Kovács Bálint
A Neverland
elhagyása állításaival könnyű egyetérteni, de ennél rosszabb formát nem is
lehetett volna találni a szobordöntéshez.
Hajlamos vagyok hinni a Neverland elhagyása című dokumentumfilm főszereplőinek, akik azzal
vádolják Michael Jacksont, hogy a sztár kisgyerek- vagy kamaszkorukban hosszú
időn keresztül, rendszeresen szexuális kapcsolatot folytatott velük, és a
szexuális bűncselekmények különböző súlyos formáit követte el rajtuk. És ez
hatalmas probléma. Mármint az, hogy hajlamos vagyok hinni nekik.
Mert a dokumentumfilmeknek tökéletesen ki
kéne zárniuk a hitbéli kérdéseket. Egy dokumentumfilm megtekintése után nem
azon kéne tanakodnom, hiszek-e a szereplőknek vagy nem, meggyőzően beszéltek-e
vagy sem, illetve lehet-e könnyes szemmel hazudni, vagy sem. Egy
dokumentumfilmnek az elérhető és feltárható információk olyan széles körét
kellene elém tárnia, hogy eszem ágában se legyen a saját hitemet hívni
segítségül. Márpedig a Neverland
elhagyása semmit nem ad a nézőjének, csak a hite megerősítésének vagy
átformálásának lehetőségét, de azt is úgy, hogy közben a
dokumentumfilm-készítés semmilyen szakmai és etikai normáját nem tartja be.
A borzasztóan magyartalanul fordított című Leaving Neverland nem új témát dolgoz
fel: Michael Jacksont először 1993-ban vádolták pedofíliával, a karrierje
csúcsán, amikor épp a világ tetején ült a trónján. Jacko akkora sztár volt,
amekkora talán már nem fog születni soha többé, mert azóta átalakult a
popszakma és vele együtt a sztárság intézménye is: ő még a zeneipar
demokratizálódása (azaz az ingyenes és a filléres tartalmak tömegessé válása,
egyúttal a tehetségek szinte teljesen szabad megmutatkozásának lehetősége)
előtt alkotott, amikor eleve nagyobb esemény volt egy lemezmegjelenés, egy új
ikon kiemelkedése, mert egy sokkal kisebb tömegből sokkal kevesebben tudtak
láthatóvá válni, így annyival nagyobb figyelem is jutott nekik. Ráadásul Michael
Jacksont nemcsak nagyszerű hangja és a hihetetlenül profin felépített fellépése
emelte ki, de extravaganciája is, a ruhatárától kezdve egészen bőrbetegségéig,
amely révén fokozatosan vált színes bőrűből fehérré. És talán tragikus
gyerekkorának története is: a sokgyerekes családapa beteges agresszióval
trenírozta a gyerekeit a majdani sikeres előadó-művészeti pályára – és
Michaelnél járt a legnagyobb „sikerrel”.
Ami talán nem is független a Neverland elhagyásának
alapproblémájától, a pedofilvádaktól: szinte közhelyszámba megy, hogy Jacko
vonzódása a gyerekekhez alighanem annak köszönhető, hogy neki magának soha nem
lehetett gyerekkora. Ezt korábban arra mondták, hogy Neverland nevű birtoka egy
privát Disneyland volt az oda látogató gyerekek szórakoztatására, ma pedig már
a pedofíliáját magyarázzák ezzel egyesek. De hogy egy ilyen elméletnek lehet-e
bármi tudományos alapja, hogy összefügghet-e a pedofil hajlamok kialakulása a
rossz gyerekkorral, és ha igen, annak úgy erkölcsi, mint kriminológiai
értelemben lehet-e bármilyen jelentősége, egyike azoknak a dolgoknak,
amelyeknek bizonyosan jutna hely egy szokatlanul hosszú, négyórás
dokumentumfilmben, ennek ellenére egyetlen szót sem vesztegetnek rá.
