Vitézy Zsófia
Átmeneti műfaj a celluloidra vagy videotechnikára rögzített táncelőadás. A DV8 fizikai színházcsoport a Petőfi Csarnokban.
Színház a képernyőn. Mi jut erről eszünkbe? Az a legfeljebb Tárom fix kamerával rögzített produkció, amelyből elvész a színház varázsa, filmként viszont nem állja meg a helyét. Dögunalom. Ennél már csak egyvalami lehet fárasztóbb: a táncközvetítés, ha hasonló módszerekkel készül.
A nyolcvanas évek koreográfusai, filmesei és tévései megunták az unalmat. Nem voltak hajlandók lemondani a videóról, mert érezték a benne rejlő lehetőségeket, de újragondolták az előadás és a technika viszonyát: nem az elektronikát rendelték alá a produkció megörökítésének, hanem az előadást egy jó film létrehozásának. Vagyis átfogalmazták, a videó nyelvére fordították a színházi munkát. Így született meg az az egyre népszerűbb műfaj, amelynek már komoly nemzetközi versenyei, archívumai, műhelyei vannak: a videótánc.
A videótánc a mozgóképművészet egyik önálló, kísérleti stádiumban levő ága, alapvető feladata a mozdulatok két dimenziós megjelenítése oly módon, hogy a darab erejéből és mondanivalójából semmit se veszítsen. Alapvető kérdés, hogy miképp lehet filmezni a több táncos által előadott csoportkoreográfiát, hogy közben az egyes szereplők mozgását is lássuk, hogy mikor kell részleteket és mikor az egészet mutatni, és hogyan lehet mindeközben fenntartani az elmesélni kívánt történet folyamatosságát.
A Magyarországon néhány éve vendégszerepelt angol fizikai színház, a DV8 utóbbi három filmjével sorra nyerte a nemzetközi versenyeket. Lloyd Newson, a pszichológus végzettségű koreográfus mindig is használt videót a darabok próbái során, részben azért, hogy a táncosok visszanézhessék produkciójukat, részben pedig azért, hogy továbbmozdítsa a munkafolyamatot. Hiába rendelkezik ugyanis kész tervvel, megfogalmazott mondanivalóval és írott librettóval, a társulatnak mégis meghatározó szerepe van a kivitelezésben. Kezdetben tehát a közös alkotói folyamat egyik eszköze volt a videó, de Lloyd korán elkezdett kísérletezni a már kész darab filmre fogalmazásával is.
Első próbálkozásuk, a My Sex, Our Dance egy tíz perces fekete-fehér felvétel, pirosas elszíneződéssel, helyszíne egy szoba, amelyben egy ágyon kívül csupán két fú található-egy olykor agresszív, máskor gyengéd pár. Fiúk, akik ebben a kopár térben ülik héjanászaikat. Lloyd ekkor még a táncosok mellett-között mozgó kamerát alkalmazott, amely eljárás izgalmas látványt eredményezett.
A Deep End viszont már tükrözi a színházi és filmes idő közti különbség problémáját, központi kérdése, miként és milyen hosszan lehet lekötni a néző figyelmét ebben a szöveg – és olykor zene – nélküli, táncra épülő műfajban.
Következő munkája, egy Channel 4 számára készített színes film, nem egy már meglévő koreográfiát fogalmazott újra. ANeverAgain (Soha többé) előadhatatlan lenne, mert koncepciója a kamera „butaságára” épül. Meztelen testeket látunk, bőrt, lábat és hátat, felismerhetetlenül kígyózó húst, lüktető emberi felszínt, a dolgozó izmokat. Nem tudjuk, kihez tartoznak a testrészek, azt sem, hogy férfi vagy nő tulajdonát képezik-e – az érzékiség nemtől független, sugallja a darab.
A kezdeti lépések után következtek az egész estés filmek a Dead Dreams of Monochrome Men, a Strange Fish és az EnterAchilles. Az első és egyben legmegrázóbb darab, a Dead Dream... átütő sikert aratott. A koreográfia nagy botrányt kavart: Dennis Nilsenről, egy őrült sorozatgyilkosról szól, aki, mielőtt brutálisan meggyilkolta volna, lakásába vitte férfi áldozatait. A fekete-fehér film szikáran, mégis metaforikusara meséli el a történetet. Nem használtak effekteket, és olyan környezetet választottak, amely semleges, rideg, nem hordoz szociológiai információkat. A néző mindvégig a lényegre koncentrál, a nem annyira eseményeket, inkább pszichológiai történéseket megjelenítő táncra, amelynek fizikai és érzelmi töltése nagyobb feszültséget teremt, mint a legrafináltabb dramaturgia.
Ezt követte az 1992-es Strange Fish illetve három évvel később az EnterAchilles. Utolsó alkotásaiban Lloydnak nem jelent problémát a rész és egész szimultán megjelenítése, sem az időszerkezet. Felesleges hát aggodalma: a játékfilm hosszúságú táncvideók is élvezhetőek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1408 |
