Kránicz Bence
Poétikus halász-noir egy
elsőfilmes thai rendezőtől, hátterében a rohingyák elleni, kegyetlen etnikai
tisztogatással.
Ami a rohingyákkal
történik a délkelet-ázsiai Mianmarban (a volt Burmában), humanitárius
katasztrófa. Nincsenek pontos adataink arról, a zömében muszlim vallású
népcsoportból hány embert öltek meg a mianmari katonák az utóbbi évek legkegyetlenebb
etnikai tisztogatása során. Annyit tudunk, hogy idén márciusban a Mianmarral
szomszédos Banglades jelezte, nem tud több rohingya menekültet befogadni az
elmúlt 18 hónapban érkezett 740 ezer ember után. A bebörtönzés, a tömeges nemi
erőszak, a falvak felgyújtása és a gyilkosságok elől menekülő rohingyák nemcsak
Bangladesbe, hanem a Mianmarral keletről szomszédos Thaiföldre is tömegesen
érkeznek. Az egyik leggyakoribb célpontjuk Mae Sot folyóparti kereskedővárosa.
Ezen a tágas, párás és
szegény vidéken játszódik Phuttiphong Aroonpheng első nagyjátékfilmje, amelyből
semmi nem derül ki a rohingya népirtás nagyságrendjéről, politikai hátteréről,
szélesebb társadalmi kontextusáról. Miközben a Manta Ray persze erről a konfliktusról szól, de a válsághelyzetet
csak szőrmentén, utalásszerűen engedi beszüremleni a hangsúlyosan kamarajellegű
történetbe. Jelzésértékű, hogy a holtan partra sodródó menekültek egykedvű
temetése és a két ország határán elterülő erdőben zajló embervadászat képsorai
egyaránt sötétben zajlanak: a gyilkosok az éj leple alatt próbálják eltüntetni
áldozataikat, a helyiek pedig igyekeznek tudomást sem venni arról, mi történik
körülöttük. Talán úgy meg tudják őrizni az ép eszüket, ha dolgoznak, pihennek
és örülnek, hogy nem ők vannak életveszélyben. Amikor az egyik helybéli halász
mégis befogad és ápolni kezd egy súlyosan sérült rohingya férfit, ezt a
kimondatlan alkut mondja fel. A menekültről nem tudni semmit, mert egy szót sem
szól. Talán félelemből, vagy az őt ért traumák hatására nem beszél, netán nem
is tudna – nem derül ki, és nem is fontos, mert a Manta Ray világában a verbális kommunikációnak alig van jelentősége.
A halásznak sincs kihez szólnia, ezért zúdítja élete történeteit a lassan
felépülő rohingya férfira, akinek nevet is ad, vidámparkba viszi, kihajózik
vele a folyóra. A menekült férfi fehér lap, mindenki azt vetít belé, amit akar.
Fordulatot az hoz, hogy a halász egyik éjjel eltűnik, pártfogoltja pedig
fokozatosan átveszi a helyét a kis halászközösség mindennapjaiban.
Aroonpheng saját
2015-ös, Óriáskerék című rövidfilmjét
bővítette és folytatta a Manta Rayben,
amellyel rangos díjat nyert a tavalyi velencei filmfesztiválon. Operatőrből
lépett elő rendezővé, ez pedig filmje látványvilágán is meglátszik. A buja
természet képei sűrű, fojtogató atmoszférát teremtenek, amelyet egy-egy
váratlan, erős szín és a szokatlan fényforrások – mindenekelőtt egy sor
karácsonyfaégő – szakítanak ki a dokumentarista ábrázolásmód konvencióiból. Nem
jutunk el odáig, mint napjaink legnevesebb thai rendezője, Apichatpong
Weerasethakul Boonmee bácsijában,
ahol a trópusi párából túlvilági lények gomolyognak elő, de a Manta Rayben látható táj is poétikus
térré, a túlvilág kapujává lényegül át.
Csakhogy Aroonpheng
jóval kevesebb figyelmet fordított a cselekmény bonyolítására, mint a lenyűgöző
képek megtervezésére. Azzal semmi gond nincs, hogy a szereplők közötti
viszonyok lassan formálódnak, a történet pedig komótosan halad. Sem a szűken
mért dialógusok kortárs filmköltői, Jia Zhangke vagy Brillante Mendoza, sem a slow cinema jeles alkotói, Tarr Bélától
Lav Diazig, nem a pörgős cselekményvezetéssel építettek rajongótábort.
Aroonpheng a kortárs szerzői film e nagyságai között keresett mintákat, de a
történetet központozó, kisszámú fordulatot is motiválatlanul hagyta. Az ebből
fakadó nézői frusztráció és a hősök egykedvűsége, harmonikus semmittevése ugyan
termékeny feszültségben gerjed össze, ám a hatás aligha tart ki a bő százperces
játékidő végéig. A Manta Ray tolakodó
szimbólumai – élükön a címbeli rájafajtával – és a tagadhatatlanul impozáns
képi világ együtt kissé kimódoltnak tűnnek. Nem kétséges, hogy Aroonphenget
mélyen megrendítette a rohingyák tragédiája, de lírai halász-noirja sokkal
inkább tekinthető egy erős formaérzékű rendező névjegyének, mint a történelmi
léptékű válság árnyalt alkotói kommentárjának.
Manta Ray (Kraben rahu) – thai-kínai-francia,
2018. Rendezte és írta: Phuttiphong Aroonpheng. Kép: Nawarophaat
Rungphiboonsophit. Zene: Christine Ott, Mathieu Gabry.
Szereplők: Aphisit Hama (A rohingya férfi), Wanlop Rungkamjad (A halász), Rasmee Wayrana (Az ex-feleség). Gyártó: Diversion / Purin
Pictures. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos.
105 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14083 |