A Neverland
elhagyását, Dan Reed filmjét még dokumentumfilmnek is csak bajosan lehet
nevezni: nem történik benne semmi más, mint hogy két állítólagos áldozat, Jimmy
Safechuck és Wade Robson egy-egy fotelben ülve belemondják a saját
szemszögükből tálalt történetüket a kamerába. Rajtuk kívül csak az ő egy-két
rokonuk szólal meg. Semmi más nincs a filmben, néhány eleinte csak idegesítően,
de négy óra után már bántóan primitív, vizuálisan gyakorlatilag értékelhetetlen
illusztráción kívül. (Néhány fotót vágnak be ismétlődően, ha utazásról
beszélnek, ugyanannak az útnak a semmitmondó képét ismételgetik, ha az
otthonukról, akkor pedig házaik drónfelvételét, újra meg újra ugyanúgy. Ezen
kívül mindössze néhány szóba kerülő koncertfelvétel, fax vagy régi reklám
került a filmbe.) Nem szólalnak meg szakértők, jogászok, bírók, pszichológusok,
tényfeltáró újságírók, és nem szólal meg, egyetlen egy szót sem kap Jackson
környezete sem.
Mert Reed még csak a látszatát sem próbálja
kelteni a tisztességességnek, az elfogulatlanságnak. Jobb esetben „csak”
minden, a filmben elhangzó állítást abszolút megfellebbezhetetlen tényként
kezel, rosszabb esetben olyan manipulatív megoldásokat használ, amelyeket látva
bármely diktátor propagandaminisztere elégedetten csettintene. A film
mélypontja ilyen szempontból a Michael Jackson bírósági felmentését mindössze
egy-két percben letudó szekvencia, amelyben a pedofilvádak ejtéséről döntő
esküdtek közül szólalnak meg ketten. Az egyikük nem ért egyet az esküdtszék
ítéletével: ő egy tiszteletet parancsoló, tisztes, őszes halántékú férfi, aki
aránylag hosszan ecseteli, miért volt rossz a döntés. A másik vélhetően maga is
a felmentésre szavazott: egy fura néni, akitől mindössze annyit vágnak be a
filmbe, amikor azt magyarázza, neki nem volt szimpatikus az ügyész, mert
csettintgetett, és neki ugyan senki ne csettintgessen. A propagandistáknak
egyszer talán tananyaggá válik ez a jelenet, hogyan lehet egy bírósági ítéletet
irreleváns dolgokon pampogó hülyék megalapozatlan döntésének beállítani.
Ráadásul mindez ahelyett szerepel a filmben,
hogy az egyébként valóban nagyon is meggyőző, az adott perben megismert
tényeket közölnék arról, mennyire iszonyúan gyanús, hogy a pedofilvádak nem
alaptalanok. Például megtalálták a gyerekek ujjlenyomatait Jackson pornóképein,
és az egyik gyerek emlékezetből pontosan le tudta rajzolni Jackson pénisze
bőrének mintázatát. Mert ilyen gyomorba vágó erejű bizonyítékok tényleg vannak,
de ez nem derül ki a filmből (ahogy az sem, ennek ellenére vajon miért
mentették fel mégis a sztárt), csak az újságok témába vágó cikkeiből: Reed a
tények tárgyilagos bemutatása helyett önként választja a manipulatív,
egyoldalú, érzelmi alapú hatáskeltést annak ellenére is, hogy vélhetően az
előbbi módszer is épp olyan hatásosan meggyőzné a nézőt Jackson bűnösségéről.
És ezzel maga alatt is vágja a fát: az, hogy tökéletesen ellenőrizetlenül közöl
minden elhangzó vádat, védtelenné teszi az olyan, a film bemutatása után néhány
héttel kiderülő tényekkel szemben, mint hogy bizonyították, Safechuck egyik
állítása (hogy Jackson szexuális kapcsolatot létesített vele a kisvasútja
állomásépületében is) biztosan hamis (mert az az épület a mondott időszakban
még nem épült meg). Ha tények ismertetéséről szólna a film, ez csak egy
véletlenül becsúszott tévedés lenne, így viszont, hogy ehelyett csak személyes,
egyoldalú történetek hangzanak el, minden ilyen hiba a film hitelességet
kérdőjelezi meg.
