm (vagy akár a szegény chicagói ember High Maintenance-eként körülírható Easy).
A készítők a széria hangvételét tekintve is a polifóniát
pártolják: bár a sorozat hivatalosan vígjátékként fut, sok esetben egyáltalán
nem poénra vannak kihegyezve a jelenetek (az is hamar kiderül, hogy nem stoner
comedyt látunk), és bármennyire is könnyed az alaphang, a kimondottan érzékeny
vagy akár szívszorító pillanatoknak is van helye (az anyja halála után végleg
elmagányosodott meleg srác még a fűdealere jöttére is kiöltözik). A sorozat emellett számtalan vígjátéktól eltérően
kerüli, hogy egyszerű válaszokat kínáljon bonyolult kérdésekre, és az alkotók
akár arra is készek, hogy megteremtsenek egy idilli finálét (a második évad
utolsó pillanatai a lakókocsival), majd rögtön belerondítsanak.
A Blichfeld–Sinclair páros sok mindenre nyitott esztétikai
felfogása ráadásul határozott ideológiai elköteleződéssel társul, aminek
köszönhetően a sorozat a konzervatív nézők számára valóságos bad trip lehet.
Itt nem azért szerepel meleg vagy fekete (stb.) karakter, hogy ebből az adott
rész ügyet csináljon, hanem mert a karakter történetesen meleg vagy fekete (stb.);
egy édeshármas a nő gyönyöréről is szólhat; a füvezés tökéletesen hétköznapi
tevékenységként jelenik meg; és előfordul, hogy nő kéri meg a férfi kezét.
Direkt politikai utalásokból csak egy-kettő akad (elsöprő magyar sikerként egy
rádióadásban szó esik világhírű menekültpolitikánkról), ugyanakkor a sorozat
van annyira reflexív, hogy képes legyen finoman élcelődni a politikai
korrektségen és bemutatni, hogy ez bizonyos esetekben semmit sem ér,
szereplőgárdájában ráadásul – amelyért részben a castingosként Emmy-díjas
Blichfeld felel – messze nem csak az uralkodó szépségeszménynek megfelelő
embereket vonultat fel.
A készítők pofonegyszerű alapötletükből kiindulva évek óta
következetesen olyan nyitott sorozatvilágot építenek, ahol lényegében bármilyen
dramaturgiai, vizuális és zenei megoldást, (identitás)politikai utalást és akár
metafikciós poént bedobhatnak. A tévéipar legtöbb alkotójával szemben
megtehetik, hogy alig egy-két szabályhoz igazodnak epizódról epizódra (jelenjen
meg pár percre a főhős, legyen valamilyen dramaturgiai ív), miközben ritka nagy
bravúrral sikerül elérniük, hogy a végeredmény improvizáltnak ne érződjön, de
természetesnek annál inkább. A High
Maintenance kuriózumértéke ugyanakkor a felszabadult esztétikán túl valami
egészen másban is rejlik: odaforduló, segítőkész és együttérző főhőse azzal a
vallási meggyőződéstől független szeretettel viszonyul szinte mindenkihez,
amely az úgyis-együtt-szívunk alapélményből táplálkozik.
A KENDERFUTÁR (High Maintenance) – amerikai, 2016- . Készítők: Katja Blichfeld
és Ben Sinclair. Zene: Christopher Bear. Szereplők: Ben Sinclair (Csávó).
Gyártó: Janky Clown Productions. Az HBO bemutatója. 25x30 perc.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 48-50. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14084 |