Reed nemcsak a puszta alapfeltevésben – hogy
Jackson molesztálta ezt a két embert – határoz meg egy felülírhatatlan
narratívát, de minden másban is. Ebből az általa alkotott és a filmben sehol
meg nem kérdőjelezett szemszögből nem merülhet fel a szülők felelőssége, nem
vetődik fel az a lehetőség, hogy a dollármilliós szívességekkel lekenyerezett
szülők esetleg valamilyen szinten maguk is bűnösök lennének: nem, ebben a
filmben ők csodálatos szülők és rútul átvert anyák. Itt egyértelmű, hogy
Safechuck és Robson minden lelki problémájáért és esetleges jellemhibájáért
csakis a pedofil támadások felelősek. Ahogy az is teljesen egyértelműnek tűnik,
hogy az évtizedek óta Jackson ártatlansága mellett kardoskodó Macaulay Culkin
valamilyen hátsó szándék miatt hazudik, és mindaz megtörtént vele is, ami a két
főszereplővel. Ebben a vádiratban nincsenek kérdőjelek, mindent rágás nélkül
kellene lenyelnünk, mert Reed még arra sem ad lehetőséget a mást állítóknak,
hogy akár leleplezzék magukat – hiszen ha olyan egyértelmű a helyzet, ahogyan a
film sugallja, akkor mondhatna bárki bármit, a néző végül úgyis ugyanarra
jutna, mint így.
Hogy a Neverland
elhagyása ízig-vérig, a szó legrosszabb értelmében véve bulvárfilm, azt az
olyan visszataszító részek is megmutatják, mint amikor minden érthető indok
nélkül nekiállnak azt részletezni, hogy milyen állagú volt a molesztált
kisgyerek ejakulátuma. Illetve érthető az indok: itt csak az számít, hogy minél
nagyobbat mondjanak. Talán ezért van az, hogy még azoknak a kérdéseknek a
kifejtésére sem szánnak időt, amelyeket pedig egyébként valóban érdekesen tár
fel a film. Abban például tényleg nagyon erős tud lenni a Neverland elhagyása, hogy megmutassa: a két gyerek számára a
Jacksonnal való kapcsolatuk pontosan olyan volt, mint bármilyen hétköznapi
szerelmi viszony két felnőtt között, csak épp a körülmények nem voltak
hétköznapiak, hogy eufemisztikusan fogalmazzunk. Ez roppant érdekes szemszög
ebben a témában, de senki sehogyan nem reflektál vagy reagál rá, mert nincs
igény az elhangzottak elemzésére. Csak arra van igény, hogy elhangozzanak.
Ennek a filmnek csak publicisztikai értelemben – a közbeszédet tematizálni
képes megszólalásként – lehet jelentősége, noha valójában nincs benne új
tényállítás, csak az elhangzó dolgok részletessége újdonság; egy alapos
újságcikket elolvasva tíz perc alatt nagyobb tudást lehet szerezni a témában,
mint a film négy órája alatt.
A Neverland
elhagyása egyvalamire még Jackson vélhető bűnösségénél is élesebben mutat
rá. Az ugyanis, hogy ez a film a fentiek ellenére gyakorlatilag egyszer és
mindenkorra eldöntötte a Jackson bűnösségéről vagy ártatlanságáról szóló vitát,
illetve hogy ez a film döntötte el, és nem a korábban megismert tények és
bizonyítékok; hogy ez a film az, ami miatt nemcsak metaforikusan, de néhol szó
szerint is ledöntik Michael Jackson szobrait; az nagyon aggasztó képet fest a
mai közgondolkodás állapotáról, vagy mondhatnánk úgy is: mélyrepüléséről.
Neverland
elhagyása (Leaving
Neverland) – amerikai dokumentumfilm, 2019. Rendezte: Dan Reed. Kép: Dan Reed.
Zene: Chad Hobson. Szereplők: Michael Jackson, Jimmy Safechuck, Wade Robson.
Gyártó: HBO / Channel 4. Az HBO bemutatója. 240 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14082 |
